Zalamegye, 1891 (10.évfolyam, 27-52. szám)

1891-08-02 / 31. szám

X. évfolyam 31. szám. Előfizetési díj: Egészévre 4 ft., Félévre 2 ft., Negyedévre 7 ft. Egy szára ára 70 Ur. Hirdetmények: 3 hasábos petitsor egyszer 9 kr., többszöri hirdetésnél 7 kr. Bélyegdij 30 kr. Nyilttér petitsora 1'2 kr. i i, Mvsiisí és 1 ABtl A lap szellemi és anyagi részét illető közlemények a szerkesztőséghezküldendők. Bérmentetlen leveleket csak ismert kezektől fogadunk el. Kéziratokat nem küldünk vissza. A „Zalamegyei gazdasági egyesület" és a „Zalaegerszegi ügyvédi kamara" hivatalos közlönye. Megjelenik minden vasárnap. Pályaválasztás. Gyermekeink eredményes tanulása fölött érzett örömünket a tanév végén hamar elűzi a jövŐ megdöbbentő gondolata. Minő pályára adjam gyermekemet ? — kérdezi önmagától bizonyos aggodalommal a szülő. Mert rettenetes az a harc, melyet a darab száraz kenyérért, azért a betevő falatért ember ember ellen folytat napjainkban élet-halálra. Nem a harc az, ami aggodalommal tölthet el. Inkább hadd folyjon a küzdelem; mert ahol harc nincsen, ott bekövetkezik a halál, a fizikai és morális halál egyaránt; élet a küzdelem díja. Nekünk gondot az a jelenség ad, hogy még mindig ezer előítélet, sok kishitűség és millió ferde szokás szabja meg a küzdőtért, amelyen a létért való hajtóvadászatot űzik az emberek. Napjainkban a szülők ambitiója még mindig nem az, hogv gyermekeiknek nyugalmas és lehetőleg gondtól mentes jövőt biztosítsanak, hanem hogy megszereztessék velük a diplomát, gúnyjára azoknak a demokratikus eszméknek, melyekkel korunk hivalogni szeret. Még a szegényebb család is anyagi romlása árán hajszát folytat a jelenkor e kutyabőréért, az oklevélért. Szó sincs róla, hogy kevésre becsülnők azt, mint pályabért. De mi nem azon kevés szerencsések után szabjuk meg Ítéletünket, kik diadalmasan tartják meg helyüket a küzdő téren, hanem azon számos szerencsétlen után, kik ezen áldatlan hajszában elvérzenek s proletárokká lesznek ; azok után, kiket a társadalmi fonákságok teremtettek, de akiket ugyanazon társadalom, mely kinövéseiben szülte őket, a szükségesekkel ellátni s emberi jogaikba helyezni képtelen. A „sokat igér, keveset ad" — elvnek kérlelhetlen érvényesülése ez ! Az iskolázásra kényszerített ifjú, legtöbbször hajlama és akarata ellen, csupán a szülői hiúság kielégítéséül, végig megy a tudóst képző lépcsőkön és diplomájával az életnek új fázisába I jut. Sok fájdalmas csalódás után végre egy díjnoki állásra pályázik. Ezt követi a leszámolás azzal a cudar világgal, mely őt, hite szerint, meg nem értette s meg nem érdemli, melylyel szemben egyedül ő lehet a vesztes fél. Mert hiába, sok az arató, de kevés az aratás ! A kenyér nélkül való „urak" száma ijesztő mód szaporodik, ami a protectió és nepotismusnak mai arany korában annyival megdöbbentőbb ; mert korunkban igen sok kétes értékű existentia prosperál, míg a valóban hivatásos, szakképzett erők leszorulnak. Es csodálatos, hogy ezen napról-napra megmegujuló állapotokból, a ballépések ezen fekvő következményeiből a szülők még sem vonják le a megfelelő tanulságot, azt t. i. hogy ne törekednének még mindig teljes erővel a tudományos pályák felé, hanem fordulnának inkább praktikusabb életpályákhoz. Egyedül az értelemmel felvértezett erŐ, az értelmes munkáskéz bir azon kiváltsággal, hogy keresztül töri magát győzelmesen ezer akadályon. A kereskedelem és ipar sokkal hálásabb tér azoknak, akik dolgozni akarnak. Erre meg azt felelik, hogy iparunk és kereskedelmünk úgy szólván teng. Ha maliciózusak akarnánk lenni, azt kellene mondanunk, hogy az nem is lehet máskép, amikor e pályákra nálunk jóformán csak az lép, akit a tanárok kiszorítanak az iskolából. Mi azonban nem maliciózusok, hanem meggyőzők akarunk lenni. S igy rá akarunk utalni arra, hogy más országban, hol nem verte az urhatnámság annyira békóba a józan észt, az iparosok ép oly megbecsült és kitüntetett tagjai a társadalomnak, mint bárki más, míg nálunk még mindig restelkedéssel választják e pályát sorsukká, holott Magyarországon is a szakképzett iparos, mint azt előttünk levő számos példa igazolja, tisztelet és becsülés tárgya és e mellett — úgy mondhatni — legfüggetlenebb és anyagilag is különb viszonyok közt él, mint sok az irigyelt „urak" közül. Pedig iparosaink legtöbbje a semmivel kezdi. , Ha tehetősebb szülők gyermekei is lépnének a | pályára, mennyire és mily előnyösen változnék meg a magyar ipar képe, mely ma még fájdalom, sok tekintetben a jövőnek zenéjéhez tartozik. Intelligens erő azaz képzettebb és a hivatásérzet melegétől áthatott erő lenne képes a magyar ipart és részben a kereskedelmet azon lidércnyomás alól feloldani, melyet ma a tőke mindenhatósága arra gyakorol. Divatos dolog nálunk a katonai pályával is farkasszemet nézni. Úgy kivánja ezt hazafiságunk, kárára a nagy és szent érdekeknek. A magyar híres vitézség beéri azzal, hogy leszolgálja a három esztendőt, vagy megszerzi az egy éves önkénytesség révén a tiszti bojtot, hogy legyen miről kvietálni. Hogy a magyar embernek ezen eljárása — minden egyébtől eltekintve — gyakorlati szempontból nem helyeselhető, alig is kellene vitatni. Az ideálizmus a nemzetek életében bizonnyára igen szép dolog, de okvetlenül összhangzatba kell azt hozni a való, a gyakorlati élet igényeivel. A magyarfalók ellen nem az a korrektivum, hogy haragszunk rájuk, hanem ha azon vagyunk, hogy számuk apadjon azáltal, hogy elfoglaljuk a dualizmus és értelmi rátermettségünk jogán a minket megillető helyet — a hadseregben. A katonai pálya szép és hálás tér, melylyel szemben nemzeti kötelességeink nagyon is lerovatlanúl maradtak. Altalán véve azon fiukat, kik nem látszanak a tudományos pályára hivatottsággal birni, nem kellene anyagi romlással, gyakran a családi vagyon csorbításával is az egyetem felé terelni, hanem inkább a gyakorlati életnek nevelő iskolába küldeni, minők a polgári, kereskedelmi iskolák, ahol a növendékek a gyakorlati élet számára szükséges alapvető ismereteket elsajátítván, értelmes iparosokká és kereskedőkké válnak s mint ilyenek sokkal többet használnak a magyar névnek, mint ha kegyelem utján az iskolákat átgázolják s a munkától szüntelen irtózó, hivatalukat csak nyűgnek tekintő, a megélhetés gondjaival folyton küzdő „urak" lesznek. Legfőbb ideje, hogy a szülők leszámoljanak a tudományos pályán tapasztalt túlterme„Zalamegye" tárcája. A virágok költője.

