Zalamegye, 1891 (10.évfolyam, 27-52. szám)

1891-09-06 / 36. szám

X. évfolyam. Zala-Egerszeg, 1891. szeptember 6. 36. szám. JL JL i, m i es il lap szellemi és anyagi részét illető' közlemények a szerkesztőséghez külden dők. Bérmentetlen leveleket csak ismert kezektől togadunk el. Kéziratokat nem kniililnk vissza. A „Zalamegyei gazdasági egyesület

1' és a „Zalaegerszegi ügyvédi kamara" hivatalos közlönye. Megjelenik minden vasárnap. Az orvos társadalmi állása, i. Midőn Ybsen Henrik hires norvég Írónak „Társadalom támaszai" cimü színmüve diadalutját tartotta a müveit contingens színpadjain, ugy a kritikusok, mint a művelt szemlélő publikum elismerte a mű remek koncepcióját, bámulta az erős, élénk jellemzést, a nyelvezet egyszerűségét, az ügyes bonyodalomszövést — egy befejezett remeket szemlélt abban a miiben, mely dacára irodalmi előnyeinek, az irodalmi érték általános elismerésének, nem aratta azt a sikert, mit megérdemelt volna. A lánglelkü iró nemes lelkesedésében javítani akarja a társadalmi élet hibáit, bűzhödt voltát leplezetlenül feltárja, hogy attól az emberek elundorodva elforduljanak. Reális igazság minden mondatában, keserű szemrehányás minden szavában, realismus minden betűjében, idealismus csak a szívében, csak a céljában. De mert csak a realismus látható, mert az igazságot olvassa minden szépítgetés nélkül a mai társadalom bűnös fejére, nem tetszett a mű úgy, mint amennyire előzetes elolvasás után várható lett volna. > Idealismust követel mai nap minden ember társának gondolataiban, cselekedeteiben, hogy annak kellemes, hűsítő árnyában kényelmesen végezhesse reális céljaival, törekvéseivel azt az aknamunkát, melylyel az idealismus gyenge fáját aláássa. És ha tetten érve fejére olvassák hibáját, kész a védelem: „Nem én kezdettem, nem én találtam fel, hogyan kell az élet küzdelmei között az ifjú korból még megmaradt idealismus foszlányait is a reális érdekek Moloehjáuak áldozatul hozni/

1 Es a ragály terjed feltartóztathatlanúl, és mindinkább fogy azon kevesek száma, kik az élet küzdelmei dacára ideális érzésüket, lelkesedésüket még nem adták fel. Eogy különösen a társadalom azon osztályában, mely nagy szellemi tőke mellett hivatásánál, helyesen és nemesen felfogott céljánál fogva leginkább van hivatva az idealismus szolga- i lataban állni, — fogy az orvosi karban. | A mai kor orvosát munkára napjainkban j legtöbb estben nem az idealismus, nem a hunntnimus, hanem egyedül az önérdek serkenti. Es ezt tudva, nem lehet jogos a panasz, hogy az orvosi hivatás nem áll többé azon magas piedesztálon, melyen azelőtt; hogy az orvosi kar nem áll többé a közbecsülés azon maeras fokán, melyen elődeink korában állott. _ Megrontották a kar tekintélyét maguk az orvosok, midőn tudásukat, mint kereskedő a portékáját, faluról-talura hurcolva, dobbal és síppal hirdetik. ki vesz! annak lesz! 50 —100 kr. az ára! Midőn nem a tudás nagyobb fokával, hanem a hatalmasabb reklám csinálással igyekeznek portékáinknak nagyobb kelendőséget szerezni és biztosítani. Midőn az idősebb kartárs a fiatal bátortalanságát felhasználva, tudását a laikus előtt becsmérelve, nem hogy magához felemelni igyekaznék azt, ki nemes törekvéseiben utódja lenni hivatva van: hanem inkább önmagát is lealacsonyítja a tisztelet és becsülés azon kezdetleges nívójára, honnan az a fiatal, törekvő ember most már kétszeres erőfeszítéssel birhat csak felemelkedni. Es ki még tovább óhajtaná kutatni az okokat, annak tanácslom, menjen el