Zalamegye, 1892 (11.évfolyam, 1-26. szám)

1892-01-10 / 2. szám

XI. évfolyam. Zala-Egerszeg, 1892. január 10. 2. szám. i 1 ii ii UM' 1 ' 1011, M ESI 55 A lap szellemi és anyagi részét illető közlemények a szerkesztőséghez küldendők. Bérmentetlen leveleket csak ismert kezektől fogadunk el. Kéziratokat nem kiildiínk vissza. *WMl A „Zalamegyei gazdasági egyesület" és a „Zalaegerszegi ügyvédi kamara" hivatalos közlönye. Megjelenik minden vasárnap. A gyermekek ügye. (—ry) Megdöbbenve állunk a valósággal szemben, amely eddig csak sejtés volt, de most a népszámlálási adatok közzététele után, kérlelhetlen igazsággal tárul elénk; és bizonytalanul kérdezzük: mi történik, ha a gyermekhalálozások száma Magyarországon a jelenlegivel arányban még növekedni fog ? Többen tették már a kérdést, kik a csak nem rég közrehozott népszámlálási adatokból e következményt levonták ; s hogy mi sem hagyjuk; szó nélkül, onnan van, hogy a szóban forgó ügy sokkal fontosabb, benne és általa sokkal többen vannak érdekelve, semhogy elsó' tekintetre hinnők; és sokkal nagyobb megfontolást és figyelmet érdemel, semhogy szó nélkül lehetne hagyni. Az 1890-ben megejtett népszámlálás adataiból kiderül, hogy a népesség általános szaporodása a lefolyt évtizedben csak 1023 %, holott a 15 évet betöltötteknél 14-72 % szaporodás észlelhető. Ezen két adat közti külömbséffet a 15 éven aluliak rendkivülí halálozása okozza; mert amennyiben a 15 éven felüliek létszáma emelné az általános szaporodás százalékát, a többletet lerontja a 15 éven alóliak aránytalan megfogyatkozása. Hogy a veszélyes állapoton segíteni, a bajokat bármi módon orvosolni kell, belátja mindenki, ki az ügy fontosságát ismeri. A bajok pedig nagyon sokfélék, szerfölött bonyolultak, miértis orvoslásuk minél több gondot és fáradságot igényel. Jó részök magában a társadalomban mélyen gyökerezik, úgyhogy annak kiirtása majdnem lehetetlen ; jó részök pedig intézményeink, törvényeink hibás és hiányos voltában keresendő. A társadalom közerkölcsiségének rohamos sűlyedése, a „fin de siécle" korán „felvilágosult" ifjúságának tobzódó, rendellenes élete, az alsóbb néposztálynál elharapódzott mértékletlen szeszivás ijesztő terjedése ; mind olyanok, melyek a testi szervezetet fejlődésében támadják meg, s mikorra a testnek megérve gyümölcsözni kellene, nem marad más, mint rom, erőteljes, ép test helyett összeaszott csontváz; a vidám életkedv helyett blasirt éíefunalom lép, a duzzadó életerőt ideges bágyadság váltja föl. Hogy várhatunk már most ilyen apáktól életrevaló gyermekeket? Valóban a gyermekek jó része már világrajöttekor olyan fizikumot hoz magával, mely teljesen életképtelen ; nyomorék testével elteng egy pár évig, és bőségesen megszenvedvén atyja bűneiért, elpusztul, elhal. Még nagyobb az anyák bűne, kik csakhogy féltékenyen őrzött szépségük valami képen csorbát ne szenvedjen, készek egészséges gyermekeiket mindenféle betegségtől fertőzött erkölcstelen dajkák emlőire adni, nem gondolván vele, hogy saját utódaikat tehetik tönkre a vérmérgezés által. Itt az egyik főok, amiért gyermekeink oly sűrűn hullanak el. A másik ok kisdedóvó intézményeink, törvényeinek és az azok kezelésével illetőleg végrehajtásával megbizott közegek lelkiismeretlen eljárásában rejlik. Már a 10—12 ezer lakóval biró városainkban alig van nap, melyre legalább egy gyermek halál nem esnék, és a sok halál eset közül hánynak tudjuk igazi okát ? A dolog a halottkémlő orvosnak bejelentetik, ez a bejelentést tudomásul veszi, időnkint az adatokat közzé teszi; ez minden, mi ilyen esetekben történni szokott. Pedig ha egy kissé utána járnának a dolognak, sok mindent tudhatnánk meg. Hány törvénytelenül született gyermek sorsát kisérik figyelemmel a hivatott egyének ? Hány esetben kutatják a körülményeket, ha egy-egy ily halálesetről vesznek tudomást? Nincs, ki ellenőrizze a szívtelen anyát, ha a legtöbb esetben, úgyszólván agyon kinozza gyermekét, kiben nem örömét, és jövő reménységét, hanem gyalázatának élő