Zalamegye, 1891 (10.évfolyam, 1-26. szám)

1891-04-05 / 14. szám

X. évfolyam Zala-Egerszeg, 1891. ápril 5. 14. szám. .JL JL. Előfizetési dij: Egészévre 4 ft., Félévre 2 ft., Negyedévre 7 ft. Hirdetmények: 3 hasábos petitsor egyszer 9 kr., többszöri hirdetésnél 7 kr. Bélyegdij 30 kr. Nyilttér petitsom 12 kr. Z1LÁMEGYE JL Tr A lap szellemi és anyagi részét illető közlemények a szerkesztőséghez küldendők. Bérmentetlen leveleket esak ismert kezektől fogadunk el. Kéziratokat nem knitlfliik vissza. I .et" és a „Zalaegerszegi ügyvédi kamai^^atalos Megjelenik minden vasárnap. Az utcai morál. Nem lehet csodálni, ha annak idején Jean Jaques Rousseau, a nagy gondolkozó, — látván a haladással járó demoralisatiót, a mesterséges uton való nevelést az erkölcs rovására irandónak vallotta és hirdette. A világtörténelemben szerepelt népek múltjából iigyekezett ezt bebizonyítani. A példák erősek voltak. A rómaiak és görögök története fényesen igazolta az ő egyoldalulag felállított elméletét. Ez az elmélet minden esetre egyoldalú s elég merész is volt; mert egyenesen kimondta, hogy a műveltség csak előmozdítója a demoralisatiónak. Mi pedig megszoktuk, hogy a művelődést, a haladást az emberi erkölcsök finomodásának előmozdítójáúl, a belső világ megnyilatkozási módját illetőleg egyik legfontosabb tényezőül tekintsük. Ugy gondolkozunk, hogy a műveltség általános terjedése szelidebb erkölcsöket tenyészt. Ámde a mindennapi élet mozzanatai minden lépten, nyomon megdöntik ezt az elméletet is. Mert hisz ami az általános haladást, a fölvilágosultságot illeti, korunk a mult idó'k színvonala fölött elég magasan áll; de nem tapasztalható az erkölcsi állapotoknak ugyanily mértékben való emelkedése, hanem tapasztalható azoknak ugyanily arányban való hanyatlása. Első pillanatra az ember nagyon hajlandó igazat adni Rousseau elméletének, hogy mindennek nem egyéb az oka, mint az ismeretekben való haladás, az a körülmény, hogy az ^ emberek szükségtelen mértékben kapják a képességet az életben tág látókör megszerzésére. Csakhogy ez egyoldalú Ítélet volna. Erősen támogatja ezt az egyoldalú Ítéletet még az a körülmény is, hogy a demoralisatió rendesen sokkal nagyobb a haladott városokban, mint falun, ami azt ennél fogva igen könnyen a haladás rovására íratja velünk. A helyes felfogás és ítélet azonban az, hogy a haladás nem oka a demoralisatiónak, csak vele szokott járni azért, mert a reális ismeretek értéke erős mértékűvé teszi azok művelését s háttérbe szorul az ideális irány, mely az ember belső világának művelésére és érvényesítésére fekteti a fősúlyt. Ez okozza, hogy a folytonos és rohamos haladás dacára erkölcsi világunk m*"*nyilatkozásában nagyon alacsony fok^.. auunk. Ez okozta, hogy a fejlődő generatio elé olyan jeleneteket, dolgokat tár az utcai morál, mik a fejlődő fiatalság lelkéről durva, gaz kézzel tépik le az ártatlanság aranyos himporát. Azok tudják csak ennek hatását a maga nagy veszélyességében felfogni, akik mint családapák, arra vannak hivatva, hogy gyermekeiket a lelket megfertőztető miazmáktól megóvják. Roppant nehéz föladattá tette ezt korunkban az úgy nevezett utcai morál. Hiába vagyunk a családi életben, a házi tűzhely körül beszédünkben, tetteinkben óvatosak, hogy azokkal még csak sejtelmét se ébreszszük föl oly dolgoknak, mik a gyermeki léleknek még nem valók s miknek tudása — hogy erkölcsi veszélylyel ne járjon — már kiforrott, érett elmét és szívet kíván ; hiába teszszük családi tüzhelyüuket a morális élet szentek-szentjévé : ott van az utca légköre, hogy miazmáival tönkre tegye minden munkánkat, legszentebb törekvésünket. Egy psychologus azt .uondta, hogy „ahol a szemérem kezdődik, ott megszűnik az ártatlanság." Nagyon erős igazság van ebben ; de a tapasztalat csakugyan igazolja, hogy a teljesen