Zalamegye, 1891 (10.évfolyam, 27-52. szám)

1891-07-12 / 28. szám

X. évfolyam. Zala-Egerszeg, 1891. julius 12. 28. szám. JL j, köziÉelsí és i! A lap szellemi és anyagi részét illető közlemények a szerkesztőséghez küldendők. Bérmentetlen leveleket esak ismert kezektől fogadunk el. Kéziratokat nem killiltink vissza. A „Zalamegyei gazdasági egyesület" és a „Zalaegerszegi ügyvédi kamara" hivatalos közlönye. Megjelenik minden vasárnap. A nép vasárnap-délutánja. A sajtót és közleményt egyformán foglalkoztatja most a vasárnapi munkaszünet kérdése, mely a különböző oldalról formált vagy formálható igényeknek kisebb, nagyobb mértékben hangot adva, immár a megoldás stádiumáig jutott. Temérdek papirost fogyasztott, roppant sok tintát megivott ez a kérdés, mig tövénynyé formálódott. Persze ebben a dologban is csak úgy vagyunk, mint mindenben, hogy nem találkozik a megoldás egyhangú megelégedéssel. Ez végre is lehetetlen. Á jó Isteu maga a végtelen bölcseség, a tökéletesség és ő sem képes az ezerféle módon alakuló és elágazó emberi vágyakat kielégíteni. De ez a világrendnek és semmiféle kormányzati rendnek nem is lehet célja ; mert a különböző vágyak, óhajok mindegyikét kielégíteni annyi volna, mint a világrendet, az észszerüség törvényeit halomra dönteni s a természet és ész uralkodott, fennálló törvényeiből borzasztó chaost csinálni. De hát még azok is, kik a vasárnapi munkaszünet kérdésének megoldásával nincsenek teljesen megelégedve, annyit minden esetre belátnak és kénytelenek elismerni, hogy a fenforgó viszonyokhoz képest igen sok lett téve, éa többet követelni egyik oldalról sem volna időszerű dolog. Hogy ez által a magyar munkás osztály, mely tagadhatatlanul sokszor jelét adta máiérett gondolkozásának, erkölcsi tekintetben mit és mennnyit fog nyerni? — azt a jövő fogja megmutatni. Ami az iparral és kereskedéssel foglalkozók erkölcsi nyereségét illeti, — azzal körülbelül már tisztában vagyunk ; mert még a kisebb városokban is örvendetesen élénk törekvést tapasztalunk arra nézve, hogy az önképzést nagyban elősegítő társas egyesületekké tömörüljenek a magyar munkásosztálynak már egyébként is meglehetős érett, értelmes tagjai. Ezekre nézve kétségtelenül csak biztos erkölcsi eredményeket hozhat a vasárnapi munkaszünet. De minő lesz az eredmény azzal a meglehetős nagy tömeggel szemben, melyet a „nép" a ,,uulgus'' fogalma ölel magába? Ez még ez : időtt a sejtés birodalmába tartozik. Pedig, liogv az eredménynek éppen ezzel a nagy tömeggel szemben kell legerőteljesebben mutatkoznia, azt hatalmasan bizonyítják ama tények, mik csak imént játszódtak le Békés-megyében, vérrel festve Magyarország legmagyarabb földjét. Az ott történtek elszomorító dolgok, mik azt mutatják, hogy az anarchismus veszélyes áramlata már a nép alsóbb rétegét is kezdi magával ragadni. Aki az ilyen socialis áramlatok természetét megfigyelte, tanulmányozta s azok fölött higgadtan, elfogulatlanul meditált, az tudni fogja, belátja, hogy azokkal szemben a legimpraktikusabb fegyverek : a szurony és golyó. A népet nem lefegyverezni kell, hanem meggyőzni, meghódítani az igazság örök és békés fegyverével. A humanizmus nem vérrel dolgozik; küzd és hódít, hanem kulturával : az ész és szív örökérvényű törvényeivel. Abban az időben, mikor az elnyomatás korszakának a kulturális haladásra tett szomorú következményeiből kibontakozni kezdettünk, — igen szép és nagy eredményeket igérő mozgalom indult meg hazánkban arra nézve, hogy az élet-küzdő tercre kilépett, de szélesebb körű oktatást nem nyert egyéneknek is folytonos alkalom adassék