Topliczára, hol egy drnak titulált, orvosuatí csúfolt egyén a szegény paraszt tudatlanságát felhasználva, szabadon és bizonnyára tudásával és meggyőződésével elleniétben, de 50 kr. jövödelem reményében tennen hirdeti tülökkel kezében: „Itt az uneversalis gyógymód! Jöjjetek ti ostobák, kik elég balgák voltatok az orvos által rendelt gyógyszertől várni felgyógyulástokat ; 10 köpü segélyével kiszivatoin a testetekben keringő rosz vért és az öreg itjuvá, a beteg egészségessé lesz varázsolva ! Kevesebb realismus a gondolatokban, és több idealismus a tettekben, nehogy a hangzatos frázisként használt idealismus nagyon ritka fátyolán keresztül kitűnjék az anyagi érdekek határt nem isinerő hajhászása. Ez az első kellék, hogy az orvosi kar szellemi tőkéjének megfelelő arányban felemelkedjék a köztisztelet azon magas polcára, melyen elődeink korában volt. II. Mielőtt az orvosi kar tekintélyének megrontását előidéző és a fentebbiekben már elmondott okokhoz ujakat fűznék: legyen szabad kijelentenem, hogy szavaimnak nincs személyes éle. Nem személyek ellen folytatandó harcra óhajtom a ügyeimet felhívni, hanem pusztán a meglevő szégyenletes bajok felsorolására szorítkozom azon, lehet, naiv reményben, hogy végre az az élő szobor is, melyet orvosi karnak csúfolnak, (mert hiszen nem kar, nem testület az) megmozdul, hogy igazaiért síkra szálljon, hogy jogait követelje, hogy társadalmi súlyát visszavívja, hogy tekintélyét (melylyel csak egyesek, de a kar, mint olyan, nem bir) eltörpült alacsonyságából felemelje ! Szükségesnek tartom ezen kijelentést megtenni, mert nagyon jól tudom, hogy a kartársak közül igen sokan találva érzenék magukat, midőn a vizsgálódásban tovább menve, rá mutatok azon kicsinyes és nevetséges eljárásra, melyet egyik-másik orvos társával szentben tanúsít, mint az orvosi kar tekintélyben való sülyedésének talán egyik legfőbb okára. Az egész világ tudja, (mert az orvosok maguk gondoskodnak, hogy a köztük lefolyó torzsalkodásnak bámuló és kacagó publikuma is legyen), hogy ezek az érettségit tett, egyetemet végzett, tudományosan művelt férfiak egymással szemben úgy viselkednek, mint az iskolás gyerekek, kik, ha egymást tettleg jól kapacitálták, szóbőségük árjával igyekeznek maguknak fölényt szerezni, míg az amfiteátrumon kivül levők kacagnak a viaskodók fölött. Kacagnak, látva, hogy az orvosok nem a célok azonosságában, nem az eszmék közösségében, hanem legfölebb amaz egyben találkoznak, hogy egymást a nagy közönség előtt minél inkább befeketítsék, hogy a laikus világnak egymás tudásába vetett hitét minél inkább megren„Zalamegye" tárcája. Cigarette — tárcára *) Három édes kedvencem van nekem, Az első: két mélységes barna szem. Csodás két szem, oh ho/ van párja még1 Benn holdfény reszket, villám tüze ég. Must lágy szelid, miként a nyári éj, Majd csnpa t.iiz és büszke szenvedély. És' hü, igaz, mint fenn a csillagok, 11a bársonyosan, mélán rám ragyog, l'tamon bármily sok tövis leszen, Csak te kövess örökké drága szem ! A második — sok szó megrójja bár: — le vagy, te habzó, gyöngyöző' pohár! Es a pohárban az aranynedű, Világos, könnyű, kissé keserű, Fehér tajtékban áll meg rajt a hab, Benne aranyos szikrák játszanak. Rózsás tüzétől nyájas kedv fog el, s (jondot és bút vigság váltja fel, Kedves vagy nekem — sok megrójja bár — Ari ny nedűvel gyöngyöző pohár. S ha már megunva a pohár pihen, ti,bájosan hunyva a két barna szem, Alom lebegvén pillái felett, •Jöjj kedves illatoddal cigarette! S kékes