Zalamegye, 1891 (10.évfolyam, 27-52. szám)

1891-12-25 / 52. szám

X. évfolyam. Zala-Eger szeg, 1891. december 25. 52. ^zám. Előfizetési dij : Egészévre 4 frt. Félévre 2 frt. Negyedévre 1 frt. Egy szám ára 10 kr. Hirdetmények : 3 hasábos petitsor egyszer 9 kr., többszöri hirdetésnél 7 kr. Bélyegdij 30 kr. Nyilttér petitsora 12 kr. ~ir 1 ii r i ! 1, KZ : es * lap »' emi agi részét •llető közlemények a szerkesztőséghez küldendők. Bérmentetlen leveleket csak ismert kezektől fogadunk el. Kéziratokat nem küldőnk vissza. A „Zalamegyei gazdasági egyesület" és a „Zalaegerszegi ügyvédi kamara" hivatalos közlönye. Megjelenik minden vasárnap. Karácsonykor. Kigyulladott Kelet egén a csodás fényű tüz! A ragyogó tiizkéve, mely az elhagyatott, szegényes bethlehemi istálló felett ég, széthinti áldásos sugarait az egész földtekére és mint a teremtés első hajnala, békét, boldogságot hirdet ! Az igaz világosság felséges glóriája ez, melyben az emberiség boldogságának örömtüze ég, lobog ! Az a csodás tüz, mely évezredeken keresztül borult az emberi elmére. Az a tüz, melynek átható melege leolvasztá a kor haladására vert nehéz békókat. Az a tüz, mely szétrepeszté a kemény burkolatot, mely alatt milió és milió szív szorongva reszketett ! Ezt a csodás fényt éles határ vonalként húzta a Gondviselés keze az emberiség történetében; mert egy új, egy szebb kor hajnalhasadását jelenti, azon korét, melynek küszöbe felett e szavak ragyognak: hit, remény és szeretet Ezek képezik magasztos szimbólumát azon kornak, mely a bethlehemi fénynyel együtt születvén, forrásából: az örök szeretetből, az emberiség számára üdvöt hozó fényt merített. Nem bolygó lidércfény ez, mely tévútra, süppedő ingoványba vezeti azokat, akik utána indulnak, hanem az igaz világosságnak mindent átható fénye, mely, mint a szent hajdan tüzoszlopa, bevilágítja az ösvényt, mely az igéret földére vezet. Es ebben rejlik csodás hatása a Bethlehemből szétáradó fénynek, melyet Isten keze gyújtott az emberiség mélységes éjszakájában, melyben eltévedtünk az igazság útjáról. Valamint a kelő nap, felhágván a bércek meredek ormára, szétüzi fényével utolsó foszlányait is a sötétségnek, mely a sziklás ormokat lomhán megölte és életre késztet körülötte mindent, amit az álom zsibbasztó karja fogva tartott: úgy támadott Keleten is a szelid világosság, mely, mint a hajnal röpke sugára, felnyítá az emberiség bágyadt, könytől nedves szempilláit és rideg, örömtelen szivében az igaz hit világát gyujtá meg. A mély álomból felocsúdott ember hálás tekintete a világosság felé irányul, mely szelid biztatással sugárzik reá. Szeme ég, szive hullámzik az örömtől s a túláradó érzelem kitör ajkain : „Örvend szivem és vigad nyelvem ; mert megismertetted velem az élet útjait, betöltesz engem örömmel." S az ember, ki nem ismervén az Istent, azoknak szolgált, akik nem istenek, rátalált az igaz ösvényre, melyen előtte vezérfényt az igaz hit világossága gyújtott. Remény! Te ég szülöttje, hol voltál eddig? Talán mindenütt, csak az emberiség legnagyobb részének szivében nem ; mert önkezével tépte ki azt az ember s oda dobta, mint hervadt virágot, a bálványok lábaihoz. De mint Noe hófehér galambja a remény zöldelő olajfa-ágával, úgy jött közénk, áttörve évezredek homályát, a világosság fejedelme, akinek homlokán koronaként a bethlehemi csodás fény ragyog, hogy meghozza a zaklatott emberi szívnek a remény drága ajándokát. Ember! sokat küzdöttél és csüggedő szived sokszor a kétségbeeséssel szállt kemény tusára, de eljött — megszánván nehéz sorsodat — az isteni Megváltó, hogy reményt csepegtessen el csüggedt szivedbe, oly reményt, mely megingathatlan alapja leend boldogságodnak ! Ü e remény s ha benne bizol, örök