Zalamegye, 1892 (11.évfolyam, 1-26. szám)

1892-04-17 / 16. szám

XI. évfolyam. Zala-Egerszeg, 1892. ápril 17. IG. szám. ii 1,É i es A lap szellemi és anyagi részét illető közlemények a szerkesztőséghez küldendők. Bérmentetlen leveleket csak ismert kezektől fogadunk el. Kéziratokat nem küldünk vissza. A „Zalamegyei gazdasági egyesület" és a „Zalaegerszegi ügyvédi kamara" hivatalos közlönye. Megjelenik minden vasárnap. Az eszmék halhatatlansága. A halhatatlanság fényéből, örök ragyogásából egyetlen egy világtörténelmi alaknak sem jutott oly bőven, oly osztatlan és általánosan elismert nagyságban, mint az erkölcsi világrend hatalmas, bámulatos megjelenésű és szereplési! reformátorának : Krisztusnak. Ez a világrajöttében egyszerű, megjelenésében tartózkodó, alázatos, de lelkében, szellemében, erkölcsi nagyságában kétségtelenül isteni ember oly eszméket érlelt meg bensejében és hirdetett fölkent ajkakkal, melyek lassankint besugározták, beragyogták az egész világot, melyek örökfényűi ragyognak az emberiség előtt, mutatva az utat, melyen haladnia kell az emberiség-boldogító világosság felé. Az a rövid, de világra szóló szereplés, melylyel Krisztus az emberiséget a tévelygés, a határozatlanság lethargikus állapotából fölrázta, új és hatalmas fénynyel kibontakozó korszakot teremtett a történelemben. Az a szelid, az a semmit sem követelő, alázatos, mindent eltűrő, mindent megbocsátó isteni ember bizonyára nem azért lépett föl világreformáló eszméivel, tanaival, hogy szerepeljen, hogy hasson, hogy hódoljanak szellemfénye előtt az emberek milliói, hogy nagysága előtt bámulattal álljanak meg még azok is, kik eszméi előtt meghódolni nem akarnak : hanem föllépett, szerepelt azért, mert küldetve volt ; mert vitte, ragadta magával az isteni láng, mely lelkében, szivében kigyúlt; munkára, tettre hevítette ellenállhatatlanul az egész emberiség iránt érzett testvéri szeretete, azé a szereteté, mely már annyi nemes lélek homlokát körítette a vértanúság nimbuszával Az egész emberiséget egyesíteni a testvériség nagy eszméjének diadalával és egyenlővé, szabaddá tenni egyformán mindenkit : ezt vallotta, ezt hirdette ő emberfeletti erővel, szelídséggel, türelemmel, szeretettel, makulátlansággal avatva magát a testvériség, egyenlőség és szabadság apostolává. Azóta nem egy apostola akadt már ezeknek az eszméknek, kik elveiket vértanúi halállal is megpecsételték; de Krisztust az ő emberfeletti nagyságában, az egész emberiséget keblére ölelő véghetetlen nagy szeretetében, a gyűlöletnek még csak árnyékát sem ismerő jóságában még egy sem közelítette meg. Nagy eszmék, világreformáló törekvések apostolai rendesen vértanuságra jutnak. Ezt a sorsot nem kerülhette el a legnagyobb reformátor : Krisztus sem ; ő is halálával pöcsételte meg tanait, ezzel is megerősítve, hogy azok az örök igazság forrásából fakadtak ; mert vértanúi halált halni csak az igazság mellett lehet. Es ezt a makulátlan nagy alakot, kinek egész lényét oly erősen áthatotta az emberiség iránt való szeretet, kinek egyetlen gondolata az emberiség egyetemét elválasztó faji és vagyoni korlátok lerombolása volt : érezte, tudta rövid működése után is, hogy eszméinek alapját megvetette ; hogy azok az emberiség szivében fogékony talajra találtak ; hogy azokat már megölni nem lehet. Azért mondta salvatori nyugalommal a megpróbáltatások és üldözések nehéz óráiban : „Megölhetitek a testet ; a lelket nem tudjátok megölni !" A lélek, a szellem akkor már befejezte nagy missióját, melylyel alkotójának tartozott. A testvériség, egyenlőség, szabadság eszméi már akkor el voltak hintve az egész világon. Aki azokat meg akarta volna ölni, ki akarta