Zalamegye, 1891 (10.évfolyam, 27-52. szám)

1891-09-20 / 38. szám

X. évfolyam. Zala-Egerszeg, 1891. szeptember 20. 38. szám. A lap szellemi és anyagi részét illető közlemények a szerkesztőséghezküldendők. Bérmentetlen leveleket csak ismert kezektől fogadunk el. Kéziratokat nem klfldiiiik vissza. í. mmm és gdászati isiik A „Zalamegyei gazdasági egyesület" es a „Zalaegerszegi ügyvédi kamara" hivatalos közlönye. Megjelenik minden vasárnap. Miért nem gyarapodunk? ? A közigazgatási bizottság e havi ülésén a silány termés és a jégverés által sújtott nép nyomorának mikénti enyhítése is tanácskozás tárgyát képezvén, az e tárgy köriil folyt eszmecsere közben egy megjegyzését hallottuk közszeretetben álló alispánunknak. Felemlíté ugyanis, liogy a napokban egy, a jég által sújtott községben volt búcsún s ott azon tapasztalatra jutott, liogy a korcsmában a nép ép úgy mulatott, mint, máskor, midőn termését a jég el nem verte. Amit ő az általa felhozott községben tapasztalt, ugyanazt láthatjuk mi is meg-megujulva, városunkban. Nem nagyítjuk a dolgot, ha azon nézetünknek adunk kifejezést, hogy kevés hely van az országban, mely úgy a silány termés, valamint a jégverés következtében annyi kárt szenvedett volna, mint ez évben városunk. S mégis főkép vasár- és ünnepnapokon nem egy csapszékben szól folyton a zene, mulat a nép borúra--derűre s szaporodik nagyban a „kapatos" emberek száma, főkép mióta a vasárnapi munkaszünet áldásait élvezhetjük, melynek üdvös voltát sokan abban helyezik, hogy korábban kezdhetik a dáridót, a duhajkodást, korábban ihatják le magukat a sárga földig és így korábban juthatnak ama boldogtalan boldog állapatba, liogy a szesz elveszi eszüket. Mi ennek szomorú következménye? Megadja reá a feleletet maga az élet. Az általános elszegényedés, koldusbotra jutás, ez állapatban irigy sóvárgás azok vagyona után, akik fáradhatlan munkásságuknak édes gyümölcsét élvezhetik, nem egyszer tolvajlás, rablás s ezek nyomában a golyó vagy a börtön. 'Mi szüli e kóros állapatokat ? Ha körülnézünk az életben s az emberek életmódját vizsgálódásunk tárgyává teszsziik : könnyen megadhatjuk erre is a feleletet. | A baj kútforrása első sorban azon meg- , csontosodott rosz szokásunk, hogv vagyonunkat, 1 illetve jövödelmünket, keresményünket helyesen beosztani riem tudjuk. Azon téves hitben leledzünk, hogy bármenynyi jövödelmünk vagy keresményünk legyen, azt egészen el kell fogyasztanunk. A jó kereset, a bő termés mellett hozzá szokunk a jó élethez, a vigsághoz; elfecséreljük keresményünket, termésünket. 8 mikor beáll a keresethiány, vagy rosz termésünk van, vagy elemi csapás sújt bennünket, nincsen forrásunk, ahonnan a szenvedett kárt vagy veszteséget pótolhatnánk. S mert hozzá szoktunk a jó módhoz, mikor a szükség kopogtat ajtónkon, niucs erőnk annak elviselésére. Segítünk magunkon — míg lehet — kölcsönökkel, míg utoljára a vész összecsap fejünk felett s a tönkrejutás hullámaiban elmerülünk, Felesleges hosszasan fejtegetnünk, hogy ez állapat tarthatatlan s égetően itt van ideje annak, hogy e bajt, mely a társadalom összes rétegeiben többé-kevésbbé elharapózott, lehetőleg gyökeresen orvosoljuk. Nézetünk szerint erős akarat, komoly, szilárd elhatározás itt a főkellék. Hagyjunk fel a velünk született könnyelműséggel ! Tartsuk elvül jövödelmünknek, ha csak egy kis í'észét, is, megtakarítani! Nehezen fog ez menni kezdetben. Ue ha megtörtük a jeget, fáradságunkat óhajtott siker