jutalmad (_) leszen ! Az ó-világ romjai felett az égből alászállt szeretet forrasztá össze » köveket, hogy közös alapul szolgáljanak egy új, minden izében megtisztult társadalomnak, melyben az ember individuális jogait megillető helyét foglalhatja. Mert mi volt ezen korig a világ ? Egy óriási börtön, melyben a nép-miliók elfojtott nyögése hangzott ; ahol a nemes eszmékért hevült szív dobogását elnyomta a rabszolgalánc szomorú zörgése és a léleknek szabad röptét lekötve tartotta a durva önkény parancsszava. Miliók egyért ! Ez volt azon szomorú kor lealázó jelszava, mely a teremtés remekét megfosztá Istentől nyert méltóságától ; legszentebb érzelmeit lábbal taposta és gúnynyal kacagta ki mindazt, amit az ész jónak, nemesnek itélt! A „Zalamegye" tárcája. Az Isten jó. — Karácsonyi apróság.— — Édes anyám ! Hát nekem igazán nii.es édes apám ? A gyerekek mindig csatolnak : zabdi, fattyú, neked nincs is apád. Pedig maga azt mondta, van. — Van, édes szerelmein. — Hát mikor jön meg? — Csak várj ! Majd ha az Isten jó lesz. — Hát igazán megjön ? Hát milyen az én apám ? — Szakasztott olyan, mint te vagy szerelmem. — Ilyen kicsi ? ! . . . Tudja, az nem lehet, hiszen nekem bajuszom sincs. (Húzott kettőt a kis kezeivel az orrocskája alatt.) — Te kis buta. Jaj, de nagy mókus is vagy te ! Édes anyám ! Ugy-e messze van a kedves apám ? — Nincs. Itt lakik a városban. — Ejnye ! ... No lássa, ezt nekem maga még soha sem mondta. Pedig én már nagy lány vagyok, máiiskolába járok. Hát mégij mikor jön el hozzánk a papa? — Majd ha az Isten jó lesz. Majd akkor karácsonyunk lesz. Hiszen ha még kétszer lefekszünk, aztán fölkelünk, akkor éppen karácsonyunk lesz. — Az nem a mienk, az a más embereké lesz. Jaj Istenem ! Az az én apám mégis csak rossz ember lehet. Nojszen, csak jöjjön haza, én úgy, de úgy megtépem a szakállát. Igy, nézze 1 (Mutatta és rázta a kis ökleit.) Csitt, ... azt nem szabad! Apádat bántani nem szabad. A te 'apád igen jó ember. A te apád úr. A te apád . . . Jöjj ide ! A fésű nem jól van a hajadban. Odavonta a keze ügyébe. A görbe fésű egészen rendben volt, de azért mégis igazított rajta és babrált a fejecskén. — Édes anyám I Viz cseppent a fejemre. Folyat a padlás ? — Az leányom. Folyat a padlás. # * — Kérem, nem látta az uramat ? — szólít meg utcán nem akarom, megmondani, hogy kicsoda. — De igen. Éppen most ment a karácsonyfa egylet ruhakiosztási ünnepélyére. — Oda ment ? Na nézze, ez az ember minden évben felöltöztet egy szegény gyermeket tudtom nélkül. Csak az újságból olvasom. Es mikor mondom neki: nézd, te szivem, bent vagy az újságban, . . . akkor úgy ragyog, szinte könyezik a szeme, a boldogságtól sugárzik az arca. Minden évben karácsonykor látom csak ilyen vígnak, máskor olyan . . . olyan gondolkodó. — Kérem, hát a hivatal, a felelősség. Aztán karácsonykor se örüljön az ember ? Egyébiránt a hűség ellen csak nincsen kifogása ? — Kérem ! ... Ha így volna is, . . . sokkal büsz kébb vagyok, hogysem — — — Bocsánat ! Visszaveszem a szavamat. * « * — Ilonám, szerelmem ! Gyere elmenjünk a ruhakiosztásra. Téged is felirtak. Ruhát kapsz, de szépet ; kis bundát, meleget; főkötőt, bodrosat; szoknyát is fod rosat, cipőt csikorgódat. Aztán szépen megköszönd ám ! Kezet csókolj ! — Igazán? csikorgósat? lakkosat? gombosat? Jaj ha 1 Milyen kisasszony-formám is lesz majd ! A 'ruhakiosztásra tolongott gazdag és szegény ; a gazdagok, hogy adjanak, a szegények hogy kapjanak. A lánykák külön sorban álltak, hátuk mögött az anyjuk. — Hidvéghy barátom, — szólít föl egy urat az elnök, — itt vannak a kis leányok, válassz közölök. Hidvéghy végig futott szemeivel a soron. A sorban Az erkölcs örök törvényeit, melyeket isteni kéz irt