a művelődésre, a fenálló társadalmi viszonyok helyes megítélésére szükséges szélesebb látókör megszerzésére. Ekkor keletkezett — a 70-es évek elején — a felnőttek oktatása. Igen szép, hatalmasabb lendületre érdemes mozgalom volt az. Természetes, liogv nem lehetett azt mások kezébe letenni, mint azokéba, kik a kultura legközvetlenebb, alapvető munkásai : a tanítókéba. Város helyeken, hol magasabb tanintézetek is voltak, ott ezek buzgó tanárai, faluhelyeken pedig, hol a népiskolán kiviíl más tanintézet nem volt, ezek tanítói voltak vezetői a felnőttek oktatásának. Megkezdődött és folyt is eleinte nagy buzgalommal, nagy lelkesedéssel ; de a buzgalom, a lelkesedés nagyon efemér-természetünek bizonyult; mert a mozgalom — mielőtt nagy mértékűvé lehetett volna s mielőtt áldásos volta eredményeiben nyilvánulhatott volna — észrevétlenül megszűnt. Hogy tulajdonképen miért? — arra nehéz volna feleletet adni. Majdnem azt kell hinnie az embernek, hogy voltak társadalmi rétegek, hol feltették népünket a józan és természetes haladástól. De hisszük és reméljük, hogy ami annak idején elég indokolatlanul le lett * véve a napirendről : a felnőttek oktatásának kérdése, ismét fel fog támadni a vasárnapi munkaszünet törvényre jutásával. Az azóta felmerült dolgok most már nemcsak jogosultságát igazolták a felnőttek oktatásának, hanem egyúttal az irányt is megjelölték, hogy merre kell vezetni népünket a kultura terén, hogy minő hatások és veszedelmes áramlatok ellen kell annak eszét, szívét megacélozni ? Városon és falun egyaránt oda kell hatniok az arra hivatott egyéneknek, hogy vasárnapdélutánonkint a népnek az a rétege, mely leginkább rá van szorulva a kultura világosságára, oly irányú és szellemű oktatásban részesüljön, mely képessé tegye őt saját és mások társadalmi helyzetének helyes megitélésére, jogainak és kötelességének tiszta belátására s mely szívébe csepegtesse, de igazán! —a társadalmi együttélés legsarkalatosabb tényezőjét: a felebaráti szeretetet. Biztat bennünket a remény, hogy városainkban a kultura factorai, valamint falvainkban a nép boldogságán buzgólkodó lelkészek, tanítók és jegyzők be fogják látni, hogy ez üdvös irányú mozgalom föltámasztására ez az idő a legalkalmasabb. „Zalamegye" tárcája. Ölel meg hát. Irta: Naglné iíaray Mariska. (Folytatás.) — Ne nézzen rám olyan gyűlölettel! Hideg tekintetével tudom, el akar némítani, de én beszólni fogok, beszélnem kell; szívem nem bírja tovább a hallgatást. Szeretem kegyedet Ilma! miért oly kegyetlen hát irántam? Nem érdemlek meg egy parányi részvétet, egy nyájas mosolyt? — Ne kezdje újra Zoltán — mond a leány hidegen és eltávolítá magától a hozzá hajoló férfit, — és ne tegyen nekem szemrehányást. Azt mondja: hideg, érzéketlen vagyok. Meglehet, igaza van; ne nézzen hát reám, ne vegyen észre; gondolja, hogy nekem nem adott szívet az Isten; vagy nevessen ki, űzzön gúnyt belőlem, de ne kívánja azt, hogy képmutató legyek. A férfi szomorúan nézett rá. — Még mindig oly érzéketlenül hideg, oly kegyetlenül elutasító. Azt hittem, ha határtalan szerelmet nem is, de legalább részvétet fog irántam tanúsítani. Csalódtam. Igaza van, kegyednek nincs szíve. Pedig szeretem Ilma, szeretem nagyon, végtelenül .... Ne fordítsa el hát tőlem arcát, — könyörgött a férfi — nézzen reám, hallgasson meg ! . . . A leány lassan elvonta kezét a férfi kezéből, alabastrom arca hideg volt, mint tekintete, mint hangja, midőn mondá: ' „ Miért beszél nekem szerelmerol Zoltán ( Miért kinoz mind kettőnket szenvedélye kitörésével? Önnek nehezére eshetik azt elmondani s