Zalamegye, 1892 (11.évfolyam, 27-52. szám)

1892-08-21 / 34. szám

XI. évfolyam. Zala-Egerszeg, 1892. augusztus 20 34. szám. 1, K i r a es im A „Zalamegyei gazdasági egyesület" és a „Zala-egerszegi ügyvédi kamara" hivatalos közlönye. Megjelenik minden vasárnap. Közművelődési egyesületek. Budapest, aug. 15. A magyar társadalom erejének és szellemének hőmérői a közművelődési egyesületek. Ezeken láthatjuk meg legjobban a vagyoni emelkedés fokát s a nemzeti szellem lüktetését. Fiatal valamennyi egyesület, a mily fiatal maga a magyar állam is. Mert fájdalom, multunk ezredévéből sok századot ki kell törülnünk, a melyekben a magyar állam vagy rabságban nyögött, vagy szunyadott. A közművelődési egyesületeket csak az utóbbi évtizedekben ujolag feléledt nemzeti szellem teremtette meg s igy nem lehet csodálnunk, ha még népességben, vagyonban és eredményekben szegényebbek az egyesületek, mint kellene lenniük. Az intelligens és vagyonos társadalomban tizezrével vannak emberek, kik közömbösek a nemzeti kultura szolgálatában álló ez egyesületekkel szemben. Még igen sokan nem tudják, hogy ez egyesületekkel szemben kötelez nemcsak a nemesség, hanem kötelez a vagyon, kötelez a műveltség. Minden magyar embernek, ki csak egy parányi műveltségre és hazafiságra is igényt tart, kötelessége volna önként leróni a jótékonyság és a nemzeti kultura adóját. S a mint behordják az emberek az adópénztárakba a törvény által rájuk kivetett adót, úgy kellene kivetés nélkül behordani filléreiket a legközelebbi közművelődési egyleti pénztárba. Ez erkölcsi kötelezettség alól nem lehet mentség, mert nem emberi, hanem csak állati életet folytat az, aki csak önmagának s hozzátartozóinak érdekeivel gondol s a kinek keble szűk, a látköre korlátolt arra, hogy a közérdek fogalmát magába fogadja. Az önzés, az én-nek és a hozzátartozóknak védelmezése és gondozása, a szerzés vágya, sőt még a takarékosság erénye is megtalálhatók az állatokban is; de a jótékonyság erénye s a közszellem csak az emberek tulajdona. Fájdalommal kell bevallanunk, hogy rangos és módos köreinkben egész rétegek vannak, melyek még nem tudtak a magasabb és nemesebb emberi élet szinvonalára emelkedni, melyek az önérdek vagy családi érdek korlátain túl nem látnak s melyeknek lelkében nem kelt visszhangot a közszellem megnyilatkozása. Ezért van az, hogy sem az erdélyi, sem a felvidéki, sem a dunántúli közművelődési egyesület, sem a többi hasonló célú társulatok nincsenek abban a helyzetben, amiben a külföldi hasonló egyletek vannak s működésük is aránylag szűk keretben mozoghat. O O A műveltség hiányán és a közönyön kivül hozzájárul a közművelődési egyesületek gyengítéséhez az a magyar szokás, hogy alárendelt, formális kérdések felett elkeseredett vitákat folytat a magyar, pártokra szakad, kicsinyes dolgok miatt neheztel s ezt mindjárt felhasználja alkalmul a félre vonulásra, hogy közönyét, vagy áldozatkészségének hiányát leplezze általa. A közművelődési egyesületeknek is mindenki eszméket akar adni s irányt szabni, a helyett hogy pénzt adna. Igy aztán eszme, irány, terv, indítvány, javaslat, kritika, gáncs, ellenvetés van minden közművelődési egyesületünkben bőven, csak azok hz emberek vanmk legkevesebben, akik pénzt adnak és hallgatnak, vagy akik dolgoznak és hallgatnak. Magyarországon mindenki lelkesít, de e közben elfelejtnek az emberek maguk lelkesedni. Amit pedig legjobban elfelejtenek, az a pénzés a munkaáldozat. • Pedig eszme és terv van már elég, csak tessék pénzt adni és dolgozni, a közművelődési egyesületek