tárgyát, egy önfeledt percének gyűlöletes emlékét, a gálád csábító megutált képét látja. Vagy ki vonja felelősségre a könnyelmű nőt, ki reggeltől estig | zárt ajtók mögött étlen, szomjan hagyja gyermekét, nem gondolván vele. hogy a gyámoltalant ezer baj érheti! Vagy kiviszi magával a mezőre s ott egy piszkos vánkosba szorítva ledobja a földre, nem törődvén vele, hogy az égető nap rátüzel, a szoros kötelék elfullasztja. Ha hozzávesszük még ehhez, hogy az ember épen a gyermekkorban van a legtöbb bajnak és szerencsétlenségnek kitéve, a legtöbb ragályos betegség épen a gyermekek közt pusztít, nem csodálkozhatunk a rendkívüli sok haláleset fölött. Es ha a gondos védelem, a bajok elleni kettőzött oltalom megvonatik a gyermekektől akár a szülői hanyagság- és roszakarat, akár a szükség és nyomor következtében, ki segít a bajokon ? Vagy nem lehet-e emberileg érteni a szegény családfő helyzetét, aki, midőn sorvasztó napimunka után csekély bérével haza vánszorog, szinte némi könnyebülést talál abban, ha egy istenadta éhes torokkal kevesebbet kell betömnie. Vagy csodálkozhatunk-e, ha az elcsaládosocHtt kisbirtokos, kinek az adó és egyéb rárótt terhek minden jövödelmét fölemésztették, csekély vagyonára nagy kamat mellet fölvett pénzéből nem tudja 8 —9 gyermekét jó ruhával és élelmi szerrei ellátni ; és nem adja oda utolsó fillérét az orvosnak és gyógyszerésznek, hogy gyermekét az életnek megmenthesse. Mindezek gyökeres bajok, melyeken segíteni kell és komoly szándékkal lehet is segíteni. Alkosson az országgyűlés alkalmas törvényeket, kötelezze a megbizott közegeket, hogy tisztükben a lehető legnagyobb pontossággal és lelkiismeretességgel járjanak el, s ha a pontosan kiderített halálesetben gondatlanság, vétkes könynyelmüség, vagy egyéb bűnös körülmény forog fönn, kérlelhetlen szigorral hajtassák végre a törvényszabta büntetés; állíttasson föl a kormány ; állami kisdedóvó intézeteket, — a fővárosra nézve 1879-ben az orvos egyesület föliratára dolgoztatott is ki egy részletes tervezetet, de a megvalósítás még mindig késik — tegyen a A „Zalamegye" tárcája. Egy hópehely története. Irta: Kereszturj József. Ott himbálózott valahol a déli tenger nyugtalan hátán; ott sütkérezett a forró földöv verőfényében, mint egy vizcseppecske, egy atomja a mérhetlen tengernek, egy könycseppje a sírva fakadt égboltnak, egy igaz gyöngy, egy ragyogó gyémántszem. Midőn már megunta az egyhangúságot; midőn máiunalmassá vált az ég derült kéksége; midőn már belefáradt az egyforma játékba : lebukni a habokba, ha pörkölve tüzelt a nap, s felbukni ismét, ha csillagos est lehelt üdítő hűvösséget a tengerszinre, pajzánkodni az apró halakkal, felülni a szélvész szárnyaira, s végig szánkázni mértföldeken, örvények és zátonyok fölött; midőn fölébredt benne a vágy, látni idegen tájakat, megismerni idegen lényeket; midőn nem érte be többé a tengerrel, hogy azon hajós módjára vitorlázzék, hanem levegőbe vágyott, szárnyakat óhajtott, s a szeleket akarta meghódítani, hogy azok röpítsék bércen, völgyön át : akkor egy forró délben fölszállt a tengerszinre, ott szétterjeszkedett a sima felületen. A pörkölő sugarak neki estek, befurakodtak az atomok közé, észrevétlenül surrantak át a láthatatlan részeken, s megkezdették titkos munkájokat. A láthatatlan parányok ugrándozni kezdettek, amint egy-egy sugár csiklandozva végig futott rajtok ; össze-össze koccantak, mert szük volt nekik a hely. A cseppecske kezdett tágulni. Egymásután szakadoztak az összekötő kapcsok ; az erő, mely a parányokat összefűzte, lassanként engedett a hatalmasabbnak. A csöppnyi test megrendült, forrni, forogni kezdett egész terjedelmében. A szélső parányok egymásután vettek bucsut társaiktól, míg végre az utolsót is kicsiklan dozta egy szerelmes napsugár, és szálltak, himbálóztak fölfelé. Langyos fuvalmu tengeri szél hűtögette őket, távol vidék'ől jött virágillat üdvözölte őket, apró zsongóbongó bogárkák jártak körülöttük táncot. Messze, széi dítő magasságban, a felhők