volna irtani: annak ki kellett volna irtani az egész emberiséeret. Hiába ölték meg a testet azok, kiknek Krisztus emberiség-egyesítő tanai nem tetszettek, kik féltették földi hatalmukat a megrázkódtatástól : a halhatatlan lélek szellemfénye : az eszmék halhatatlansága, kiinhatatlansága már ! biztosítva volt. A világ Megváltójának halála óta a boldol gulás felé törekvő emberiséget hol itt, hol ott i j kisebb, nagyobb viharok rázták és tanították meg. De tény az, hogy a valódi boldogság — amennyiben az életküzdelmek közepette viszonylagos boldogságról legalább szólni lehet — mindig ott vert gyökeret, hol a krisztusi eszmék: a testvériség, egyenlőség és szabadság, talajt készítettek az általános emberszeretetnek. Tény az is, hogy éppen mivel az emberiség nagy része még messze van attól, hogy a krisztusi eszméket a maguk szépségében, nagyságában megérteni, felfogni s így a szó magasabb értelmében követni is képes volna : a világmegváltás nagy műve betetőzve nincsen. A krisztusi míívet azonban szétrombolni most már nem lehet, biztosítja azt az eszmék halhatatlansága. Kisebb, nagyobb érdektörekvések hullámzása egy-egy pillanatra megállíthatja, feltartóztatja ugyan a nagy eszmék munkáló erejét; de ezek csak pillanatok a végtelen időben. A halhatatlan eszmék folytatják megint a megváltási munkát, mely betetőzést nyer előbb, utóbb az emberiség egyetemének általános testvéresülésében. Az a világünnep lesz a krisztusi eszmék legdicsőbb húsvétja, a föltámadás legragyogóbb diadal-napja ! MEGHÍVÓ. Zalavármegye gazdasági egyesülete folyó évi május hó 1-én reggeli 10 órakor ZalaEgerszegen saját helyiségében közgyűlést tart, melyre a t. tagtárs úr tisztelettel meghivatik. A yyüiés főbb tárgyai: 1. Ügyvezető elnök jelentése az 1891. év közgazdasági állapotáról és az egyesület működéséről, 2. Miniszteri leiratok. 3. Egyéb folyó ügyek. 4. Netáni indítványok. Zala-Egerszeg,' 1892. ápril 12-én. ügyv. elnök. A „Zalamegye

4' tárcája. A kétértelmű esernyő. Szép nyári nap volt. Nem voltam képes szobámban maradni. Fölvettem könnyű nyári felöltőmet és kimentem sétálni. Alig mentem azonban ötszáz lépésnyire, erős zápor ért utol. Már régóta az" a szokásom, hogy nem hordok magammal esernyőt; először mert nincs, másodszoi gyakran nem elégesznek meg az emberek a legalaposabb okkal — másodszor, mert nem akarok szolgálni egy esernyőnek, a mely ha csak egy felhő van az égen, viteti magát. Mihelyt oly esernyőt talál fel valaki, a mely rossz időben engem fog vinni, veszek akár egy tucatot. Az eső úgy esett, hogy akarva, aem akarva, a legközelebbi kapu alá kellett menekülnöm. Tudva levő, hogy eső, vihar, dörgés, villámlás kedves a szerehnesekuek. A legprózaibb dolog szeren cséhez juttathatja a szerelmest. Igy nekem is ez az eső, ha nem is tartós szerencsét, de legalább egy pár boldog pillanatot hozott. Már jó ideie a kapu alatt álltam és az ég felé néztem. (Ilyen az ember. Mikor jó dolga vau, nem is gondol az Istenre, de mihelyt a legkisebb baj éri, az égre néz). Egyszerre az esőn keresztül egy ablakot pillantottam meg velem szemben. Ezen ablaknál, óh ezen ablaknál! — Az olvasó biztosan azt fogja hinni, hogy én igy folytatom: „és ezen ablaknál egy nő ült stb." Nemde ezt fogják önök hinni ? Igazuk is van. Ezen ablaknál egy nő ült. Egy nő. llogy irjam le őt hűen? Gondolja el magának mindenki, ugy, a hogy neki legjobban tetszik. En nem tudom leirni. Az ablaknál ült és — olvasott? Nem. Virágokat öntözött? Nem. Kanárijával játszadozott? Nem. — Nem akarok hazudni. Mint történetíró, a szoros igazságot mondom. Az ablaknál ült és körmeit csipkedte. En fölnéztem, ő rám nézett. Jöttem, láttam, győztem. Megláttuk