Zalamegye, 1892 (11.évfolyam, 27-52. szám)

1892-11-20 / 47. szám

XI. évfolyam. Zala-Egerszeg, 1892. november 20. 7. szám. A „Zalamegyei gazdasági egyesület" és a „Zala-egerszegi ügyvédi kamara" hivatalos közlönye. Megjelenik minden vasár-nap. Az emésztő tííz. A társadalom hatalmas épületét talán sohasem nyaldosta oly erősen az emésztő tííz, mint napjainkban. Azok a jó lelkek, kik a társadalom nagy épületének megszilárdítása érdekében annyit fáradoztak ; kik ez épület alapköveihez, falazatához összegyűjtötték mindazt az erőt, mit az emberiség erkölcsi világában erre alkalmasnak találtak s lehetőleg eltávolítani igyekeztek mindent, mik az összetartásra hivatott erő-tényezőket meglazítással fenyegették : az emésztő tűz ellen biztosíthatták legkevésbbé. A társadalom épületét pusztító tüz-elem : a gyűlölet. Hiába jönnek munkás kezükkel, az emberiség jövő boldogságáért dobogó, lelkesedő szívvel az emberszeretet szelid apostolai, hogy mindennap egy-egy kővel erősítsék, hogy szakadatlanul biztosabb jövőre alkossák meg a nagy idők munkájának eme viharvert és még tenger sjk viharnak kitett alkotását: a veszélylyel fenyegető tűz folytonosan ott lappang rejtett ü»zkeivel az épület belsejében, várva a szelet, nagy vihart, mely fölszítsa, hogy emésztő lángjaival elpusztítsa, tönkre tegye hosszú évek lassú, csendes, zajtalan, de csüggedést nem ismerő munkájának eredményét. A gyűlölet itt fészkel szakadatlanul a mi társadalmunkban s néha egy-egy fölcsapó lángja elég arra, ho^y meglazítsa, erővesztetté tegye, szétziilessze ama szép, ama nemes erkölcsi kötelékeket, mik az emberiségnek magasabb, kiválóbb rendeltetésre hivatott erőit a közös emberi célokkal szemben tömörülten tartják. A harag oly emberi indulat, mely természetünkben rejlik ; de mint minden indulaton, minden érzelmen, ezen is uralkodhatunk, uralkodhatik mindenki az ő műveltségi foka szerint. Kisebb, nagyobb mértékben azonban bizonyos körülmények között a legműveltebb emberből is kitör az indulat, felülkerekedik s erőt vesz a higgadt, fontoló észen. Ez emberi dolog. Ettől úgy szólván senki sem lehet ment, aki emberi- | leg van megalkotva. De mikor a harag hatalmába keríti egész lényünket, minden gondolatunkat s akaratunk fölött legyőzhetetlen úrrá lesz állandóan, a nélkül, hogy idő és változó körülmények, viszonyok elsimíthatnák : ez máiveszedelmes, emberietlen állapot ; ez már a kiengesztelődést nem is kereső, nem is ismerő harag: a gyűlölet. A gyűlölet a harag folytán támadt érzelmek fentartója, szítója ; hatalombiztosítója lényünk fölött annak a lelkiállapotnak, melyben rendesen fonákul gondolkozunk, elfogultan Ítélünk, mely megzavarja lényünk erkölcsi egyensúlyát. Ez már emésztő tűz. A társadalmi életnek sokszor elementáris erejű küzdelmei természetesen gyakran óriási hullámokat vernek. A különböző érdekekért harcoló elemek között az érintkezés nem történhetik mindig egyforma simasággal. Az emberi természetben, a világ erkölcsi rendjében gyökerezik, hogy minden téren, minden dologgal szemben egy irányt nem követhetünk. Az emberi agy nem egyformán van megalkotva mindenkinél s a különböző agyrendszer különböző fogalmakat, különböző gondolatoka:, Ítéleteket, következtetéseket teremt, hoz létre egy ugyanazon dolgokkal szemben is. Ez hozza létre a különböző irányú törekvéseket, melyek azután rendesen kisebb nagy