ártatlan lelkek rendesen szórul szóra reproducálják az utcán hallott dolgokat ; mert ártatlan lelkük eleinte még sejtelmével sem bir az abban rejlő rossznak. Ámde egyszer csak az ártatlan ajkak elnémulnak ; az utcán hallott vagy látott dolgokról nem hallunk semmit. Ne örüljünk ennek ! Ez azt jelenti, hogy az ártatlan lélekről lehullott a himpor; kezdetét vette a szemérem ; megszűnt a paradicsomi ártatlanság; a fejlődő lélekben fölébredt a sejtelem, hogy az utcán látott és hallott dolgok nem mind arra valók, hogy azokat társaságban reprodukálják. A falusi viszonyok e tekintetben kétségtelenül kedvezőbbek ; mert ott rendesen komoly munkával vannak elfoglalva az emberek ; kevesebb a léhűtő, a facér suhanc. Hatalmas erővel nyomul azonban előtérbe városokban és különösen esti órákban az utcai morál, mikor borgőztől dühöngő alakok trágár dalokkal járják be a gyermeknépes utcákat és kiirhatatlan szavakkal insultálják a velők szembe jövő tisztességes nőket. A „virtus" azután hódít. A meggyöngült, elöregedett apáktól átveszik a nagyreményű fiuk, a nagyratermett csemeték. Olyan „virtus" ez, amit művelni módis dolog. Bor, mámor, ittasság nem is kell hozzá okvetlenül. Az utcái morál „költészete" magával ragadja a munkájából józan fővel haladót is s olyan dalokat zengedez utcahosszat, olyan sziporkákat szór s olyan jeleneteket insceniroz, hogy a valóban művelt-lelkű emberben föllázad a finomabb érzés. Hiában alkotunk ez ellen törvényt, hiába fejtünk ki nagy rendőri erélyt. Ritkitják ugyan az esetek számát; de megszüntetni nem fogják. Az utcai morál a belső ember megnyilatkozása, mely durva marad mindaddig, míg finommá nem leszen az ember belső világa. Ne kövessük föltétlenül Rousseaut, ne írjuk ezt föltétlenül a haladás rovására, hanem az egyoldalú fejlesztésés művelésére. Érvényesítsük a család körében, a művelés minden színvonalán és lépcsőjén azt a nagy elvet, hogy csak az emberi elme és szív műveltségének egyensúlya teheti erkölcsileg valóban széppé a világot, Ezzel azonban nem akarjuk azt mondani, hogy a hatóságoknak akár faluhelyen, akár a városokban nyilvánuló utcai morállal szemben összetett kézzel kelljen várniok azt a boldogabb s még csak a messze jövőben rejlő világot, mikor az elme és szív egyensúlya majdnem valóban széppé teendi a világot; hanem csak azt, hogy e téren is csak intensív tényezőktől várható a kedvezőbb fordulat. A hatóságoknak azért annak bekövetkeztéig megmarad kötelességül: mentül ártalmatlanabbá tenni az utcai morál szívmételyező kinövéseit. „Zalamegye" tárcája. A szikla hölgye. Az alkony szelid mosolylyal közéig és gyenge fátyolával eltakarja a tengerparti tájat. A hatalmas víztömeg pihenve nyílik a kétes messzeségbe; esak a sziklapart alatt hallatszik örökös suttogása a kövek közt játszó haboknak. Odább, a fövényterület közepén, mint tündér sziget, sötétlik a kis liget, melynek lombfürteivel az alkonyi szellő pajkosan enyeleg. A csillagok rezgő tüzei egyenkint gyúlnak ki a tiszta égen s visszfényük lassan jár tovább tovább a ringó víz tete jén. — Kelet felől egy keskeny csík ragyog; majd a teli hold ezüst képe félig kiemelkedik a habokból és sugárai tündöklő szalagként futnak tova az apró vizfodrokon. Most egészen kiszáll hullámágyából; pazar fényt önt a tájra, mire a sziklák sötét árnya elnyújtózik a sárga fövénypart felett A fényözönben mozdulatlanul áll egy ifjú lány a szirt kiálló fokán. Vakító fehér ruhája éles ellentétben van a szikla egyhangú szürkeségével. Vonásai összhangzó tökélyükkel igézőek — s mégis a rejtélyes szép leány komor sajnálatra indít. Arcán hideg mosoly játszik ; éjsetét szeme tá^ranyiltan, mozdulatlanul bámul a mélységbe; ruhája rendezetlenül takarja el termetét; dús fürtéi szétbomolva omlanak vállára. Minden jel arra vall, azt mondja csak, hogy