nekem táj azt hallanom. — Fáj Ilma? igazán fáj ? oh akkor még van remény; aki szánni cud, az nem érzéketlen. Oh mondja, hogy igen! Ne fosszon meg minden reménytől! — Dőreség Zoltán, amit ön kíván! Ismétlem, az én szívem fásult, érzéketlen, s mondja meg őszintén : lehet-e érzéketlen teremtést szeretni? — Nem érzéketlen a kegyed szíve, bár márvány arca olyan kegyetlenül hideg is. A szerelem még elrejtve szunnyad kebelében ; engedje meg, hogy én ébresszem föl. Engedjen Ilma szívéhez férnem; engedje, hogy szeressem, hogy imádjam; nyújtsa kezét, legyen az enyém; meglátj i, hogy őriilt szerelmemmel, forró csókjaimmal fölolvasztom szívéről a jeget, oh engedje hát! . . . . A leány tagadólag rázta fejét. — Arra nem képes egy ember. — Én képes vagyok, képes leszek — mond a férfi szenvedélyesen. Olyan őrülten ember még nem szeretett, mint én, oh engedje hát, hogy szeressem, ugy-e az enyém lesz? — Nem Zoltán, — mond a leány határozottan, — nem leszek £iz öné soha, de legyen nyugodt, nem leszek másé sem. Épen azért, mert oly határtalanul szeret, nem tudom megcsalni; hazudni azt, amit nem érzek. Mit adhatnék én cserébe az ön forrón szerető hű szivéért? az én elfásult, rideg szívemet; egy kiégett vulkánt telve hamuyal, salakkal — Oh milyen igaztalan kegyed önmagához Ilma! — Nem vagyok én igaztalan Zoltán! Higyje el, igazat beszélek. Ön az első ember, akinek föltárom szívemet; hallgasson rám ! Nem tudok szeretni senkit; kioltották szívemből az emberekbe vetett hitet, az élet iránt való reményt, a bizalmat a jövőben. Ne szakítson félbe, ne kérdezze, ki tette ezt; mert uem fogja megtudni azt soha senki. Bár én se tudnám! . . . A leány hideg tekintetét elfátyolozta egy előtörő köny csepp, s a férfi mereven arcába nézve, majdnem ijedten mondá : —• Ilma kegyed valakit szeret! — Csak szerettem, — folytatá a leány, elkerülve a fürkésző tekintetet ; ma már szeretni nem tudok. Talán elég, ha annyit mondok : szerettem nagyon s csalódtam fájdalmasan. Nézzen csak lelkembe, mit lát ott? Tört remények, füstbe ment ábrándok, vesztett hit, életunalom, mind egy-egy virága sivár lelkemnek. Ugy-e nem kecsegtető, nem kívánatos ? Oh barátom elmondhatom én is : e kebelben nem maradt más, csak a gyilkos fájdalom Zoltán görcsösen ragadta meg kezét s fojtott hangon susogá: — „Még is aki adta, azt áldanom kell, álda'notn?" — Nem, nem jól mondta — mond a leány fölugorva helyéből — átkoznom kell s átkozom ! Ilma márrány arca kipirult, ideges remegés futott végig tagjain, oh most még szebb volt, mint szoborszerű érzéketlenségében. Zoltán némán nézte egy ideig, majd fölsóhajtott: Boldog ember! — Miért ? mert gyűlölöm ? — Mert gondol rá, mert szívében hordja emlékét. — De megvetem, átkozom .... Vessen hát meg engem is, átkozzon meg, mint azt a másikat, de előbb mondja, hogy szeret, aztán taszítson a kárhozatba .... — Rajongó! — mond a leány kegyetlenül — nem győztem még meg érzelmei helytelenségéről ; mit mondjak még? — Igaza van, rajongó vagyok, talán esztelen is, de én azért most is azt mondom: én szeretem kegyedet. Nem mondhat olyat, hogy elriaszthatna megától, rabja vagyok. Szeretem, szeretni fogom, ez minden, amit mondhatok. Engedje hát meg Ilma, engedje meg, hogy összetört szívében a hitet újra föltámasszam, hogy azt a sok sötét virágot lelkéből kiirtsam, hogy visszaadjam reményét az élethez, bizalmát az emberekhez — Kár volna magát azzal fárasztani szegény barátom _ mond a leány keserűen — nem érne célt ugy sem. Feledjen el engen, hagyjon sorsomra. Letört virág vagyok én, mely hervad lassan, de menthetlenül; vagy