Zalamegye, 1892 (11.évfolyam, 1-26. szám)

1892-05-15 / 20. szám

XI. évfolyam. Zala-Egerszeg, 1892. ihájus 15 20. szára. Előfizetési dij: Egész évre 4 frt. Félévre 2 frt. Negyedévre ; f

ri. Egy szám ára 10 kr. Hirdetmények : 3 hasábos petitsor egyszer 9 kr., többszöri hirdetésnél 7 kr. Bélyegdij 30 kr. Nyilttér petitsora 12 kr. ii rt 1 n I r A lap szellemi és anyagi részét illető közlemények a szerkesztőséghez küldendők. Bérmentetlen leveleket csak ismert kezektől fogadunk el. Kéziratokat nem küldünk vissza. 1, •• es A „Zalamegyei gazdasági egyesületi és a „Zalaegerszegi ügyvédi kamara" hivatalos közlönye. Megjelenik minden vasár nap. Korunk egy folytonos panasza. Korunk egyik legsajátságosabb vonása : a boldogtalanság örökös hangoztatása. Vigasztalhatlan panasz ül az emberisé ajakán. Alig van ember, aki élete folyásáról kérdeztetvén, gyógyíthatlan sebeire ne mutatna. Kérkedünk fájdalmainkkal, mint a koldus ; órákig untatunk másokat boldogtalanságunk nagyságának elbeszélésével s ha a seb egy kevéssé valójában ég : megunjuk az életet, kiváltjuk a halált, hogy az vállainkról egyszer már vegye le a terhet. Nem mondanánk igazat, ha amellett kardoskodnánk, hogy e siralom völgyében nincs bú, bánat, fájdalom ; de minden esetre való az, hogy a boldogtalanság folytonos emlegetése nagy télszegség, amelylyel rontjuk önmagunkat, rontjuk embertársainkat. Nagy igazság van az iró ama szavaiban, hogy az embernek legelkeseredettebb ellensége önmaga. A mai kornak „boldogtalanai" két osztályba tartoznak. Az egyik osztály egy kitanult komédiás csapat, amely azárt affectálja a boldogtalanságot ; mert az emberek szánakozása oly szükséges neki, mint a mindennapi kenyér. Ez a csoportja a boldogtalanoknak kétség kivül nevetséges. A második rajhoz azok tartoznak, akik elhitetik magukkal, hogy boldogtalanok ; mert azt hiszik, hogy rájuk nézve a boldogság kútforrása végleg kiapadt, mivel azt néhány alkalommal telt vederrel nem meríthették. Megrögzött hibákkal állunk szemközt. Az az idő, midőn a vallás vigasztalása hatott, elmúlt; mert az a modern ember előtt unott és csak rege. Drasztikus kúrát kell alkalmaznunk. Oda dobjuk a kor szeme közé hibáit; mert akkor némúl el panaszhangjaival az emberiség, amikor magát mentegetni nem képes. Sokkal gyengébbeknek érezzük magunkat, semhogy győzelemre számíthatnánk. Mi csak arra akarunk rámutatni, hogy a boldogtalanság ily szerű hangoztatása rohanó lavina, amely mennél tovább gördül, annál nagyobb lesz és mennél súlyosabbá válik, annál nagyobb veszélylyel fogja az emberiséget fenyegetni. Gyarló emberi természetünknél fogva rabjai vagyunk a hibáknak. Sajnos azonban, hogy szokásunk a hibát másban keresni és nem önmagunkban. E megrögzött szokásnál fogva boldogtalanságról panaszkodik az ember akkor, amikor olyan vágyakat táplál leikében, amelyeket körülményéinél fogva elérnie teljes lehetetlenség. Sok csalódással vagyunk szegényebbek, hogy azokat egyenként minden egyedben nem ismerjük. Ezekben a vágyakban sok a hiúság, sok a vétek. Az érdemetlenek azt óhajtják, hogy a bir emelje szárnyára őket. A tudatlanok a halhatatlanság könyvébe óhajtják neveiket beiratni. A gazdag korcs utódok kezeiket összerakva, őseik minbusától várják a fényt, amely dicstelen homlokukat bearanyozza. Az egész világ valóságos cimkórságban szenved. Mind nagyobb tért hódit a tilosra való törekvés elve s a megtiltottak kívánása és ha a tiltottak nem sikerülnek : akkor boldogtalanok vagyunk. Panaszkodunk, pedig tulajdonképen örülnünk kellene: mert minden tiltott dolog átkot rejt magában és a vágy csak addig vágy, mig teljesedésbe nem