Zalamegye, 1893 (12.évfolyam, 1-26. szám)

1893-04-02 / 14. szám

XII. évfolyam. Zala-Egerszeg, 1893. április 2 14. szám. 1 r i r 3i es A „Zalamegyei gazdasági egyesület" és a „Zala-egerszegi ügyvédi kamara" hivatalos közlönye. Megjelenik minden vasárnap. Húsvét napján. Tizenkilenc század hullámaival gazdagodott ;iz idők viharos tengere azóta, hogy a Grolgothát örökre emlékezetes hírnévre emelte az isteni Megváltó magasztos müve! Ót mélységes sebből patakzott az Üdvözitő drága vére a sziklás bérc ormaira. Öt tátongó seb vérözönére volt szükség, hogy lemossa azt a sok szennyet, ami a bűnös ember lelkét oly rémületesen elhomályosította. És ezen üdvöt harmatozó vérözönnek az istenember szivéből kellett patakzania . . . Valóban isteni mii, véghetetlen szépségű, mélyen megrendítő tragikum volt az! Sebekből fakadt az örök élet üdve! Isteni költészet! His&en a kertész is sebbe oltja a galyat és sebekből fakadnak az emberi szív legnemesebb ^ai ís . . . . „Hosanna Dávid fiának" — harsog az örömittas népnek ajakán. „Feszítsd meg, feszítsd meg" zúg vadul pár nap múlva a tömeg féktelen haragja. Soha szembeszökőbb bizonyítékát nem adta az emberiség törékeny jellemének, gyarlóságának, mint ezen végzetes néhány nap alatt. De hát mikor nem volt az ember ember ? ! Mikor nem volt gyarló — a féreg rokona? . . . Azóta, mondják, nagyot haladott, tökéletesedett az emberiség. Miben haladt, miben érte el a tökély magaslatát ? Abban talán, hogy az ég villámait is elkapkodja s hogy a gőzt is szolgálatára kényszeríti azért, hogy a súlyosabb munkát gyorsabban, kényelmesebben végezze s hogy ezzel megteremtse azt az osztályt, amely kenyérért kiabál és „feszitsd meg"-et hangoztat annak elitélésére, aki nyugalmáról, biztonságáról gondoskodik és aki jogainak, vagyonának őrzője? Avagy a legutóbbi századoknak volt irigyelt kulturája? Nem volt-e már évszázadokkal ezelőtt hatalmas iskolája a műveltségnek, mely eltűnt a föld szinteréről, meghalt, hogy csak rettenetes „memento"-t dörögjön a büszke emberiség fülébe ? ! Az ősrégi civilizációnak csak imitt-amott maradt fenn egy bizonytalan származású és értékű lábnyoma. Olyan nyomok, amelyeken haladni többé nem lehet, amelyek csak még inkább igazolják az emberi tökéletesedés tarthatatlan, mulandó tényezőit! Ki van mondva megmásithatlal|úl: „Ég és föld elmúlnak, de az én szavaim el nem múlnak !•' Hasztalan minden emberi igyekezet! Ami por volt, por lesz abból mindig! V in is, mire büszkélkednie az embernek, e porvalóságnak, aki a „Hosanná"-k után megfeszité azt, akiről utóbb mellét verve, győződött meg, hogy az volt az igazi „ut, az igazság és az élet." Amint mondá, föltámadott, Alleluja! Föltámadott, amiként előre meg vala jövendöl ve. „Llrontotta az Isten templomát és harmadnap alatt felépíté azt." Harmadnapra föltámadott, hogy beteljesedjenek a•/. irás szavai, hogy tanulságot merítsünk a földi romlandóság véges dicsőségéről; hogy elmélkedjünk a pogány Szokrateszszel a fölött a véghetetlenül titkos és rettegett eszme fölött, amit a lélek hallt.- tatlanságának hívnak. De azért hinni azt kevesen tudják, még kevesebben akarják, noha egy Istenember tanította azt, akit már csecsemő korában üldöztet egy Heródes, kiadván vérfagyasztó rendeletét a gyermekirtásra. — Nagyon figyelemre méltó adata ez Krisztus földi életének! „lioldog vagy Tamás, hogy láttál és hittél; de boldogabbak azok, akik nem láttak és mégis hisznek " — szóllott a halottaiból föltámadott Üdvözítő kétkedő tanitványához. A keresztény civilizáció végelemzésében mégis különb valamenyi előzőjénél ; mivel a hit, remény és szeretet isteni erények szelleme indította meg fejlődését. Ezek nélkül erre is hasonló sors várna, amint azt a lezajlott