a szikla bájos hölgye — őrült. Vájjon minő ádáz kínok dúlták fel kebelét ? Minő vad fájdalmak rabolták meg elméjét? — A liget nem rég egy ifjú mátkapárt látott a parton búcsúzni s míg a hölgy csókot int a távozó ifjú után, ez mar a vízen messze-messze jár. Az ifjú bősz vihar áldozata lett, a hideg hullámok között lelve sírját. Megtudván ezt a lány: iszonyú fájdalmainak elvégre is csak a lélekzsibbasztó őrület vetett véget. Azóta a vadonban téve lyeg s a szirt fokán szokott helyéről kémleli a messze viztükört, hogy megpillanthassa visszatérő kedvesét; mert a hölgy sivár életét csak ama meggyőződése táplálja, hogy ifja eljő érte. A szellő lágyan és szerelmesen csókolja fürtéit; örömtől reszket a csillagsugár, hogy bájait elnézheti; lábai alatt szelíddé lesznek a hatalmas tenger hullámai ; a liget sóhajával csendcs árnyába hívja őt. De a lány mindezekre nem hajt, csak merően bámul a végtelen víztömeg távoli látóhatárára s kit oly epedve vár — az mégse jő. A hölgy, mint menyasszony áll a sziklán, virágkoszorúval fején. A néma és bús magányt felzavarja némileg magán beszéde s a visszhanggal kötődik el. Elhaló hangjával rebeg, majd hevesebb lesz beszéde: „Azt mondták a gonosz emberek, hogy többé vissza nem térsz kedvesem. Pedig hazudnak ők; szavuk gálád; mert hogy merre jársz te? — megtudám. A parton egy kagylót biztatva kértem, hogy szóljon már : hol késel még? Ő messziről jöve, igen, s elmondá, hogy leszálltai a vizfenékre gyöngyöt szedni ékemül. — Siess! víszontajándékom lee íd : egy-egy csillag szép gyöngyidért ... . felhő nem őrzi most a csillagot, majd meglopom a kék eget. — Nézd, nézd: mint reszket már a gyáva fény, hallván, ajkam mit emleget! — Siess, siess! Régóta várlak én ! Szeretsz-e még ? ! Szeretsz-e még?!" . .. A felzavart visszhang hűen felel s kifáradottan : „Szeretsz-e még?!" Aztán koszorúját levéve fejéről, virágaival soká eljátszik dédelgetőn. Egy régi mesét susog nekik és csókolgatja őket. Majd hirtelen szeszélyében összetépi azokat s a sziklatetőn kihajolva, a vizbe dobja le virágainak tépett szirmait. Most megsajnálva a ligetben szedett bimbók sorsát, elzokog felettök, míg aztán fájó dalt kezd zengeni. Majd egyszerre felkacag; de ez a hang fagyos, mit vészes indulatok küldének a forró ajakra, — A visszhang ismétli a dal végét, mint örökös talányt: „Szeretsz-e még?!" » * * Bőszült vihar zordan üvölt s haragos vész-ostora lecsap a tájra. Tajték rongyok fedik bé a víz tetejét s felzúdúl a tenger árja. Dühös hullám ostromolja a sziklafalat, mely reszket a vad harcban. Feljajdul a liget s panaszosan nyög belé a sötét égbe. Az égen sűrű fellegeknek elszakadott alakjai kergetőznek, mik közt l. fogyó hold ijedten bujkál, majd meg eltünedezik. A légben villámok cikáznak, miknek pillanatnyi fényeinél a sötét égbolt fénybe borul. Megdördül az ég haragos szava s a zordon táj messze határig megremeg. Villám füzeinél a szirten ott áll a hölgy a szélben. Vad fényű tekintete kísértetiesen lángol, mint csalóka lidérctüz. Kibomlott haja és ruhája a vihartól megtépetten lebeg. Kebelében kínok csatáznak s ijedten panaszkodik : „Nem jösz e vissza, már kedvesem és itt hagysz egyedül epedni ?! — Én hű maradék, pedig egyre kiaért az alkonyat gyenge fuvalma. Szárnyain virágillatot hozott és szerelmesen susogott nekem; de ón lenéztem őt. Most mint zord vihar ostromol megint s hogy győzni fog, a bohó azt hiszi! Csak te jöjj sietve és verd bilincsekbe e büszke, merész ara tolvajt! Hozd le a fellegek barna öléből villám tüzes ostorait s diadallal leszállva mátkád karjaiba, űzd tova a fergeteget 1 . . . Nézd, ott, ott a fogyó hold, a fényes csónak ! Ülj belé és a tengerre szálva evezz ide! — De te még mindig késel ! Vajh merre jársz? A gyöngyöt kutatod-e Mai számunkhoz fél iv melléklet van csatolva.