Zalamegye, 1892 (11.évfolyam, 1-26. szám)

1892-04-03 / 14. szám

XI. évfolyam. Zala-Egerszeg, 1892. ápril 3. 14. szám. Előfizetési díj: Egész évre 4 frt. Félévre 2 frt. Negyedévre 7 írt. Egy szám ára 10 kr. Hirdetmények : 3 hasábos petitsor egyszer 9 kr., többszöri hirdetés­nél 7 kr. Bélyegdij 30 kr. Njilttér petitsora 12 kr. 1 I I, si és A lap szellemi és anyagi részét illető közlemények a szer­kesztőséghez küldendők. Bérmentetlen leveleket csak ismert kezektől toga­dunk el. Kéziratokat nem küldünk vissza. A „Zalamegyei gazdasági egyesület" és a „Zalaegerszegi ügyvédi kamara" hivatalos közlönye. Megjelenik minden vasárnap. A hazai selyemtenyésztés. Ama nagy horderejű vállalat létesítését óhajtjuk jelezni, mely hazánk szegényebb sorsú családjainak a megélhetés szempontjából való keresetét nagy mértékben előmozdítja. Ez a jövő hazai selyemtenyésztés, amely nemcsak e szegényebb sorsú családok keresetét mozdítja elő, hanem egyúttal növeli a nemzeti vagyonnak gyarapodását is. Régóta és oly sokszor tettek már kisérletet hazánkban e nemzetgazdasági iparággal és hogy az hol kisebb, hol nagyobb szerencsével csak félig sikerült: ennek oka nem az volt, mintha éghajlati viszonyaink a selyemtenyésztésre nézve kedvezőtlenek lettek volna, hanem egyszerűen az, hogy a selyemtenyésztés ügyét idő előtt adták magánvállalkozónak, aki kénye kedve szerint szabta meg a beváltandó gubók árát a beváltás utolsó időszakában, midőn így a ter­mesztőnek nem maradt más választása, mint gubóit a magán vállalkozónak vagy bármily potom áron átadni, vagy pedig azokat a biztos romlásnak kitenni. De emellett volt még egy más ok is, amely miatt a selyemtenyésztés oly sokszor nem sike­rült t. i. a selyem hernyók ragályos, örökölhető és legöldöklőbb betegsége, a Pebrin, amely az ötvenes években nemcsak Olaszország és Fran­ciaország, hanem majdnem egész Európa selyem iparát megsemmisítette. Manapság a selyemtenyésztést hátráltató e két lényeges akadály el van háritva. Miután ugyanis a selyemtenyésztés az ötvenes, különö­sen a hatvanas években tönkre ment, a magyar kormány a selyem tenyésztés ügyét újból fel­karolta és 1872-ben külön országos selyemte­nyésztési felügyelőséget szervezett Szegszárdon, melynek működése 1879. évig terjedett és e nyolc évi működése alatt évenként átlag mintegy 6.000 kilogram selyem gubó váltatott be az egész országban. Az 1880-ik évben a hazai selyemtenyész­tés új korszakba lépett. Ugyanis Kemény Gábor báró akkori kereskedelmi és földmivelésiigyi miniszter alatt a szegszárdi selyemtenyésztési felügyelőség újból szerveztetett és önálló hatás­körrel ruháztatott fel s igy a kormány a selyem­tenyésztést a jelenlegi országos selyemtenyésztési felügyelőség által maga kezelteti. Hogy mily sikert mutathat fel e téren az országos selyemtenyésztési telügyelőseg, arról kellő tájékozást nyújtanak a felügyelőségnek a miniszterhez intézett évi jelentései. E jelentések szerint még az az 1879. évben az egész ország­ban 1507 kilogramm gubót termeltek, a követ­kező, vagyis az 1880-ik évtől kezdve a terme­lők száma évről évre növekedett úgyannyira, hogy az 1890-ik évben már egy milió 43 ezer kilogramm gubót termeltek az országban. E rohamos haladás alapján biztos reményünk lehet, hogy ha az állam még néhány évig a hazai selyemtenyésztés ügyét maga tartja kezében, úgy e téren is meg fogjuk közeliteni a többi kulturállamok szinvonalát. A selyemtenyésztés másik lényeges akadá­lya: a Pebrin betegség a selyméreket ma nap­ság többé már nem pusztitja; mivel Pasteurnek górcsői vizsgálatai alapján sikerült e betegség lényegét megtalálni és annak eljövetelét az úgy­nevezett rekesz petéztetés által elhárítani. Ugyanis a selyem lepkéket páronként külön zacskókba helyezik s miután ott petéiket lerakták, minden