Tobb méretű küzdelmek előmozdítói. E küzdelmek közepette sokszor kitör, felülkerekedik higgadtságunkon a harag. Ez természetes dolog. De ez az indulat a küzdelmek sorsának eldőlésével elsimul ; elsimítja szelid kezével a kiengesztelődés. Es bekövetkezik utána minden küzdelem koronája : a béke. Az a baj izonban, hogy a manapság a különféle érdekküzdelmekkel járó indulat nemcsak a megszokott éo megengedhető korlátokon csap túl, hauem teljesen íékvesztetté teszi az embereket; feldúlja teljesen a társadalmi érintkezésben megkívánt szivnyugalmat ; valóságos emésztő tűzzé lesz, mely rombol az elmékben, rombol a szívekben ; rombol a családokban, rombol a társadalomban, rombol a nemzetek és az emberiség egyetemében egyaránt. Ez már a gyűlölet tüze, mely beláthatatlan nagy hátrányára van azoknak a nemes céloknak, miket az emberiség jobbjai éppen a kölcsönös boldogítás magasztos elve alapján akarnak elérni. Nem hiába emelték a psychologusok a megbocsátást, a kiengesztelődést a legnagyobb erények sorába; de valóban az. A rajtunk elkövetett sérelmek lehetnek k.sebb, nagyobb mértékűek a mi sajátos felfogásunk szerint ; az érdek összeütközések a körülmények szerint okozhatnak egyik vagy másik félnek kisebb, nagyobb mértékben erkölcsi és anyagi károkat; ennélfogva méltán szíthatják föl haragunkat az első benyomások hatása alatt; de arra, hogy engesztelhetlen haraggal, egymás vesztére törő gyűlölettel teljünk el s a kiengesztelődésnek eshetőségeit nemcsak nem keresve, de határozottan el is kerülve, el is utasítva, ökölbe szorított kezekkel lessük a megtorlás pillanatát: igazáu emberiesen gondolkozva, erre nekünk jogot semmiféle érdekösszeütközés sem ad. Mivel azonban a napjainkban erősen fölénk kerekedő gyarlóságnál lógva legtöbb esetben igen könnyen meglazulnak, sőt el is szakadnak a helyes gondolkodás és itélkedés szálai, — igen sokan esnek a gyűlölet karjaiba, mely mindig tártan van áldozatai számára. Áinde azok, kik a társadalmi élet forrongásából, zűrzavarából tisztán látják és fölismerik az emberiség valódi célját és rendeltetését, azok bizonyára résen lesznek mindenkor a gyűlölet tüzének veszélyes munkájával szemben s elkövetnek mindent, hogy mentől kevesebb legyen az áldozatok, a veszélyes áramlatba sodortak száma. Ez szükséges is, mert végtelen elszomorító és elcsüggesztő dolog volna, ha a társadalom épületét emésztő, nyaldozó tűz: a gyűlölet, mind jobban elütné az emberiséget magasztos céljától : a testvéries egyesüléstől. A „Zalamegye" tárcája. ALMANACH* Az Egyetemes Regény tár jól ismert Almanach ja az év forgásának pontosságával jelent meg ismét a maga csinos, kedveitető külsejével és sokat Ígérő tartalmával, j Oly megszokott jelensége már ez az Almanach az iro daimi piacnak, hogy megjeleuése semmi különös feltűnést sem kelt — és ez a legnagyobb bók, amit reá mondani lehet. Nem feltűnést keltő szokatlan, vagy ritka vendég, hanem szívesen látott és várt kedves ismerős köszönt be vele a házba, aki tovább fűzi a kellemes társalgást ott, ahol a legutóbbi alkalommal elhagyta s ujabb élvezetes órákat ígér és szerez azoknak, a kik vele érintkeznek. Az idei Almanach szintén Mikszáth Kálmán szerkesztésében és elmésségtől duzzadó előszavával jelent meg. Nem kevesebb, mint — a szerkesztőn kivül — tizenöt magyar iró elbeszélése van benne, megannyi eredeti, üde, tris termése az idei munkásságnak. Mint a korábbi években, ezúttal is régi és uj nevek együttesen lépnek itt az olvasó közönség elé. Jókai Mór, Beniczkyné Bajza Lenke, Tóth Béla, Vadnay Károly, sorakoznak egymás után, majd Szalóczy Bertalan, Lipcsey Ádám, Kozma Andor mutatják be magokat az Almanach közönségének, a vidám Rákosi Viktor mellett a mély elméjű, merengő Justh Zsigmond, a sokat és méltán dicsért Herczeg Ferenc mellett a szerény, de magvas tehetségű Sebők Zsigmond kerül sorra, köztük a tinóm tollú Gryarmathy Zsigánéval, s végül Mikszáth Kálmán és Bródi Sándor — oly diszes sorozata az Íróknak és oly magas színvonala az alkotásoknak, a minőt csakis az Almanach kötetei mutatnak fel széles ez országban. A változatosság a tárgyakban, a különféleség a stílusokban oly sajátságos és vonzó karaktert ad e kötetnek, a milyennel alig dicseKedhetik a könyvpiacnak bármely másik jelensége. * Almanach az ixí)3 évre. Szerkeszti Mikszáth Kálmán. Kgvetemes Regényt ár VIII. évfolyam III. és IV. kötete. SINUtíR és WOLFNEK kiadása. Ára diszkütésbun 1 forint. Az egyes elbeszélések tartalmát vázolni annyi lenne, mint elvenni az Almanach kiváló érdekességének egy részét — dicsérni pedig ezt a nagy sor irót igy együttesen teljesen fölösleges volna. Megfelelnek ők magokért, pótolják, kiegészítik egymást, s az, a mit együtt nyújtanak, a legszebb, legtökéletesebb ajándék az olvasó közönségnek, mely eddigelé is hálás elismeréssel fogadta szelletnek nyilvánulásait. Az 1893-ik évi Almanach ép oly diadalmasan fogja megjárni évi pálya futását, mint előzői, és ezintoly maradandó becsű darabja lesz a családi könyvtáraknak, mint amazok. Az Alma nachot megnyitó naptári részhez ezúttal rövid és velős ismertetése is csatlakozik az új pénznek, mely a jövő évben már forgalomba jő. A diszes kötet ára 1 trt. Mikszáth előszója. A hatodik és hetedik előszó már ez, ugyanazon könyvhöz és Írókhoz. Fekete hajjal kezdtem", szürkében járok most. A jobblelkü Írótársaim elkezdenek rajtam sajnálkozni, mint azon az elátkozott emberen, aki mindig egy vízen csónakázik: —- Szegény ember,— mondják, — ugyan unalmas dolga lehet. Az olvasók is abban a hitben lesznek: — Képzelem milyen megerőltetésébe kerülhet minden évben valami ujat kigondolni. De miért is nem hagyja már abba? No hát épen ezt indokolom most meg. Hiszen eleinte magam is erre gondoltam, hogy csak addig vállalom azt a csónakázást, mig egy olyan utas akad, aki elől kiugróm a sajkából s ő marad azontúl elátkozott embernek. De másképen történt. Mint az a darab föld, a mit ekéjével hasogat a szántó, hosszú éveken át, kinyitja a mélyét ő előtte — ugy tesz velem a kis papirteriilet is (a két-három első oidal az Almanachban), a mit beírok, megrázkódik és feltárja csodálatos bííverejét. Hiszen az „Ezer egy éjbe" való ez, —- szinte lehetetlen elhinni. Szinte szédülök bele. Es mégis ugy van. Visszatért a „terülj asztalkám" regéje. Bizony f nem képzeltem, mikor az előszó írást elvállaltam, hogy 1 milyen kolumnáris hivatalba lépek. De mit beszélek én j hivatalról! Hiszen ez a valóságos uralkodás. Jó tündér babonázta meg ezt a helyet s bizonyára ' A mit itt kotyogni fognak, az uiind ilyenformán szólt: beteljesedik. Az első évi előszóban panaszkodtam, hogy a közönség nem veszi a könyveket. Az volt rá a felelet, hogy a közönség mindjárt melegiben megvette az „Almanachot" hatezer példányban. A könyvkiadó rám töit veszekedni: —Hogy lehet kérem a közönséget bántani? Hisz az egyebet se tesz, csak olvas. Keressen magának más tliémát! Fogtam magam a következő évben és az írókat o o szidtam össze, hogy a novelláik gyengék és nem is ujak. S ime olyan pompás újdonatúj novellák termettek erre az Almanachban, hogy a kritika is megnyalta .i száját utánuk. A kiadó dühbe jött: — De kérem, hiszen ön ugy tesz, mintha a korcsmáros leszidná a vendégei előtt az ételeit és borát. Mintha azt mondaná: „Jlilyeu hitvány csiger ez!" S a csiger fölséges szegzárdi lenne. — No majd vigyázok esztendőre. S ki is gondoltam angol észszel, hogy a novellák jók és ujak voltak, de az már csak tagadhatatlan, hogy az írók mind a régiek. Nossza lefestettem borongó lélekkel az anyaföld meddő emlőit, melyeken uj elbeszélő talentumok máinem növekednek. Csinos kis előszó volt, de mi történt? Epen ebben az évfolyamban csillámlott meg az Almanachban a Herczeg Ferenc és a Kozma Andor neve, mintha egy leszólt bányábau egyszerre két nagy darab termésarany hasad ki a szürkés falazatból. A kiadó kétségbe volt esve. — De hisz ön mindig az ellenkezőjét írja annak, ami történik. — Ne higyje, kedves barátom, —feleltem. Megfordítva áll a dolog. Minthogy mindig annak az ellenkezője bánt, a mit óhajtok, s minthogy mindig arról írok: a mi bánt, következéskép mindig az történik, amit szeretnék. Wolfner hihetetlenül csóválta a fejeit. (Azért többes számban, mert az jS fejcsóválásában benne értetődik a Singer fejrázása is.) — S/.ép, szép, de csak keressen jövőre más tliémát! Keressek? De hiszen már minden kimerült. A kellékes kosár fenékig üres. írók, termékeik, közönségük már mind meg volt itt beszélve. Uram én teremtőm ugyan mihez nyúljak ?