tizenkilenc század viharosabb időszakai tanúsítják. Hát mikor is lesz már igazán boldog az ember? — Kérdezzük nem egyszer tépelődve. Majd ha a hit derűjének éltető világossága, ha a remény boldogító, megnyugtató érzete, ha a szeretet melegségenek őszinte, önzetlen mértéke tölti be az emberi sziveket! Vakhit vagy tagadó kétely, irigy gyűlölködés vagy szerencsétlenség, elbizakodás vagy kétségbeesés nem tett még embert igazán boldoggá soha! Szeretjük hinni, miszerint az emberi műveltség elérte vol na netovábbját s hogy a művelődés fölfelé már eg) általán nem haladhat, most már inkább széjjel kell terjednie . . Jó, csak higyjük ! bzeretjük remélni — oh hisz remélni emberi dolog — miszerint az elterjedt műveltség bőven fogja majd megteremni edes gyümölcseit az általános jólét asztalára. Jó, csak reméljük! Ámde mindezen jóleső bizalom homokra épül, ha nem hatja át a mindent összekötő, mindeut kiengesztelő, mindeneket boldogító jézusi szeretet, amely isten, felebarátunk és önmagunk között oszlik meg, amint azt a dicsőséggel föltámadott Názáreti Jézus tanította. Szeretet nélkül visszavadul az ember állattá ; kivesz belőle az, ami isteni; megtagadja saját öröklött hajlamait és boldogtalanságot teremt önmagának. A húsvéti ünnepek bő alkalmat nyújtanak kinek-kinek, hogy a kölcsönös szereteten alapuló jóllét föltételeiről mélyebben, igazabban elmélkedjék és eszebe jusson, hogy vau valami ott a csillagokon túl is; hog_y egykor, ha lelkünk felszáll oda, szamot kérnek tőlünk a földi sáfárkodásról és boldogok 1 ;sznek, akik nem láttak és mégis hisznek, remélnek és szeretnek. Azért jól sáfárkodjunk! . . . A zalamegyei gazdasági egyesület hivatalos értesítője. Jegyzökönyve a zalamegyei gazdasági egyesület í893. évi március hó 13 án Zala Egerszegen tartott rendes közgyűlésének. (Folyt és vége.) 5/7. A keszthely vidéki gazdakör az anyaeggesülettóí 400 frt segélyt kér, mult évi 1892. évi december 17 én tartott évzáró közgyűlésében felvett jegyzökönyve szerint. A közgyűlés az évi 400 irt segélyt megadja s annak kifizetésére rendes nyugta átvétele mellett anyaegyesületi pénztárnok urat utasítja. A „Zalamegye" tárcája. Emlékezés Petőfiről. keresk. ifjak 1893. március 18-iki Kimondatott a zala-egerszegi keresk. ifj, „Petőfi-Estélyen. „Ott hamvadok majd egy kopott fejfánál, Kopott fejfánál, puszta domb alatt, Nő olt a kóró, mert meg nem tapossa, Nem jő megnézni senki síromat. Meglátogatni csak te fogsz, hogy elzúgd Testvéri búdat, éji fergeteg, Testvéri búdat, inert hiszen testvére Voltál te lelkem érzeményeinek I" . . . . . . „Nő ott a kóró, mert meg nem tapossa, nem jő megnézni senki síromat." — De hát hol az a sír ! ? — Hogy virággal ültethetnénk be, hogy könnyeinkkel öntözhetnénk, hogy babért hinthetnénk rá I I Nincs. Nem találjuk sehol. Az a mozgalmas kor, az a világdúló fergeteg, kikapta közülünk ; elrohant vele ; ki tudja, hol tette le I ? — Tán valahol a virágos mező közepén, hol a szellő oda hordva a megvámolt virág kelyhek illatát, s a madárkák dalait, ábrándba ringatja sírja felett a virágok álmodozó kis fejét, s mig a síikörül az ő dalait fújva andalog nyájával a pásztor fiú, — lenn rájuk figyelve áimodoz csendesen a költő ; — vagy tán lenn a felhő-koszoruzta bérezek közt rejti a a sír, hol a merész röptű sasok repkedik körül testvérüknek — a fellegek madarának, a viharok hárfájának — sírját. A világnak alig maradt annyi ideje, hogy észrevette — s eltűnt. Eltűnt nyomtalanul, mint a hulló csillag. De hisz úgy vau. A posványos nádas napokig eléghet, hanem az egek haragja, a felhőket felszántó villám egyetlen iobbanással végig íutja a nagy mindenséget. — — Í3gy nagy szellemet illet ünnepünk, kinek sírját kő nem jelöli, hova kijárna a kegyelet lerakni koszo ruit; — egy világra szóló kor lánglelkü dalnokát, ki a félistenek közül szállott le hozzánk, szét nézett, s szen vedélyes ösztöne, őriilést közelítő prófétai ihletsége a jövőben olvasott, s jövendölt nagy, véres napokat; de a nemzet nem hitt neki, nem értette meg, s egyszer csak igaz lett a jövendölés, leszakadt az ég a földre, jelenné lett a jövő. A szabadság felemelte leigázott fejét valahol a Vezúv táján Olaszországban, s onnan beutazta a világot ; hozzáült is eljött. 