Zalamegye, 1892 (11.évfolyam, 1-26. szám)
1892-01-24 / 4. szám
XI. évfolyam. Zala-Egerszeg, 1892. január 24. 4. szám. ii Előfizetési dij: Egészévre 4 frt. Félévre 2 frt. Negyedévre 1 írt. Egy száir. ára 10 kr. Hirdetmények : 3 hasábos petitsor egyszer 9 kr., többszöri hirdetésnél 7 kr. Bélyegdij 30 kr. Nyilttér petitsora 12 kr. a kiziÉslsi és A lap széliért;; és anyagi részét illető közlemények a szerkeszt^aéghez küldendők. Bérm< ; ntetlen leveleket csak isbjert kezektől fogadunk el. Kéziratokat ,e m küldünk vissza. A „Zalamegyei gazdasági egyesület" és a „Zalaegerszegi ügyvédi kamara" hivatalos közlöDje. Megjelenik minden vasárnap. Az életért az életnek! A cikkünk homlokára irt néhány szóban rendkivül nagy fontosságú nevelési elv van. Nem olyan nevelési elv, mely kizárólag szakegyéneknek volna szánva, hanem olyan, mely mindenkit érdekelhet és érint, ki családalapítással emberi és hazafiúi rendeltetésének betöltésén munkál. Tehát fölötte meditálni nem csupán szaklapoknak, hanem a szélesebb körű társadalmi lapoknak is lehet, sőt kell. Napjainkban minden szülő arra törekszik, hogy gyermekeinek jövőjét neveléssel — részben a házi, részben az iskolai neveléssel — adja meg és biztosítsa. A haladással az igények minden irányban szaporodtak, növekedtek ; a létfentartási és biztosítási viszonyok megnehezültek s ennélfogva a szülői törekvés elérése nagyban meg van nehezítve. Talán ea az oka, hogy oly sokan szinte borzadoznak a családalapítástól és sóvár lélekkel mutatnak vissza a múltba, mely a gyermekek jövőjének biztosítása tekintetében is sokkal kedvezőbb volt. Az a mult, az a mult ! Mindig az a mult! Vájjon nem erős kinyomata-e az a mi resignatiónknak, hogy ami után kissé fáradni kellene, ami egy kis erkölcsi vagy anyagi erőfeszítéssel járna, — azt nagylelkűen visszautaljuk a múltnak : ami után pedig csak néhány lépést kellene tennünk, csak a kezünket kellene kinyújtanunk, azt összetett kézzel várjuk a Akár existentiális, akár haladási kérdés előtt álljunk, rendesen azt mondjuk: „könnyű volt a múltban ; akkor sokkal kedvezőbbek voltak az életviszonyok." — Talán részben igazunk is van ; de a mult kedvezőbb életviszonyai minket nem mentenek föl az előttünk fekvő kötelességek teljesítése alól ; nem engedik meg, hogy rezignáljunk; hanem ellenkezőleg követelik, hogy módokról gondolkozzunk, melylyel a mult és jelen viszonyai közt az egyensúlyt megcsináljuk. Éppen erre vagyunk utalva a gyermekek jövőjének biztosítása tekintetében is. Az a körülmény, hogy a régi jó világban, mikor még a nagyranőtt igények a házi financialis ügyeket nem bonyolitották annyira össze-vissza, — könynyebb volt az életnek átadni a gyermekeket : minket egyáltalán nem ment föl attól, hogy mi is atyáinkhoz hasonló kötelességet ne érezzünk gyermekeinkkel szemben. Igaz, hogy a mi kötelességünk teljesítése erősen meg van nehezítve ; de azért nem lehetetlen. Be lehet most is tölteni az apai tisztet, csak másképen. Mert változnak az idők, változnak az erkölcsök. A régi jó öregek legfőképen arra törekedtek, hogy ha a rájuk maradt örökséget nem szaporíthatták, gyarapíthatták legyen is, legalább sértetlenül átadhassák utódaiknak. Kevesebben voltunk : kissebb volt minden téren a konkurreucia ; könnyebb volt az élet. De azért kevés kivétellel meg kell adnunk a jó öregeknek az elismerést, hogy nemcsak az életért neveltek, nemcsak azzal a céllal, hogy lciki végig élje a számára kiszabott életet, hanem hogy e mellett a kiszabott élettartamot magára és másokra nézve egyaránt okosan, gyakorlati haszonnal, eredménynyel tudja kizsákmányolni, Tehát nemcsak az életért, hanem az életnek is neveltek. Az igaz, hogy az eszközöket sokkal könnyebb szerrel adhatták gyermekeik kezébe, mint mi, kik nem annyira anyagi, mint erkölcsi erőkkel garantirozliatjuk csak gyermekeink jövőjét. Ámde az éppen a nagy baj, hogy a mivel az erkölcsi tényezők megszerzése sokkal több nevelési gonddal jár : igen sok szülő fölneveli gyermekét azért, hogy