párába eltakarva szinte Értem, hogy mi a dolce-far-niente! Szalay Frnzina. *) A „Htít" legújabb számából. Szerk. Marguaritlia regéje. A tündérvilágból. — A „Zalfiinegye' eredeti tárcája. A nap heve lehat a viz medréig, életet öntve az iszapos talaj ezer apró növényzete közt szunnyadó nilusi rózsába. Csodás gyorsasággal hajt bimbót az inda, a zöld gubón egy fehér sik jelzi, hogy közel áll a íakadáshoz. Majd rózsává fejlődve, kényesen dugja ki koronáját a viz tükre fölé, eltakarva fehér lepellel a viz kékes szinét. A most kinyílt bimbón még ott ragyog nak a viz cseppek ; az igaz gyöngy szín pompáját utánozza a nap megtört sugaraitól. De csak percekig tart ragyogása. A nap heve kiszívja a virág kelyhéből az utolsó vizcseppet is. A fehér szirom felszárad, fénytelen színe összeolvad körüle elterülő rózsák ezreivel. A nap leáldozik; bibor szegélyt hagy maga mögött, ho) eltűnt a nagy mindenségbe, hogy helyet adjon a másik égi testnek, melynek nincsenek tündöklő sugarai, lángoló melege nem fakasztja a bimbót virággá, nem csalja ki az énekes madárkát rejtekéből, nem vonja be csillogó arany patyolattal a föld göröngyeit, mégis nagyobb a hatalma. Az ő bágyadt fénye világítja be a borongós kedélyeket. A hold sugara lehatol a szívbe, oda, hova a nap nem férkőzhetik soha. Feltűnik a hold a tó mögött; méltóságteljes lassúsággal emelkedik ki a viz színéből; égő vörös szint kölcsönöz az esti szél által felkorbácsolt hullámoknak, majd megirigyli a hullámok ragyogását és felhő alá menekülve, fukar kapzsisággal veszi vissza a piros köntöst, a felhőre akasztva, sötétséget borit a beláthatatlan víztömegre. Megélénkül a tó szemkápráztató tüneményként ; a nilusi rózsák kelyhei széttárulnak ; mind annyiból egyegy vizi tündér kél ki igazi nimfa könnyedséggel, reá szállva a nádasból kihajtó levelekre; a levél meghajlik szép terhe alatt, melynek pehely könnyűségét játszva himbálja az esti szellő. A hold kibékül, kíváncsian dugja ki tejét a fekete felhők mögül, hogy jobban láthassa a tündérek királynőjét, kit kis arany csónak elé fogott hat hófehér hattyú könnyűséggel úsztat a nádas felé. A tündérek legszebbike teszi ma utolsó útját, a mindenható Nílus megvonta tőle kegyét, kegyvesztetten öltözött ma ünnepi díszbe; a nap szálaiból szőtt áttört lepelére utoljára fonyta a hold az ezüst szinű rojtot térdig érő kenderszőke hajával, nem játszik többé az esti szellő gyöngyeivel haj ékének, melyet utoljára visel ; mind megannyi csillagként adja vissza a viz tükre, csak az édes mosoly hiányzik ma a bájteljes arcról, helyébe a megtört büszkeség szánadó vonásait látjuk. A nimfák összesúgnak, titkos remegés tölti el mindegyikét, egy kimagyarázhatatlar. érzés nyomja szivüket: az édes remény érzete, hogy a letűnt királynő utódjául neme őt választja uralkodójuk, a hatalmas Nílus ? A barna Azra gúnyosan nézi végig társnőit. Lehetetlennek képzeli, hogy az ő gyémánt ragyogású szemeivel versenyezhessenek társnői. A szőke Calpurnia arany fürtjeit szebbnek találja a letűnt királyné kender hajánál. Luria édes kacagással felel a kérkedőknek, ellenállhatatlan mosolyával bisztosítva magának a koronát. A szende Rubelia kreol arcán is feltűnik a reménység sugara. Égszínű szemeiben bizik, melyek oly elragadóan illenek sötét fürtjeihez. Százával tűnnek elő a vizi tündérek. Kérkedésük úgy elfoglalja őket, hogy szemük nem látja a kápráztató fényt, mely a királynő bevonulását környezi. A királynő összeszedve hatalmának foszladozó szálait, érces