Zalamegye, 1892 (11.évfolyam, 27-52. szám)

1892-10-16 / 42. szám

XI. évfolyam. Zala-Egerszeg, 1892. október 16. 42. szám. ti A lap szellemi és anyagi részét illető közlemények a szerkesztőséghez küldendők. Bérmentetlen leveleket csak isméi t kezektől fogadunk el. Kéziratokat nem kiiltliink vissza. A „Zalamegyei gazdasági egyesület" és a „Zala-egerszegi ügyvédi kamara" hivatalos közlönye. Megjelenik minden vasárnap. A községi jegyzők. Csak imént tartották meg Budapesten kongresszusukat a községi jegyzők. Minden, a közügyek iránt melegebben érdeklődő egyént örömmel tölthet el az a tapasztalat, liogy hazánk jegyzői karának kebelében élénkebb élet kezd pezsdülni. Ha visszatekintünk az évtizedek előtti állapotokra, valóban örvendetes haladást tapasztalhatunk. Erkölcsi, belső erejében ez a testület hatalmasan fejlődött s nem kell valami prófétai talentum kimondani, hogy fejlődésében, szellemi megizmosodásában már közel van a teljes kibontakozás processusához. Hogy a múltban ez a testület nem bírt kellőleg tömörülni, hogy nem birt saját kebelében a közérdeknek megfelelő, egészséges, életrevaló testületi szellemet teremteni, az könnyen érthető, könnyen megmagyarázható dolog, ha tekintetbe vesszük, hogy a jegyzői pálya nagy részben aziluma volt csupán az oly egyéneknek, kik más pályán nem tudtak érvényesülni. A jegyzők egy része csak amúgy vadvirág módjára termett, nőtt ki a községi admiuistratio lalajából. Apálya tele volt iskolázatlan egyénekkel, kik közöl nagyon kevés birt fölemelkedni a nagyon fontos és szép hatáskörű pálya erkölcsi színvonalára. A másik (a kisebbj rész derék, művelt, iskolázott egyénekből került ki. Igen természetes, hogy a szellemi képzettségnek oly különböző fokán álló egyének között a jól felfogott közös érdekek, célok szempontjából való tömörülésről, a jegyzői pályát magasabb szinvoualra emelő mozgalomról szó sem lehetett. Az alkotmányos élet ujraébredése utáu még egy ideig sinlett a jegyzői kar ebben a bajban. Később azonban kezdték a pályát tehetségesebb, hivatottabb erők is felkeresni s igy itt-ott tapasztalható volt egy kis részleges föllendülés. Hatalmasabb lökést mégis a föllendülésnek a kvalifikacionalis törvény adott, mikor kimondták, hogy a jegyzői pályára, illetőleg a jegyzői szigorlatra csak oly egyének bocsáthatók, kik a polgárivagy középiskola 6 osztályát sikeresen elvégözték és egy évet valamely jegyzői irodában, mint gyakornokok, eltöltöttek. Ettől datálódik a föllendülés. Néhány év alatt új erők léptek a jegyzői pályára. Ezeknek egy része már mint önálló jegyző működik s összeségtikben erős tényezőül szerepelnek mindama mozgalmakban, mik a pálya magasabb színvonalra emelése céljából keletkeznek s folyton nagyobb mértéket öltve, a jegyzői kar jogos óhajait siettetik a kibontakozás felé. Most már a jegyzői kar kebeléből emelkednek hangok, hogy a jegyzői pályára lépők számára még az eddig kimondott kvalifikacio sem elég. Vannak, kik sürgetik annak kimondását, hogy megkivánt előképzettségül mondassák ki a középiskola 8. osztályának elvégzése, illetőleg az érettségi bizonyítvány. Vannak, kik ínég ezzel sem érik be, hanem sürgetik, hogy jegyzői tanfolyamokat kell életbe léptetni s a pályára lépni szándékozók csak azok elvégzése után bocsáttassanak szigorlatra, mely azután országos érvényű legyen. Liogy ezek az óhajok mily mértékben jogosultak s ha teljesedésbe mennének, mily mértékben emelnék a pálya erkölcsi színvonalát, egy rövidke cikk keretében kifejteni, elmondani nem lehet. A közvetlen tapasztalat azonban az, hogy a törvény által megállapított előképzettség — ha az illető