éljen, tehát az életért, a nélkül, hogy élni is megtanította volna, tehát nem az életnek. A mai viszonyok között igen kevés ember kerülhet olyan élet-körülmények közé, hogy minden vágya, minden gondolata teljesedjék ; ellenkezőleg legtöbb embernek szigorú beosztással, az életörömökben, élvezetekben való szigorú gazdálkodással lehet csak magát fentartania, létét biztosítani. Ezt majdnem minden szülő tudja; tehát azt is tudnia kell valamennyinek, hogy ebből folyólag úgy kell a gyermekeket nevelni (ha az életnek akarjuk azokat nevelni), hogy az élet színpadára léptök előtt mentül jobban megszokják a nélkülözést, hogy a kisebb, legparányibb vágyuk betöltése is már boldogságot szerezzen nekik. Így azután felnőtt korukban is az élet kisebb örömei, a sors legcsekélyebb kedvezése is képes lesz őket boldogítani. Mig ellenben, ha már kis korukban minden vágyuk be lesz töltve, ha a nélkülözést semmiféle tekintetben sem ismerik, lehetetlen, hogy a gyakorlati életben kínálkozó vagy általuk megszerezhető örömöket ne kicsinyeljék s a későbbi élet-örömök iránt fásultakká ne legyenek. E sorok irója egy intézetben nőtt föl, hol spártai nevelés mellett rendkívüli nagy ünnepnap volt, mikor jóllakhatott. Akkor nem volt előtte nagyobb boldogság, mint jó kenyérrel jóllakni. Pecsenye, sütemények és a többi az eiérhetlen álmák világába tartoztak ; az ilyen delikatass-féle „absurdum" volt előtte, mint a debreceni diáknak a töltött káposzta. Megtanult nélkülözni, megtanult kis örömök utján is nagyon boldog emberré lenni. Es most is — bár van küzdelme az élettel, de most megszokta a nélkülözést, — oly körülményben, mely talán az életnek nem nevelt egyeuekre boldogtalanság volna, egészen jól, boldogul érzi magát. De miként fog a mostani életviszonyokkal megbarátkozni, megalkudni az, ki megszokta, hogy auiit szeme, szája megkíván, eléje teszik; ki lesujtottnak, szerencsétlennek érzi magát már itju korában, ha csak pillanatra nem akként j forog körülötte a világ, a Jiogy ő kívánja ? ! Az j így nevelt egyén lelkére nézve hatástalanokká ! | lesznek mindama dolgok, uiik az életnek nevelt A „Zalamegye" tárcája. A bálkirálynő.* (Levél a hugocskámboz ) Tehát az én hugocskátn haragszik, komolyan haragszik. Ma, tegnap, harmadik napja már egyetlen egy tekinteiére sem méltatott. Tudom, hogy nagyon el vagy foglalva mostanában s nem szentelhetsz öt percet arra, hogy meghallgass. Járod a Kálvária-utat Árváitól Monasz terlyig és vissza, iparkodol megoldani a surah, vagy gazé, az á la direktoire, vagy á la duchesse öltözék hamleti problémáját, hosszú és ismételt tanácskozásokat folytatsz a tükröddel (ezzel az egyetlen barátoddal, aki Őszintén bókol neked), Bazár-okba és Moniteur du modeekbe temetkezel, mint szenvedélyes tudós poros fóliánsaiba, este pedig a gavallérjaidat fogadod, vagy jour okba mégysz. Leirom hát, amit elmondani szerettein volna. Akad talán majd egy üres, unalmas órád, ha előbb nem, a böjt csendes napjaiban, mikor reá szánod szép fejecskéd az éu irka firkám elolvasására. Tehát a jurista-bálon történt, gondolom a keringő kezdetén. A te öreg bácsid szerényen feléd közeleih-tt, hogy egy fordulóra felkérjen. Te felvetetted haj poros fejedet, reszketett minden ideged s kebled úgy hullámzott, mint a haragos tenger-tükör. Buszkén, diadalmasan végig néztél rajtam s mint egy souverain fejedelem, majesztetikus kézmozdulattal mutattál a téged környező frakkos lovagok phallanxára. Olyan csábító, szenvedélyes tűz lobogott szemedben, amilyen a démonéban éghetett, mikor az Urat az egész világ felajánlásával megkisérlette. — Tizennegyediket, ha ugy tetszik ! Csak két szót feleltem rá, de jól emlékezem, sem keserűség, sem gúny nem nyilatkozott azokban, legfeljebb egy kis szomorúság: — Szegény leány ! *) ,.A Hét'' legújabb számából. Szerk. Ez a két szó az én összes bűnöm, ugy-e bár Blankus ? ... Itt áll előttem tavalyi arcképed, mikor a zárdából kijöttél. Kissé kinőtt skót kockás ruhádban, viz zel simára