4 (Tompa Mibály.) i. Pósa Lajos. Gógánfai tűzoltó mulatság. (Csevegés.) — A „Zalamegye" eredeti tárcája. — A felhők közt bujkáló nap előbukkanó sugara ragyogó fényt vet a karcsú nyírfákra, arany szegélyt fonva a lehámlott ezüst szinü kéregre; a lenge szellő megrezgeti sötét zöld leveleit, a levél zörgés kellemes zenéje ép oly szórakoztató, mint jótékony a hűves szellő a kihevült táuczolókra. Az öreg anyóka ott ül a kert kis lócáján ; töpörödött arcán a mély barázdák egy letűnt század emlékeit mutatják ; kedvetlenül rázza fejét, vészt jósló tekintetet vetve a mellette ülő élet társára, így szól : „A világ nem áll soká, a francia futás óta ennyi ismeretlen népet nem látott falunk". Botjára támaszkodva, lassú léptekkel ballag a nyires felé. 0 is megnézi, mi történik ott künn. Felragyog arca. A mosoly erőltetve tör utat magának a ráncok mélyedéseiben. Egy könycsepp ül szemébe. Az öröm könynye, hogy négy unokáját látja kék zubbonyba bújva, kik élükön főparancsnokukkal katonás fegyelemmel tisztelegnek a vidékről összesereglett előkelő vendégeknek. Higyje el kedves tisztelendő úr, elég ám Sűmeghről Gógántaig nyelni a port, de örvendek, hogy nem lesz reánk panaszuk, mert vagy 25-en képviseljük váró sunkat. De ni csak, most látom, hogy kegyed is már a kék reverenda helyett feketét visel. Hogy eljár az idő ! Hisz alig pár éve, még a Varga profe^zor cédáival vesződött és ime ma már öntől várjuk a tmíiásí. Hanen igazán idyli kis li'-'ly a Kiil'ey bácsi nyirese ! Az ember szinte liozzá képzeli a hold világot, az ábrándos szívek pátronusát, meg a gulya méla bús kolompját, a birka nyáj, az akol úgyis meg van hozzá, és kész a kép, melyet „csend élet" cimen minden festő megörökít. Még válaszszon ki a kerítés mögött álló legénységből egy nyalka gyereket, egy kék viganós leányzót, ha otthon nem hagyta a legény subáját, terítse ki a gyepre és kész a „falusi idyl