egyének igazi hivatásból, valódi pályaszeretettel lépnek a jegyzői pályára — a gyakorlatban elégnek bizonyult. Mert erre nézve az oly egyének, kik ugyan megfelelő előképzettséggel, de egyúttal nagy mértékű erkölcsi fogyatékosággal léptek a jegyzői pályára, — mértékadók semmiképpen sem lehetnek. Ily egyének vannak minden pályán. A tengődő butaság és az erkölcsi fogyatékosság vagy hiányosság átkától egyetlen pálya sem ment. Az ilyen egyénekre nézve mindegy: 8 vagy 6 osztályon usztak-e át és 8 ragy 6 osztályon keresztül adtak-e munkát a tanári consiliumoknak ? Az ilyenek jönnek, mennek s végre elpusztulnak önmaguk által, persze legtöbb esetben az ügy rovására. A fejlődése, dicséretes haladása legélénkebb processusát élő derék jegyzői kar bizonyára szívesen megaranyozná azt a tollat, mely biztos patikaszert ajánlana ezek ellen, a pálya tekintélyét is nagy mértékben rontó egyének ellen ; de hát kiirthatatlanok ezek, mint a halálos betegség. Elszaporodásukat azonban nagyban meggátolhatják maguk a pálya hivatott egyénei, az egészséges testületi szellemet élő jegyzők. Ha a gyakornokok valamelyike olyan erkölcsi vagy szellemi fogyatkozásban leledzik, melylyel a pályának hátrányára, kárára válhatnék, kellő megvitatás tárgyává tehetik ügyét a jegyzői egylet ülésén s ha szükséges, akadályozzák meg a testületbe jutását a jegyzői szigorlatokon szerepelni, illetőleg jelen lenni szokott egyleti megbizott utján. De általánosságban nem hiszszük, hogy a jegyzői kar jelenlegi színvonala akár magukat a testületi tagokat, akár másokat, ki nem elégítene. Az a néhány reliquia, kik a régi világból maradtak meg, hogy az akkori és mostani állapotok közötti ellentétet mentül élesebbé tegyék, az általános vélemény megalkotására befolyással nem lehetnek. A mi pedig magát, a jegyzői kaizömét illeti, habozás nélkül ki lehet mondani, hogy az uj generáció akár előképzettség, akár szakképzettség dolgában határozottan kiállja a kritikát. Es rppen a közvélemény kritikájának lehet tulajdonítani, hogy a jegyzői kar tagjai oly társadalmi positiot foglalhattak el, mely a pályának díszére és nagy előnyére válik. A jegyzői pályához kötött kvalifikacio szigorítását a feriforgó viszonyok között indokolatlannak tartjuk. És erre, ha a jegyzői kar szellemi és erkölcsi erejének fejlesztésében a mostani uton megmarad, szükség nem is lesz ; mert igy minden szigorítás nélkül, minden ujabb törvény s paragrafus alkotása nélkül, magától be fog A „Zalamegye" tárcája. Színházlátogatók (Nagyvárosi kép ) Irta; Seb 5k Zsigmond. A habitué. Rendesen az első sorban foglal helyet. Látcsöve impozáns, feje kopasz és fényes, mint az acél. Öltözete fekete szalonkabát, kivágott mellény és fehér nyakkendő. A szabadalma tömérdek. Ha hallasz előadás közben éktelen trombitaharsogást, melv nem az orchestrumból származik, biztos lehetsz benue, hogy ez ő: a habitué. Ha hallasz krákogást, mely túl viharozza a nagy dobot, ez ismét: a habitué. Nem beszél sokat, nem is tapsol, hanem ha valamelyik színésznő (mindegy akár primadonna, akár kardalosné) tetszetős trikóban lép a szinre, fopait szíva dünnyögi : — Szappermoá ! Az előadással, lapokkal, kritikával, igazgatóval nem sokat törődik, hanem annál többet a balettel, meg a khórussal. Csak néha szól a kritikába, mikor már nem tűrheti a sok fekete emberszólást. — Mit akarnak ezek a kritikusok a mi gömbölyű anyaszinésznőnktől ? Hogy nincs benne drámai erő ! De már ez abszurdum. Egyre látcsövez s csöndesen szívja magába a színpad izgékony levegőjét a pillangós cipőcskékkel, rózsa szín szoknyákkal, kacsintó szempárokkal, piros ajkak közt ragyogó