fogja koronázni. S mily édes fog lenni annak tudata, liogy a megpróbáltatás bekövetkezhető napjaiban nem kell kétségbeesetten segélyért kiáltanunk; mert ez ellen magunkat kedvező időben biztosítottuk. Már a régi rómaiak nagy adónak tartották a takarékosságot. Mennyivel inkább annak kell tartanunk napjainkban, mikor az élet úgy is ezer és ezer, majdnem elviselhetlen terhet ró az ember vállaira! A takarékosságon kivül segélyünkre szolgál, ha kiadásainknál bevételeink arányához képest megvonjuk a szoros korlátokat, melve| kot semmi körülmények között át nem lépünk. I S itt kell nagyon is óvatosaknak lennünk ; ! mert nem egyet ezen óvatosság hiánya sodor veszedelembe. Mikor ugyanis másokat látunk jólétben; mikor észrevesszük, hogy azok vagyoni viszonyaikhoz képest maguknak egyes kedvteléseket, megengedhetnek : feltámad bennünk a sárga irigység s nem hogy ezt elfojtani igyekeznénk, hanem inkább tápot adunk neki folyton, aminek azután rendes és kimaradhatlan következménye szokott lenni, hogy követjük azok példáját, bár a mi viszonyaink azt nem engedik meg és sűlyedünk napról-napra mélyebben és mélyebben. Ne lépjünk e nagyon is veszedelmes lejtőre! Kiadásaink hévmérője ne az legyen, hogy mások mit engednek meg maguknak, hanem hogy mit bir meg a mi erszényünk. Legszebb tanácsot ad e részben maga a magyar példabeszéd : addig nyújtózkodjunk, ameddig takarónk ér! Ha így járunk el: a nyomor helyett a jólét üti fel közöttünk sátorát; a dúlt arcokat vidámság váltja fel; kevesebb lesz az eszem-iszom és dáridó, de lesz helyébe megelégedés ! Akkor nem nagy hangú szóval, üres frázissal, hanem tettel győzzük. Akkor a valót tárjuk fel mindenkor embertársaink előtt, nem pedig, mint napjainkban tesszük, mikor a valót inkább elleplezni törekszünk. Akkor tényleg olyanok leszünk, minőknek most csak látszani szeretünk. Akkor elveszti uralmát a talmi kor s helyébe lép a színarany: a becsületesség, a jellemtisztaság, a munkásság korszaka! Bár mielőbb meghasadna e jobb korszak hajnala! Megyei élet. A megyei közigazgatási bizottság szeptember havi ülését Svastits Benő főispán őméltóságának elnöklete alatt f. hó 15-én tartotta. Felolvastatott az alispáni havi jelentés, mely a megyei közegészségi állapotok tüzetes ismertetésén kivül részletesen szól a megye nagy részét augusztus hóban ért jégverésről, továbbá a megye egyes részén augusztus hóban a szarvasmarhák között uralgott szájés körömfájás betegségről. Az alispáni havi jelentés helyeslőleg tudomásul ! vétele után felszólalt Skublics .Jenő bizottsági tag s te1 kintettel az általános rosz termésre, a megye nagy réI szét ért jégverés)e, indítványozá, hogy az adóvégrehaj. „Zalamegye" tárcája. A sánta leány— Rajz. — A vasuti őrház tetején megkondult a jelző harang. Pöndör Ferenc ott állott a sinek közelében, kezében színes iivegii lámpával. Magas, szálas legény. Széles mellén a kék szolgálati zubbony feszülve domborul. A vidéken gomolygó őszi köd ül, messze távolból a vas szörnyeteg titokzatos moraja hallatszik tompán, szakadottan. Pöndör Ferenc mögött megzörrent a haraszt, melyet a zimankós őszi szél sodort ide az erdőből. Megfordult. A lámpa reszkető ténye egy sápadt arcú leányra esett, ki lassan tipegett a vasuti sorompó felé, karján öblös kosárral. A falubeli szabó, Bolgár Tamás, sánta leánya volt. Pöndör rá ismert, meg is szólította : — Honnan Julis? — Száraz galyért voltam az erdőn. Ugy reszketett a hangja, ugy remegett a teste! — Fázol