egymást, megszerettük egymást, és örök hűséget esküdtünk egymásnak. Mindezt arcvonásainkkal tettük. Hanem az az ablak, az az átkozott ablak szerfölött boszantott. Nem merek hinni az ablakoknak. Az üvegesek nagy tévedéseket okoztak az életben. És az én elvem az: Ne légy szerelmes abba, akit csak az ablakon át látsz. Egyszerre csak kinyitja az ablakot. < >h mily elragadó szépség! Ha Páris őt látta volna, nem rabolta volna el Helénát. Az ég felé tekintett, azután rám nézett. Hiszen én is ege voltam neki. Ekkor ismét becsukta az ablakot. Ugyan miért tehette ezt? Mert esett az eső. Ugy van. Ezek az olvasók manapság mindent kitalálnak. Nem lehet őket meglepni. Ismét rám nézett, egyszerre felugrott, elsietett az ablaktól, pár perc múlva megint visszatért és mosolygott. E pillanatban hozzám lépett a szárnyas Iris, vagy, hogy világosabban beszéljek, az ő szobacicusa és egy esernyőt nyújtott át e szavakkal: ,,A nagyságos kisasszony küldi", Alig hogy kimondta, eltűnt és csak félig hallotta e szavaimat: „Leszek oly bátor, a kisasszonynak az esernyőt köszönetemmel együtt személyesen átadni." Akárki mit mond, a nők szeretetreméltóbbak, mint a férfiak, még nálam is. Oly ügyesen tudnak alkalmat keresni a férfiakkal találkozhatni, hogy mi elbújhatunk mögöttük. Másnap igen szép idő volt, elmentem tehát hozzá. Mily gazdag a természet ellentétekben! Tegnap, a legnagyobb esőben esernyő nélkül sétáltam, ma meg, mikor egy felhő sem látható, esernyővel megyek. Felmentem, szivemet az ajtóra tettem. Elvégezte ujjam teendőjét.„„Szabad!" szólt egy fuvolaszerü hang, mire beléptem. O inost is az ablaknál ült; én szerelmünk | zálogával, az esernyővel, közeledtem hozzá. „Kisaszony!" szóltam, de mindjárt kijavítottam szavaimat: „Bájos kisasszony! Az emberi életben a a féi-j nejének védelmet nyújt." Itt megálltam, hogy ezen szerintem pompás bevezetésnek hatását meglássam. Nem volt semmi hatása. Próbáljuk meg kissé érzelgősebben, gondolám magamban. „Igen tisztelt bájos kisasszony! Mily boldog az a halandó, aki az élet viharos tengeréből hosszú fáradság után egy szeretve érző sziv virágos partján köthet ki !" Ismét megálltam, hogy meghalljam, jobban tetszik-e ez neki, mint az előbbi. — Hallgatott. Szóval hideg, megközelíthetetlen maradt. Ez a tettetés igeu boszantott. Tegnap elküldi esernyőjét, mintegy azt mondva: Jöjj el te is vele! és ma rám sem akar nézni. Még néhány kisérletet tettem. Mind hiába. Végre igy szólt hozzám: „Uram! kérem szépen, kíméljen meg!" Ez már több volt a soknál. Bocsánatot kértem bátorságomért, szenvedélyem hevességét adva okul és igy végeztem beszédem: „Nagysád azon szívességét, hogy esernyőjét átküldötte, meghívásnak voltam bátor tekinteni." Ezt meg ő tartotta többuek a soknál. Felugrott, bájos arcát pir boritotta be és kacagva felkiáltott :„ Oh ti hiú férfiak ! Tudja meg uram, hogy az ön szerelmes pillantásai és általában jelenléte oly tűrhetetlen, oly kiállhatatlan volt rám nézve, hogy jónak láttam esernyőmet átküldeni és igy öntől megszabadulni!" Könnyen elgondolható, mily ostoba arcot vágtam erre. Hanem mégis összeszedtem magamat és maró gunynyal kérdeztem : „De, édes kisasszony, ki parancsolta önnek, hogy az ablaknál maradjon, ha már puszta látásom oly kiállhatatlan volt? O erre gúnyos rnozdu latot tett és igy felelt: „Mit szólna ahhoz, uram, ha valódi kedvesemet vártam volna? Aláz szolgája!" Ekkor beszaladt a mellékszobába. En meg letettem a kétértelmű eseruyó't az asztalra és lefőzve, haza bal lagtam. Otthon leírtain e történetkét, tanulságul magamnak és elrettentő például a férfiak hiúságának és önszere tetének ! Mai számunkhoz fél iv melléklet van csatolva.