zacskó lepéi egy tiszta mozsárban összetöretnek s azután górcső alá helyeztetnek és amelyeknél a betegség fénylő kórcsirái feltűnnek, azokat lerakott petéikkel együtt megsemmisiték és csakis azon petéket tartják fenn, melyek egészen kór­menteseknek bizonyultak. A selyemtenyésztést eddig annyira gátoló okok elhárittatván, jelenleg nálunk a selyem­tenyésztést illetőleg a legfőbb bajt az eperfák hiánya okozza. A községek azon epres kertjei, melyek még Il-ik József alatt keletkeztek, el­pusztultak s így az eperfák ültetését törvény­hozásilag kellene rendezni Az eperfa bősége lévén a selyemtenyésztés alapja, szükséges, hogy a kormány e tekintetben a cselekvés terére lép­jen. Az eperfák szükségességét hangsúlyozta gróf Széchenyi István, a legnagyobb magyar, midőn ötvenkét évvel ezelőtt megjelent „Selymér" cimíí művében ezeket irja: „ Kimérhetlen mennyi­ségű eperfák ültetése, ápolása, fentartása hazai kötelesség, ha kötelesség a honi gazdagulás és ekkép a nemzeti erő minden, még legkisebb forrását is megnyitni s csak egyik mezejét a hazai iparnak parlagon hagyni bün s ha köte­lesség mindenekelőtt oly tárgyat mozdítani elő, melynek haszna nem egyes kiváltságokra há­ramlik egyedül, hanem jótékonysága, mint a napsugár, mindenkit érint; legyen csak elég szederlevél s a többi bizonyosan el nem marad. „ Ha tekintetbe vesszük, hogy hazánkból éven­ként oly sok vándorol külföldre a selyemért: lehetetlen az eddig elért eredménynél megálla­podnunk, hanem igyekeznünk kell a hazai selyem ipart mindinkább kiterjeszteni, szélesebb alapra fektetni s addig is, még a mezőrendőri törvényjavaslat szőnyegre kerülne, igyekeznünk kell a selyemtenyésztés biztos alapját az eper­fák ültetésében megteremteni. Ha hazánkban elegendő mennyiségben lesznek eperfák, feltéve, hogy a selyemtenyésztésre vonatkozólag a ma­gasabb szakoktatás sem marad el, úgy népünk, mely a selyemtenyésztési eszméktől többé ke­vésbbé idegenkedik, közönyösségéből veszítve, meg fogja kedvelni azt a könnyű munkát, mely rövid öt hétig tart s melyért pénzét úgy szólván befektetés nélkül azonnal megkapja az aratás előtt, míg a nagyobb és szorgosabb mezei munka még tulajdonkép be nem következett. Mindezek figyelembe vétele mellett nem lehet eléggé ajánlanunk az eperfáknak minél nagyobb mennyiségben való ültetését. Kezdjük meg azt az eperfamag vetésével, melyet az országos szelyemtenyésztési felügyelőség Szeg­szárdról ingyen küld akár községeknek, akár egyeseknek. Az eperfiiknak a selyemtenyésztési célon kivül is sok hasznát vehetnők. Eleven és örökös sövényül szolgálhat, a termőföldöket nem árnyékolja be, gyökereit sem terjeszti szét, mint az akác s így a befásitás ügyének ter­jesztése is, főkép futóhomok megkötésénél, na­gyobb lendületet nyerne. Gyümölcse kitűnő A „Zalamegye" tárcája. Hontalan. Sötét bánat gyötri fájó szivemet, Siirü fátyol veszi körül lelkemet, Vésztelt felleg borítja a láthatárt; Boldogságot szivem oly rég már nem várt. Rémkép volt, mit távol nékem mutatott ! Öröm sugár ott sohasem ragyogott ! Bánatosan éltem le a napokat; Rideg sorsom jobbat nékem ugy sem ad. Kétes homály takarta be multamat, Könyem árja ó, de régen elapadt! Tündérálmim eltűntek sas szárnyakon ; Mostoha és idegen a távol hon 1 Ha nem bírtam szeretetét megnyerni: Nem kívánok hantja alatt nyugodni! Nincsen hazám, nincs barátom, kedvesem : Megtört szivem más földben majd megpihen. R. H. A rózsa elbeszélése. Már korábban történt, hogy egyszer a külvárosban bolyongtam céltalanul. — Amint haladok előre, lábam előtt a kövezeten egy fakult rózsát láttam. Megsajnál tam szegénykét s ne hogy végkép eltiporják, felemeltem 8 hazavittem. Otthon aztán egy nagy könyvben gondo­san lepréseltem. — Legutóbb, hogy apróságaimat ren­dezgettem, kezembe akadt a hervadt, kiszáradt