Julis? — Dehogy fázom, dehogy I Pedig majd megvette a hideg, könnyű öltözetét átjárta a fagyos októberi lég, de keble zihálva emelkedett, ereiben vadul száguldott forró vére. — Nyissa ki a soroi-jjót, Ferenc — rebegé, mialatt sötét tömött haját lázasan vetette vissza tiszta, magas homlokáról. A vonat zakatolása még nagyon távolból hallatszott. Pöndör kinyitotta a sorompó fáját. — Siess Julis. Vigyázz, hogy el ne botolj a síneken. E szóra a leány fájdalmasan kapott szivéhez, mintha éles gyilkot döftek volna kebelébe, ugy vergődött az a szegény sziv, mint egy sebesült madárka . . . Halvány arcára rózsákban szökött fel a szégyen pír ja. — Vigyázz, el ne botolj! Azt hitte szegény, hogy béna lábáért csúfolja talán Pöndör Ferenc. Es erre a gondolatra úgy összefacsarodott a szíve, úgy átjárta keblét a gyilkos fájdalom. Oh, a többi falubeli hadd sértegesse csak szánó lenézéssel, de ez az egy, ez a délceg, nyalka legény, kire epedő csodálattal emelte mindig szemeit, csak ez ne illesse gunynyal soha ! . . . A vonat zakatolása közelebbről hallatszott, de .Julis nem hallotta a — szive zakatolásától. Julis hirtelen összeszedte magát'és^ebesén, amint csak tőle telt, haladt át a vágányokon. Meg akarta mutatni, hogy tud ő azért egyenesen is járni. Pöndör bámulva nézett után.:-, -mig alakja a túloldalon a köd sötétjében el nem tűnt . . . Mikor pedig a vonat tüszkölve, dörögve elrobogott az őrház előtt, Pöndör Ferenc elfújta a jelző lámpást és útnak indult a falu felé. M'kor a hidra ért, mely a túlsó oldalon levő árkon vezetett át, a hold halovány képe előbukkant a fellegek mögül. Akkor látta, liogy Bolgár Julis ott áll a Ind kaifájához támaszkodva, löjdalmasan összeszorított ajakkal, a holdnál is sápadtabb arccal. — Mit csinálsz itt, Julis? A leány elhaló hangon rebegte: Elfáradtam. Beleütöttem a lábamat a törzsökbe. Olyan nehéz ez a kosár ... Támaszkodjál hát a karomra, haza vezetlek atyád hoz. Elvette a leánytól a kosarat és karját nyújtotta oda neki. A leány ment vele néhány lépést, azután pihegve állt meg. — No? Nem tudok ... A lábam nagyon fáj I Pöndörnek megesett a szive a szegény leányon, szót lanul, erős karral átnyalábolta, karjaira emelte hirtelen és vitte odább, mint egy lihegő pelyhet. Julis arca lángba borult, egész teste reszketett, mint a nyárfalevél, vére tombolt, mint a viharkorbácsolt hab és patyolat karját repkény módra, hévvel fonta a legény nyaka köré. Kábult volt; nem tudta, mit cselekszik. Égő arcát oda szorította a legény arcához és csak annyit susogott: — Oh Ferenc ! Ferenc ! Pöndör Ferenc meglepetten tekintett a leány arcára, melyen ismét a józan ijedtség sápadó színe ült. Olyan volt ez a halovány, lidércfényü arc, milyennek a szenvedő Madonna képét szokták festeni. Pöndör Ferenc szorosabban magához ölelte a le ányt's a^szánalom könnye pergett alá pilláiról: ugy érezte, mintha egy jégkéreg pattant, volna le szivéről. Hogy ezt a leányt előbb észre nem vette. De hát az a másik ! Azután oda csapódott gondolata arra a tüzes szemű ördögre, Sághinak, az „Oroszlán" korcsmárosnak, leányára, arra a mosolygó ördögre, Marisra. Ha Maris az ördög, akkor ez a leány a jó tündére. Oly kétségbe esetten küzdöttek a sziveért . . . Csak az a tündér béna ne volna . . . Odaérkeztek az ősz Bolgár házához. Pöndör bekopogtatott, mire a hószakállu öreg feltárta az ajtót. Belépett, letette a leányt a tiszta vetett ágyra. Mai szamunkhoz fel iv melléklet van csatolva.