az emberi szív táblájára, kegyetlen kézzel iparkodott letörölni, hogy helyettük oly törvényeket diktáljon, amelyek porig lealázzák azt a homlokot, amelyen az istenség képmása ragyog. A büszke fejedelmi koronákon drága gyöngyként miliók .Jtónye^,reszketett s a királyi bibort, mely a zsarnokok tagjait fődé, a leölt ártatlanok vére festé pirosra. A kormánypálca suhogó korbács vala, melyhez ezrek átka és könye tapadt! De eljött az idők teljessége. Megkondult a halálharang és rémes szava a tiránnismust kisérte sirjába. Ahova a sötétség szelleme temettetett, kilobbant felette az igaz világosság, melynek fényénél felismerá az ember önmagát, tisztán érezte mindazt, aminek az elnyomatás napjaiban csak halvány sejtelmével birt. Az ember visszaadatott önmagának ; visszaadatott a társadalomnak, melyből száműzve volt, sőt mely eddig számára nem is létezett és eltűnt minden, ami a lelkiismeret szabadságának gátul szolgálhatott volna. Szóval a bethlehemi csodás fény a fizikai embert a morális emberrel összekapcsolta ; mert az ember többé nem mint fizikai individuum jött tekintetbe, hanem értékét morális becse adta meg. És e morális érzésből született az a mindenható erő, mely a társadalom minden egyes tagját a legbensőbben fűzé egymáshoz és a szivekben a kölcsönös testvériség érzelmét kelté fel s ez a szeretet. Igen ! a hit, remény és szeretet angyalai testvéri csókok között ölelkeztek a bethlehemi jászol felett és innen röppentek szét az összes égtájak felé, hogy a föld lakóinak megvigyék a legdrágább örömhirt: „Örvendj halandó, mert ismét ember vagy és az Égnek gyermeke lettél!'' Közegészségügy. Dr. Mangin Károly kir. tanácsos, megyei t. föor vos, a vármegye területén november hóban észlelt köz egészségügyi állapatról és egyéb, a közegészségügyet érdek lökről a következő jelentést terjesztette a közigazgatás bizottság december havi üléséhez : vAz időjárás a hónap elején uralkodott nagyobb hideget leszámítva, ezen időszakhoz képest enyhe, de | állt az ő bűne is. Azt be kell takarci. Igen, azt be kel' takarni prémes bundácskával, cicás főkötővel. Miért épen azt ? A világ nem tudja. Csak ketten tudnak róla: Ő, meg az az asszony. Igaz : az Isten is. De az Isten jó. Fölebb-alább sétált a sor előtt. Aztán mintha véletlenül történnék, beszélgetésbe ereszkedik, nyájaskodik egy kis szőke angyallal. Lehetett talán hót éves. — Mi neved galambom ? — Feleki Ilona. — Hát édes apádnak ? — Azt nem tudom. Nem is ismerem. Csak majd ha megjő, . . . mikor az Isten jó lesz. (— „Mikor az Isten jó lesz", ezzel váltunk el, „akkor látjuk egymást". Ezt a gyereket is rátanította.) — Hát édes anyád hol van ? — Itt a hátam mögött. Csakugyan ott állt, de másfelé fordult, lehúzta szemére a kendőt. — Te vagy Hedvig ? — susogta a férfi — ez az ? Mennyire megnőtt! Add nekem . . . Gyere oda az asztalhoz életem, — szólt a kis lányhoz, — van ott neked sok minden, ... az Isten jó. A lányka kezet csókolt. Hidvéghy körülnézett, ha látják-e ? Csak egy figyelt rájok ; annak az egynek pedig szabad őket látni, hiszen az a kis lány anyja. És aztán lehajolt a bűnéhez, megcsókolta annak mind a tíz ujjátA ruhakiosztás végével az elnök köszönetet mon. dott a jótevőknek. A felolvasott névsorban ott volt Hidvéghy is, „a ki egymaga öltöztetett föl egy szegépy gyereket." Csak ennyi volt, csak így volt, és milyen jó, hogy csak ennyi volt. Pedig hát az a néhány szó neki egy olyan regény, a mit még nem fejezett be. Az ő regénye, melynek majd folytatása is következik — mikor az Isten jó lesz. A hölgyek és urak bókoltak Hidvéghynek. Aztán ment mindenki haza. Milyen jó, hogy ő is távozhatott, mert a szivét úgy markolászta valami. Mai szamunkhoz fel iv melléklet van csatolva.