0 érezte ezt előre — saját szavai szerint — mint*az állatok a napfogyatkozást, vagy földindulást. — O részt vett a viharok harcában, részt kardjával, részt lantjával; de ama fenséges küzdelemből csak, mint e^y szellem, bontakozott ki, — szellem, mely magasan, fényesen áll elöltünk, dicső emlékével igaz kegyeletet s lángoló hazaszeretetet oltva szivünkbe. Nem célom e nagy szellemnek életrajzi adatait fel sorolni, mert hisz azt ugy is ismerjük mindannyian ; — s kell is, hogy ismerjük, mert annyit megérdemelt tőlünk az, ki lantjával, mely a magyar nemzeti költészet egyik dicsőségét képezi, meghódította az egész nemzetet, meg a nagy világot ; s megérdemli, mert az ő és társai elporlott csontjain épült fel sok küzdelem árán a inijobblétünk. . . . Petőfi az ifjúságnak, a lelkesedésnek valódi képviselője. Mint ifjú tanulóban, mint szinészben, mint katoná ban, mint a forradalom egyik nagyszerű alakjában, szó val egész életén át, mindenütt az ifjú tüz, a lelkesedés., a folytonos erős hit egy jobb jövőben, a független, szabad akarat, mely — mint ő mondja — még Szent Dávid hárfájára sem hallgat, később forradalmi ösztön, politi kai becsvágy, tán személyes hiúság, de mindezek felett szilárd igazság érzet — mit olykor túl is hajtott — s nemes szív nyilatkozik. A nagy költő iljusága szép volt; szép, ha a szép ifjúság alatt nem a kényelmet, az élet örömeinek korlát lan élvezését, a kedvtelések, a mulatságok zajos mámorát értjük, hanem egy ifjú lángelmének egy ébredő kor hatása alatt vészek és hányatások közt történt fejlődését, alakulását, forrongását; mert bizony más oldalról keményen megpróbálta a sors. Jellemzők saját szavai : „A tűzokádó hegy közepébe kellene tollamat mártanom, hogy napjaimat, napjaim gyötrelmeit leir lassain I" Szenvedései sötét pontokat hagynak költészetében is; néha egész di hyrambi féktelenséggel fakad ki a sors ellen. Deák éveit önmaga tette keserűvé; a katonaságnál szintén csak az juthatott neki osztályrészül, mi a többieknek : a hétköznapi sanyaruságok ; a színész élet délibábos sivatagián meg épen nem talált egyetlen oázist sem, hol enyhülés, nyugalom várt volna rá; — csak mint költőnek jutottak később derültebb napok, mikor már megjárva a tövises útat, népszerűséget szerzett lantjának, s lemondva a színészet iránti szenvedélyéről, végkép az irodalomnak szentelte magát. Ekkor lett lelke a pesti ifjaknak, kik mindannyian szerették, s eltűrték vastag bánásmódját, mert rajongtak a lángeszű költőért, kinek nyerseségét csak is túl nyiltságának róhatjuk fel, mert ő szemébe moudta ítéletét mindenkii.ek, akár jól esett az, akár nem az illetőnek. Különösen kritikusaival szemben volt legkevésbbé elnéző, mert nem tűrhette, hogy őt, „a korláttalan természet vad virágát", nyirbálják. S ez a dacos függetleu önérzet nyilvánul nemcsak modorában, nemcsak költészetében, hanem politikai sze replésében is. Republikánus elveket vallott, miudig a legszélsőbb demokrácia liive volt. Szóljanak saját szavai. „Republikánus vagyok testestől, lelkestől; az voltam, mióta eszmélek, az leszek végső lehelletemis;. Ezen báto rithatlanságoin, mely soha egy pillanatig sem rendült meg, Mai szamunkhoz fel iv melléklet van csatolva.