tapasztott hajjal, nyakadban a Máriás ainulettel mosolyogsz reám a peluche kertből, azzal a bájos mosolylyal, amelyen a pajkos gyermek kíváncsisága már a hajadon ártatlan kacérságaival egyesül. Eit a képet kérdezem én, vájjon érdemes volté azért a két szóért megharagudni? Az én hajdani UJvöském bizonyára nemmel felelne, hanem a mai körülrajongott bálkirálynő néma marad. Hja, sok minden megváltozott tavaly óta. A fekete bogárból ragyogó pillangó lett és messze odahagyta a szürke, szerény gubót, amelyből kirepült. A kis Blanche lelke igazi carte blanche volt, mikor a jó 8 icre Coeur nénikék a világba bocsátották, de ma már sok mindenféle van felirva arra a fehér lapra kusza, zavaros betűkkel, amelyeket nehéz lesz onnan letörölni. Jólelkű, de kissé nagyralátó anyád (melyik atya nem elfogult gyermekével szemben! . . .) felküldött a fővárosba, hogy a remek festmény megfelelő keretet kapjon, de arra aligha számitott, hogy az uj keretben magi a kép log megváltozni. Emlékezel e még reá, mikor a kis megye székvárosban a rozzant parketten, petróleumlámpák tényében az első bálon megjelentél ? Egyszerű fehér mollruhádbau valóságos cukorbaba voltál, amelyet most emeltek le a tortáról. Arcodon a fiatalság, iiieség, tisztaság az a zománca, amelyet semmiféle E ui de Beaiité vagy .Savon • d'lxora nem tud viss a varázsolni oda. H íjadban ibolyák voltak, az én szerény pármai ibolyáim. Ma szolitaireket hordasz, talán inert tudod, hogy t. tény a pillangókat magához csalja. D^ elfeleded, hogy ezek a báltermi pillangók más természetűek, mint a levegő kéjencz gavallérjai. Addig lopkodnak egy-egy atomot a körülrepdesett fényből, inig az kialszik, ők pádig sértetlenül tovaszállanak, rendesen egy másik, tartósabb fényű solitairhez. S ha mégis elégnek valahol, nem oly leány szokott az lenni, aki valamennyiüket meghódítani akarta, hanem aki azt kívánta, hogy őt hódítsa meg egy • • • • Ma tetőtől talpig selyemben jársz és egész vég csipkéi hordasz magadon, amelyből a legkevesebbet látja csak a kíváncsi szem. A régi moll-ruhácskákat függönyökké degradálták a cselédszobákba. Ugy látszik, egészen elfeledted a te kedvenc Murlittod mondását, akinek csodálatos temperamentuinu hősnőit annyiszor megsirattad: „A molyok is a legdrágább selymeket szeretik." Ma körülrajong a fővárosi fiatalság úgynevezett orémje s elprodukálj i előtted a modern fllrtelés teljes skáláját. II i látom, hogy majd felfalnak telhetetlen, torkos pillantásaikkal s szinte csettentik a nyelvüket, mint az éhes gourinand a ritka saison-csemege láttára, bizony a ó-testainentouii Sámson szamárcsoniját kívánom a kezembe; nem kétlem, hogy kisebb eredményt érnék el vele ezen a recés inges, teliér gardénis, vadgalambszin keztyűs egyenruháju tucateiuberekbol alkotott finszteus hadon. Nem te vagy az első bálkirálynő, akit ismertem, de a biografiija valamennyinek egy fonni. Birják egykét évig, mig maguk inog nem. úijá't; vagy reájuk nem únnak, akkor fáradtan, ernyedt idegekkel kidőlnek. Egy-kettő térihez megy közülük, a legtöbb odahaza marad, ki dacból, fásultságból, ki kényszerűségből. S az örökké mosolygó leányokból szomorú asszonyok válnak. A sok fénynek kitett szem mindent setéten lát, a kiszáradt ajkak nem érzik a csók élességét, a kifáradt karok nem tudnak ölelni és az üres szív nemjiul szeretni. Mikor úgy, a báléj után, egy csendes órában magadra maradsz gondolataiddal, az a sok hervadt virág, melylyel tisztelőid elhalmoznak s mely egy éj alatt megszárad, elporlik, nem beszél neked ilyesmiről? Vagy ha ránézesz párizsi modell-ruhádra, a melynek illúziójáról minden tourban lepergett egy egy aranyos csillag s réggel re a kétszáz forintos műremek tépett rongygyá lett, nem érzed magadban, mintha a te lelkedből is eleltünedeznék egy egy régi fénypont? Vájjon mi marad meg az egykori fényességből ? . . . Lásd, volt nekünk annak idején egy kedves kis kocsmánk, vörös abroszos asztalokkal, pakfong evőeszMai számunkhoz negyed iv melléklet van csatolva.