megy, mig azután unalommá válik. Panaszkodhatik-e boldogtalanságról az emberiség, amely erkölcsileg is jó ügyét a szerencsére bizza ? Pedig a boldogság elérése munkát, fáradságot igényel ! A boldogság megszerzésére szorgalom kell és türelem, annak megtartásához pedig mérséklés, óvatosság. Lassan és lépésenként megyünk tel a lépcsőn, azonban egy pillanatban leesünk róla és sebekkel terhelten érjük el a földet. ( Ha folytonos szerencse kiséri az embert : j önhitté lesz. Ha pedig nem sikerül neki minden: ! akkor megátalkodik, sorsüldözöttnek, az Isten legszerencsétlenebb teremtményének nevezi önmagát. Nincs ezek után más hátra, mint kimondani azt, amit magunkban érezünk : az emberiség nem szeret és nem akar szenvedni. Ez a legfőbb hiba ! pedig tudhatja, hogy a földön tökéletes boldogság nincs. Tudhatuá, hogy a szerencsétlenség magába szállást, önismerést, erőkifejtést hoz magával ! Iskola a szenvedés, melybe az Istenség nem mindig haragjában vezet bennünket ! A boldogtalanságnak elkerülésére legfőbb kellek a boldogságnak saját énünkben való keresése és az önismeret; mert az ember jobban ismjrné saját egyéniségét és boldogságát, ha nem hasonlítaná magát mindig másokkal össze ! A „Zalamegyei Gazdasági Egyesület" hivatalos értesítője. Jegyzőkönyve a „Zalamegyei Gazdasági Egyesület" 1892. évi május hó l én Zala-Egerszegen tartott rendes közgyűlésének. Jelenlevők : Háczky Kálmán ügyvezető elnök, Koller István 11-od elnök, Augusztin Ágoston, Csillagh Gyula, Krosetz János, Német Dezső, Skublics István, Szalay Bálint, itj. Háczky Kálmán, Strausz Sándor, Bakó Uyula, Bezerédj László, (Jsesznák Sándor, Csesznák Józset, Baranyay (Jdön, Nagy Károly, Somogyi Gyula, Udvardy Ignác, Sümegi Kálmán, Königmayer János, Skublics Jenő, Szily Dezső, Vizy Géza, Szűcs Dezső, Csertán Karoly, \iziendvay Sándor, dr. Vizlendvay József, Farkas Józset, Skublics Gyula, báró Puteani Géza, Gózony .László, Barcza László, Csertán László, Graner Béla, Isoó Alajos, ;dr. Hary István, Virius Vince, Zala Mihályfa község, Csutor János egyl. pénztáros, Orosz Fái egyesületi tagok, ez utóbbi mint jegyző is. Elnök ur üdvözli a szép számmal egybegyűlt tagokat, az ülést megnyitja. 15/62. Első sorban felolvastatik az ügy vezető elnök 1891-ik évről szóló jelentése. A jelentés közlielyesléssel találkozik és egész terjedelmében az „Ertesítő"-ben kinyomatni határoztatik. j 16. Koller István Il-od elnök ur, az elmúlt évről szóló jelentésben is felemlített nagy jégkárok kapcsán a követ• kező indítványt tuszi : A „Zalamegye" tárcája. A vél*. — A „Zalamegye" eredeti tárcája. — Irta : Göntér (*. Endre. Ugyan mi egyébről is beszélgetnének, mint a — fiatal emberekről? . . . — Meglásd, kedvesem, ennek előbb utóbb is házasság lesz a vége. Jól megfigyeltem én Mámfait a legutóbbi bálon; senki körül sem forgolódott annyit, mint Irén körül, pedig ugyancsak ért ám a széptevéshez és akár melyikünk is szívesen fogadja élvezetes udvarlását. De hát derék ember is ám, — —- — — Még megérem, hogy szerelmes lészsz belé. . . — Az ugyan nem, mert — Laczi sem ér ám kevesebbet ; de hát az értéket mindenütt meglátja az ember. — Persze, de hát ha ez is, az is derék ember, ügyes férfi stb., hogyan lehet akkor olyan óriási különbséget tenni köztük, hogy csak azt az egyet tünteted ki szived szerelmével ? S nem értem egyáltalán, hogy miért nem lehetne egyszerre több — hozzá teszem: derék, szép — férfiba is belé szeretni . . . — Talán neked három-négy ideálod is van? Ez veszélyes volna. — Nekem ? Ugyan hová gondolsz ? Nem is lesz soha 1 Én férfit nem tudnék másként szeretni, mint — atyámat s annak az