regiójában találkoztak újra ; j de mily más volt odafönn az élet. Előbbi szük lakásu : kat tágas palotával váltották föl; ott lenn egymás mellé I lapulva úgyszólván mozogni sem tudtak, egymáshoz voltak láncolva elválhatlanúl. Ah de ide fönn mi szép az élet!? Nincs zsarnoki erő, mely összefűzze őket, mindegyik száll arra, amerre neki tetszik, mindegyik a maga ura, korlátlan csaponghat a végtelenségben, nincs, mi megkösse szárnyaikat. De ők azért együtt maradtak ; együtt élvezték a gyönyört, mit uj birodalmuk nyújtott, kik oly szorosan voltak összeforrva ott lenn, hűek maradtak egymáshoz az uj hazában is. Gyenge szellő vette föl szárnyaira őket, s szállt velük szép lassan a szárazföldek felé. A tenger lassanként elmaradt; jöttek a szivárvány minden színében pompázó forró földövi tájak ; egymást váltották alattok hegy és völgy, erdő, és mező. Gyönyörködtek a kolibrik csillogásában, érezték a pálmák illatát, megbámulták a puszták délibábját, hallgaták a pacsirta énekét. Ekközben pedig szálltak, szálltak, egyre messzebb, egyre távolabb a szülőhelytől. A napsugár már nem volt égető ; a forró földöv hátuk mögött maradt; sebes szárnyakon haladtak észak felé. A hűvös szélben fázni kezdettek, szorosabban húzódtak össze; az előbbi tűz, mely hevesebb mozgásba hozta őket, észrevétlenül elhamvadt, a hő, melyet a déli napsugaraktól kaptak, lassankiut eltünedezett, s nem volt a napuak melege, hogy íöléleszsze őket. Mindig kisebb térre szorultak, amint a szél, mely vitte őket, hidegebb és hidegebb lett. Egyszer csak egyik fázós atom oly közel bujt párjához, hogy „kocc", és összekoppant a két kis semmiség. Evvel aztán vége volt a pünkösdi királyságnak, a rövid ideig élvezett szabadság szétfoszlott, előállt a zsarnok, s kérlelhetlenül megragadta a kis páraszemeket, és összehajigálta őket egy kupacra. Ismét együvé voltak nőve, egymáshoz simulva összegomolyodtak, mint a méhek, mikor egymásba csimpaszkodva rajba gombolodnak. Most már nem fölfelé, hanem lefelé szálltak. Alól a föld hideg lehellete csapta meg őket, hogy megrázkódott minden porcikájuk. Dermedezni kezdett a kis esőcsepp. A láthatatlan erő egy parancsszavára szabályos glédába sorakoztak a kicsiny parányok ; mindegyiknek ki volt szabva a helye, alig mozdulhattak, oly szűk volt az ; majdnem egymást érték, amint fázva meghúzódtak helyükön. A létszám beteilett, a szabályos formula készen volt, a páraszemekből megszületett a hópehely, fehér, mint a patyolat, tiszta, mint az ártatlanság, könnyű, mint a lehellet. A hideg északi szél megkapta, fölröpítette mégegyszer abba a szédítő magasba, amelyben eddig utazott, hogy annál magasabbról bukjék alá. De minő volt e bukás ! ? Lebegni lepke szárnyakon, meghajszolni a szellőket, ereszkedni, meg újra fölszállani, fölülmúlni a szerencsét szeszélyes játékában, úgy engedni a föld szelíd vonzásának ; bukásnak nevezhető-e ez, lehet-e a menyországba vezető ut szebb ennél ? így lebegett a magas etherben a csillaggá fagyott vízpára ; csillogó ruháján megakadt a rátévedt napsugár, és nem kivánkozott le a földre. Parányi testével ráfeküdt a levegőre, s úszott benne, mint a könnyű tutaj a sik vízen; majd oldalt fordult, himbálózott egyet, fölkapott az alatta robogó szél hátára, s pillanat alatt uj világba repült. Kóvályogva, mint ki megkábult a mámortól, szállott lefelé, határt nem érő szeszélyességgel közeledett ismét a földhöz, ahonnan származott. Lenn a korzón ezrével hullámzott a nép, megbámulták az első hóesést. Fiatal leány sétált boldog vőlegénye karján, őket nem érdekelte a hóesés, egymássá^ voltak elfoglalva. Odafurakodott közéjök a hópehely, mintha ellesni akarná titkaikat, mintha fürödni akarna a titkos vágygyal teli szempillantásokba, amiket a szerell inesek lopva váltanak. Dc uem elégedett meg evvel. A duzzadó prém alól kivillogó nyak zománcos fehérsége | odacsalogatta, hogy megelőzze csókjaival a boldog halanI dót, és meglopja a szerelemnek legédesebb gyümölcsét. Mai számunkhoz fél iv melléklet van csatolva.