erdekeért, mindenkinek a maga köreben. Az az eszme is, mely a közművelődési egyesületeket csakis az országos szövetkezés révén véli igazán fölvirágoztathatni, csak olyan mentő eszme, mint a többi. S még abban a formában is, a melyben most, a „Felvidéki közművelődési egyesület" lőcsei közgyűlésén fölvetették azt, alig lesz keresztül vihető. Gátja ennek az a rendkivül komplikált kezelés, a melynél fogva az egyforintos adománynak is az összes fiók választmányi, megyei, központi s egyéb forumokon keresztül az országos szövetkezeti pénztárba s onnan ugyanez uton, segélyezés czéljából való kiküldése legalább is két forintnyi kezelési költséggel járna. Legfőbb gátja azonban a szövetkezésnek a partikulárizmus, a kicsinyes helyi féltékenykedés, a magyar embernek az a rosz szokása, hogy a közügyek műhelyéből is szeretné elmarni azokat, akik munkájukkal ott kitűnnek, mintha a közügyek műhelye a húsos fazekak konyhája volna. Ha az emberek a közművelődési egyesületekben s a nemzeti művelődésért csak áldozni és dolgozni akarnának, akkor nagyon könnyű volna a közművelődési egyesületek ' országos szövetkezetét létrehozni ; még pedig akkor iétre lehetne hozni oly ideális formában, hogy egy nagy nemzeti ligába olvaduának bele az összes közművelődési egyesületek s az ol só és gyors központi adminisztráció kétszeresen növelné a liga erejét. De az emberek szerepelni is akarnak s nincs könnyebb dolog, mint a magyar ember hiúságát megsérteni. Alikor a Dunántúli közművelődési egyesületet alakították, hetven országgyűlési képviselő két hétig törte a fejét ^azon, nnként adjanak oly szervezetet az egyesületnek, hogy a dnuántúli tizenegy vármegye egyetlen lakosa se érezze magát sértve s mikor kieszelték éppen e czélra, hogy minden vármegye külön központtal, külön egyletet csináljon, külön autonómiával s a valamennyit egyesítő központi egylet is a tizenegy vármegyében fölváltva tartsa közgyűléseit, még ezzel a mintaszervezettel sem érhették el azt, hogy senki hiúságában sértve ne érezze magát A „Zalamegye" tárcája. Nem irok már több verset. Kétszer tettem bolond dolgot egész életemben, gymnasista korombau, meg a mult héten. Mikor a declinatiót verték a fejembe, akkor meguntam az életet, mert tanulni kellett volna, akár akartam, akár nem. De én mégis megmutattam, hogy nem tanulok, estem a verstaragásnak. Petőfi szelleme buzdított. Azt hiszem, mondanom sem kell, hogy elhasaltam az évzáró vizsgán, s midőn atyám dühösen rohant fel az igazgatóhoz, a miért az ő remény-teljes fiát megbuktatták, ez egész flegmával kihúzza Íróasztala fiókját s felmutatja az én elkobzott verseimet, mintha az lett volna az oka a dolognak. Otthon elpáholtak amúgy isten igazában, annyira, hogy minden kedvem elment a verselástől, hozzáfogtam j bámulni. Egyik évben disznóval, a másikban egy kis tanulással, no úgy ahogy, leráztam magamról az iskola porát. Szabad volt czigarettázni, nyilvánosan, az utcán, a lányok között. Hordhattam sétapálcát és „fiatal ember"nek hivtak. Büszkén, a fensőség hatalmas érzetével tekintettem szét magam körül s megkívántam mindenkitől az engem megillető tiszteletet. Meddig tartott ? Nem sokáig. A két hónap eltelt s azon vettem észre magamat, hogy megint rab vagyok, csak szebb börtönben, elzárt madár, fényesebb kalitkában. Pestre jöttem, beiratkoztam egy nagy épületbe, mit egyetemnek hivnak s tanulnom kellett volna megint. De mégis, hiszen nem kell oda minden nap elmenni, haha, hiszen ez pompás 1 Az öreg küldi a pénzt, én meg szorgalmasan olvasom — a kártyát, kezelem a dákót. Ez