úgynevezett szerelemnek létét én egyenesen tagadom : csak költemény az; regényben létezik. — Gyerek vagy még, ha el jő a „kikelet" számodra, majd meg fogod látni, hogy de mennyire létezik. — Gyerek, én ? Tizenhét évemmel s ekkora — nagyságommal ? De ne beszéljünk róla. Nem hiszem, punktum ! Mondj inkább valami újságot ... Na de nézd csak, nézd : nem ismered azt az egyenruhás fiatal embert? Ugyancsak feszesen megsétál — s még csak felénk sem tekint. — Ah, az — hát te még nem láttad ? Na, akkor legalább szolgálhatok neked igazán újsággal. Az új állomásfőnök, nőtlen . . . — Talán csak a nevét is tudod már ? — Tudom. Wagner Adolf. — No, te hát valóságos „riporter" vagy . . . Hja, nem ülök ám mindig otthon, mint valaki, akit ha látni akarunk, muszáj otthonában felkeresnünk őt. Hányszor Ígérted már, hogy meglátogatsz te is engem . . . — Hát iszen nem is mondok le. De hát egyebet nem tudsz erről a csinos fiatal emberről ? . . . Olyan németes neve van . . . — Ah, talán meg is tetszett — első látásra már ? Na, akkor nincs ám meszsze immár a — „tavasz" . . . Imigy pajzánkodott, enyelgett még vagy fél óráig a két fiatal barátnő s aztán Jolán, a fiatalabb, felemelkedett a ház előtti terebélyes hárs árnyában terpeszkedett karos lóezáról s a vele szemben álló karszékről már előbb felkelt Jankát szívélyesen megölelve, elbúcsúztak egymástól. Jolán Zádorhelyen egyetlen gyermeke Czifray Gábor földbirtokosnak, kinek ősi nemességén kivül legnagyobb büszkesége ez a 17 éves, bájos gyermek leány. De méltán is lehet reá büszke ! Olyan megenni való kedvesség az egész kis teremtés, mintha csak valami üde frisseségű, mosolygó alma volna. Pedig — úgy látszik — még nem is sejti, hogy milyen szép. Hátha majd tudatára jő annak is és a női hiúság megtanítja reá, hogy — még jobban szépítse magát . . . Milyen szép lesz majd még akkor ! Mai számunkhoz fél iv melléklet van csatolva. Egyetlen gyermeke lévén szülőinek, természetes, hogy folytonos szeretet között nőtt fel ; de nem lehet mondani, hogy egyszersmind elkényeztetve is. Czifray Gábor úr nem volt nagyon gazdag s nem téveszté ezt szem elől leánya neveltetésénél. — „Arra törekszem — szokta volt mondogatni jó barátainak — hogy jó háziasszony legyen leányomból s aztán egy jóra való férj oldalán majd csak boldogulni fog — szegényesen is." S Jolán csakugyan akként nevelkedék fel, hogy J igazi jó háziasszonynyá leend ; műveltsége kifogástalan, varrás és egyéb női kézimunkákban teljesen jártas; a gazdasszonyi mesterséget anyjától tanulta; igényei a I ruházkodás és szórakozást illetőleg a lehető legszerényebbek. Most, hogy Janka barátnője eltávozott, egészen szokatlan hangulatba esett. Tudva, hogy barátnője meny asszony s visszaemlékezve beszédjökre, önkénytelenül arra gondolt: ha majd ő is menyasszony leend . . . S aztán bármint igyekezett is magától eltávolítani a gondolatot, örökké eszében volt : szerelem, szerelem, — kikelet, tavasz ! ... És — csodák csodája, megfoghatatlan valami! — azt az egyenruhás ifjút mindig maga előtt látja. „Milyen feszesen lépegetett ! S még csak észre sem vette őket. Hanem hát furcsa a ueve, az igaz. Wagner Adolf. Adolf, — Dolfi, — Dolfikám ! Jaj, beh furcsán hangzik 1 . . . Eh, patvar vigye ; mit törődöm vele !" S felkacagott ezüst-csengésű hangján és egy víg áriát dúdolva, házi dolgához látott. De mi tagadás, ettől fogva többé nem volt az a gond nélküli gyermek ; sokszor azon vevé magát észre, hogy ábrándozik, el-elinereng. Mikor a legközelebbi táncmulatságon találkozott Waguerral, csak akkor vette észre, hogy miként érdekli őt ez a fiatal ember ! — Nem kisértem lerajzolni e