rózsa. Úgy tetszett, mintha a pörgő szirmok lágy szava a virág múltjáról regélt volna. Hogy is volt csak te árva rózsa­szál ?! A városon kivül virágos kertben születtem egy rózsatőn. A kertész leánykája gondosan ápolt mindnyá­junkat. Egy szép reggelen, mint bimbó, kezdtem feselni az éltető nap meleg mosolygására. Eljött egy fényes pille s naponként körülrepdesett, várva, mikor tárom tel keblemet? —Es a könnyű légi vándor hiába vára­kozott rám ; mert mikor szirmaimat már-már kinyitot­tam, hogy körülnézzek a természetben : a kertész lány­kája eljött s lemetszett a tőről. Ügy fájt oda hagynom testvéreimet; úgy fájt elbúcsúznom a madárdalos kert­től ! — A lányka ügyelve kosarába tett, a hol már együtt voltak az illatos szegfű, a mosolygó ibolya, a szende liliom s más társak. Együtt kerültünk be a vá­rosba, hol egy virágárus asszonyság megvett bennünket. Én a kirakatba kerültem. Elnéztem az utcán járó-kelő ket, kik közül sokan meg megálltak nézni társaimat s engem. Aztán egy fiatal úr lépett az üzletbe. Gondosan válogatott közöttünk s én is hozzájutottam. Akkor még nem tudtam, hogy hova fogok kerülni; de azt sejtettem, hogy a fiatalember oda szánt valakinek, a ki nem lehet előtte valami nagyon közömbös! — Mert mikor haza­felé sietett, ügyelt nagyon, hogy a finom gyapot és selyempapiros közt valamiképp meg ne sérüljünk. — Lakására érvén az ifjú, egypár sort írt egy illatos levél­kébe. Aztán megcsókolt engem s kért, hogy majd tol mácsoljam érzelmeit. En csak mosolyogtam s kíváncsian vártam a tört.énendőket. Nem kellett sokáig várnom. Az ifjú sietett velünk s a levélkével le az utcára. Ott a hordárnak átadott bennünket, a ki aztán meg­indult velünk hivatalos ábrázattal. Úgy látszott : jól tudta már a vörös sipkás atyafi a járást, mert minden bővebb magyarázgatás nélkül pár rövid utcán keresz­tülhaladván, egyenesen betért egy cifra házba s uem is állott meg előbb, csak az első emeleti lakás előszobájá­ban. Ott a szobalányra ruházott át bennünk't további kezelés végett. Előbb azonban egy csókkal akart az életrevaló Jucinak kedveskedni, ki azonbau a nyájas­kodó úriembernek ölelkezni vágyó körmeire koppan­tott s úgy tüut el a kisasszony szobájának ajtaján keresztül. A tiatal hölgy készülődött valahova és segítgettek az öltöztetésben mamája, meg barátnői, — no meg Jucinak is kitellett a szaladgálásból, a ki most éppen belépett. „Nagysága, kérem a Szepi járt itt ezekkel az izékkel" — s átadott bennünket a levélkével együtt. A kisasszony felszakítá a borítékot s felolvasta barátnőinek az udvarlójától kapott sorokat: „Bájos Irmuska! Ne vegye tolakodásnak, hogy e pár szerény virággal kívá­nok a mai táncestélyre szolgálni! A viszontlátásig tisz­telője — Géza." — Erre felkacagott a bájos Irmuska s miközben a tükör előtt feltűzött bennünket, így szólt : „Mégis csak van egy kis sütni való a Géza borzas tejében ! Épp most akartam apust megkérni, hozzon virágokat. — De ő úgy sem értett volna a kiválasz­táshoz !" Aztán mikor Irmuska még egyszer végig nézett rajtunk, én el akartam mondani az izenetet, melylyel megbízattam; azonban a hölgy nem hallgatott rám, bár illatommal akartam hozzájuttatni Géza úr csókját. — Na, de kérem, hogy is lenne másra ideje Irmuskáuak? — mikor az a fodros ruha, azok a hajfürtök és minden rajta oly sok dolgot okoz neki, hogy minden pillanat­ban a tükörhöz kénytelen fordulni ! A hölgyek nagy készülődése után végre a fényes táncteremben jöttem magamhoz. Ott pompázott Irmuska a táncosok ostromló hada közt. Szegényke sokat táncolt, arca kihevült és én ott ringatóztam pihegő kebelén. Egyszer kíváncsian áthajoltam a kivágott ruhamell csip­kéiu. De meg is bűnhődtem, mert szédülésemben fony­Mai szamunkhoz egy iv melléklet van csatolva.

Next

/
Oldalképek
Tartalom