fogsorokkal ; széles ábrázatán olyan elégegett kifejezés honol, mintha Brillat Savarin asztalánál inyenckednék, s mikor igyen megtellett a látványnyal, hátradől székében és szemeit hunyva, — mint egy boa constrictor a lakoma után — emészt. Csak mikor a köszvényes lába megsajdul egy ajtónyitásra, jut eszébe, hogy mind ez neki — savanyu szőllő. A fertály mágnás. A felvonás közök alatt fölkel helyéről, hátrafordul s megáll, mint a cövek. Inge vakító fehér, gallérja az állát hóhérolja, kabátja kifogástalanul feszül. Kis kokett bajusza elegánsan ki van hegyezve, kis pisze orra merészen emelődik az égnek, szemei álmatagok és büvö lők. Tekinteteivel nem fukarkodik, égő pillantásokat röppent a páholyokra, s mindenütt átszegi velük a hölgyi sziveket. De csak a páholyok szép nőit gyilkolja, a burger elem számára nem létezik. Hanem a grófnékra, bárónékra kész veszedelem. A kilencágú koronás szivek egy darabig vergődnek az ő delejes tekintete alatt, azután megadják magukat, — megtelnek az ő égő tekinteteivel, kokett bajuszával s róla álmadoznak. Ismeri az egész arisztokráciát. Nyájasan bólogat maga elé. — Ah, a kis Mici baronesse . . . nini, a Dóra grófné már megjött Párisból . . . ah, ah, akis Kesztölczy contesse . . . szervusz kicsikék, csau! Ha azonban nem jött el az arisztokracia, boszusan csapja le a széket, a látcsőt s unatkozva távozik a színházból. Ha a foyerben megkérdi tőle egy most érkezeit ismerőse: — Vannak e odabenn ? Ásítozva felel: — Nincs a színházban egy lélek sem, . . . senki .. . csak épen a Katinka bárónő szobaleánya. Pedig zsúfolva van a nézőtér. Fiatal leányok. A tizenöt éves ártatlanság (föltéve, hogy még nem olvasta Nanát) sok mindent nem ért meg az előadásból s mohón tudakozódik környezetétől, mit jelent - a fehér lap Lili naplójában '? — Mi az? Min nevetnek? Nem értettem. ( A mama köhint s nem odavaló tárgyról kezd beszélni. A papa nagyot kacag s rejtélynek hagyja a kérdést. Az udvarló pedig (ha történetesen egy romlott lelkű agglegény) szive mélyéig ható megindulást érez s a Heine áldását adja az aranyfürtös fejecskére : Légy mindig ily szép, ily ifjú . . . Kétségtelen, nogy a kisasszony hamar meg fogja tudni, mit jelent az a fehér lap. Segítségére jönnek azok a dévaj szövegű melódiák, melyek arany szinii hullámaikon egy csomó szemtelenséget ringatnak. Beleavatják a titokba Dumas és Sardou urak, a kik orrára kötik a kedves gyermeknek, hogy madame liiverollesnak mily rettenetes nagy joga lenne egy chambre separéban boszut állani a — férjén. S végül ha mindez, nem elég, betetőzi a munkát az ő saját Eva természetes. Az igazat megvalva, nem hiszek föltétlenül a színházi pikantériák romboló hatásában, mert akárhány asszonyt ismerek, aki lánykorában állandó közönsége volt az operettenek s a francia társadalmi drámának, s mégis hű feleség és gyöngéd anya vált belőle. Az is igaz, hogy az ilyen anyák nem viszik az ő tizenöt éves leánykáikat — mindenféle darabba. Sokkal féltékenyebben válogatják meg a szinműveket, mint az ő mamáik. Á nagymama. Az unokái kedvéért jár a színházba. Az arcáról leolvasni, hogy szivesebben lenne már otthon az ágyban s néha ravaszul ugy teszi az orrára a fekete lorgnettet, hogy annak mögötte észrevétlen be lehet hunyni a szemeket és egy negyed órára átengedni magát a nélkülözött, az édes szunyókálásnak. Ajka körül mosoly játszadozik, nyakát egyenesen tartja, senki a világon észre nem venné, hogy a jó, a ravasz nagymama alszik. Megtörténik azonban (népszínházi előadások alatt), j hogy ilyen szunyókálás alkalmával a mosolygó arc Mai szamunkhoz fél iv melléklet van csatolva.