itt a diák élet! Igy folynak az évek ! A mult héten megpillantok a Dunaparton egy gyönyörű teremtést. Lábaim gyökeret vertek, zsibongott minden tagom. Olyan ismerős arc. Azt a bájt, azt a ter metet leírni lehetetlen. Nincs, mihez mosolygó ajakát hasonlítani lehetne, korom szeméből csillagok augárzanak, viruló gyöngysor fogai mintha karrarai márványból valók volnának; szép, mint a milyen szép volt Aphrodité, fürtös hajához a legsötétebb éj is hajnal-pirkadás, kicsiny lábai, apró kezei, mintha nem is övéi volnának. Megláttam, megszerettem ! Szerettem hévvel, szerettem, mint csak szerető sziv szeretni képes, Egy tekintetéért, egy mosolyáért feláldoz tam volna abban a pillanatban életemet. Meg kell tudnom, hogy ki, bármily áldozatomba kerüljön is, megismerkedem vele. Utáuna mentem. Kisértem egy félóráig le s fel az utcákon, egyszer csak megáll, kiveszi parányi zsebkendőjét, int az utca vége felé, egy magánfogat robog elé, az inas leugrik a bakról, felsegíti, visszaül a helyére, a kocsis megsuhintja ostorát, a lovak száguldva rohaunak el. Hé, pszt! Hordár! kiáltok a sarkon állók egyikéhez, akik szaladnak mindnyájan. — Hamar egy bérkocsit ! Futnak százfelé, egy pár perc múlva mindenünnen hordáros kocsik robognak, a hordárnak oda adom a maga részét s megindulunk az eltiint fogat után, mit sem törődve .az elkéseteknek bókjaival és „tegye bolonddá az öreg apját" kiáltásaival, csak mentünk utcáról, utcára s vagy két órai hajsza után megelégedve a kocsizással, abba hagytam az üldözést anélkül, hogy meg tudtam volna a hölgyről valamit. A kávéházban nem esett jól a kávé. Az utcán semmiben sem találtam élvezetet, olyan levert, kifáradt voltam,. Kíunak, tehernek látszott az élet. Almomban megjelent előttem s ismét oly különös, oly ismerős volt, mintha nem most láttam volna először. A reggeli napsugár elűzte szememről az álmot, fölébredtem s szokatlan vágy fogott el, hogy verset írjak. Neki is ültem s csak úgy folyt egyik versszak a másik után, dicsőítve, istenítve azt a nőt, kiért úgy lángolok s a kit nem ismerek. Épen befejeztem az utolsó sort is, amidőn kopogás hangzik ajtómon. ítészt s az én kedves jó Piczi I! Félre toltam a komám lép be rajta. — Szervusz öreg ! — Szervus, hát hogy kerültél ide ? — Megtalállak én, ha te nem keresel. — Ülj le. — Köszönöm. Hahaha ! Alit csináltál szerencsétlen ? Ve ers ? Te ? Hahaha ! Nézzük csak . . . Éppen olyan roszak, mint az enyéim! Tán szerelmes vagy gyerek? Persze ! Ugyan ki lehet ez a barna leányzó ? — Egy angyal, egy tündér, egy . . . — Hm, hm, ismered ? — Nem ! — Jól nézel ki, nem ismered, szerelmes vagy belé. — De megismerem ! Fogadom ! -—- No jó, dc ezt a verset elébb tépd szét, azután gyere reggelizni. Amint a kávéház terraszán ülünk, egyszer csak, oh ég, ő ott jön a sarkon . . . Megragadom Piczi karját. — Te, nézd ott jön ! . . . — Aha, hm, hm, elkéstél már öcsém. — Mit ? I! — A mult héten mondtuk el egymásnak, hogy mennyire szeretjük egymást. — Mit ? ? ! ! — Igen, és tegnap mondtuk el egymásnak úgy négyszemközt, hogy ki nem állhatjuk egymást! — De ki ő ?l — Kévy bankár neje. S nekem most szőkék tetszenek, tudod, ő is azt mondja, hogy a szőkékért rajong s egy napon mondtunk fel egymásnak. Te pedig várj addig, míg ő nagyságának a vörösek tetszenek ' Különben ismerheted, o is Ráczhegyre való, Dőry Vilma. — Dő-dőry Vil Ima. Eszembe jutott, mikor még gymnazista koromban verset irtain hozzá s ő meg nem hallotta sóhajomat, amikor kikaptam miatta s most ismét verset hozzá, nem ! elég volt, nem irok több verset. Misú.