a, melyet egy fűzfa költő sem ereszt el lantjáról. De ne vegye rosz néven, hogy így agyon beszélem, nem kegyed az első áldozat, akinek a dobhártyáját veszély fenyegette, csak egy percre távozom. Lerovom a kötelességet a két legszebb tűzoltónál, kik piros övvel, édes mosolylyal a pénztárnál várják a „jó kedvű adakozókat". így ni! Most már tegyünk egy kis sétát a nyírfakörben. Nézzük meg szépeinket! Nemde tetszik önnek az a két sümeghi leányka, kik karöltve nézik, mint aprózzák a,kopogóst a tűzoltók. És kegyed nem ismeri őket ? Emlékezzék csak vissza, hisz együtt csináltak homok várat az az ön mint nagyobb fiu, össze gázolta, amit ők készítettek, mert már az az emberi gyengeséghez tartozik, hogy egy nagyobb gyermek azt képzelje magáról, hogy ő azért van a világon, hogy kisebb játszó társait boszantsa. 1. Hol nyugszik a költő? Virágos domb alatt. Ián az a sok virág Mind szívéből fakadt. Virág a költőnek Talán tündérálma . . . Hajnali harmatgyöngy, Csendesen hullj rája ! 11. Sajó vize partján Messze egy sírt látok . . Körös körül ülik Szép szelíd virágok. A ki róluk régen Annyi szépet regélt, Az alvó költőnek Ok mondanak regét. Regéljetek neki, Szép szelid virágok! Ott lenn is édesen Emlékezik rátok. 111. fülemile szállott Leveles bokorra, Énekelget a rózsának Szivéből zokogva. Hallgatja a rózsa, Bánatos lesz tőié: „ Szebben tudott, hej, mégis a Virágok költője l

a IV. „ Aludj kedves költőnk /" Sóhajtgat a rózsa mélyen Fejét le-lehajtja S könny csillog föl szép szemében. Harmatot perget a Lengő fehér liliomszál: „Aludj, kedves költőnk Álmodozzál, álmadozzál /" Szomorú részvéte Suttog a kék nefelejcsnek: „ Mért haltál meg, költőm ? Soha, soha nem feledlek !

d Csilinggel a csüggő Harangvirág bús harangja . . Hajnalka, estike, Minden virág úgy siratja. ' Mutatvány a Pósa Lajos altal kitűnően szentesített „AZ én Újságom" cimü gyermeklap legújabb számából. | | Álmodó költőnek • Az örök zöld halkan súgj „Én leszek sírodnak ! Hervadatlan koszorúja V. A költő sirhalmán Aranyos pillangó, Kék ég sugarában . Csillogó, szálingó. Csillogj lepke, csillogj Azon a sírhalmon! Gyönge violácska Szelíden ringasson ! VIjí nanvai lemeiooen Dalos madár egyre csak azt síratji „ Vándor, állj meg, ejts egy könnyt Itt a költő szép virágos sírja;" Vándor megáll a sír mellett S könyet. hullat a nyíló rózsára . . A költőt ne feledjétek, Hallgassatok a dallos madárra.