Zalamegye, 1890 (9.évfolyam, 27-52. szám)

1890-08-03 / 31. szám

IX. évfolyam. Zala-Egerszeg, 1890. augusztus 3 31. szám. ZALAMEGYE .ii U ii n IrrO ' f esi es A lap szellemi és anyagi részét illető közlemények a szerkesztőséghez küldendők. Hérmentetlen leveleket csak ismert kezektől fogadunk el. Kéziratokat nem knhltliib vissza. A „Zalamegyei gazdasági egyesület" és a „Zalaegerszegi ügyvédi kamara" hivatalos közlönye. Megjelenik minden vasárnap. Fejedelmi nász. A magyar nemzet egyik legszebb, legnemesebb jellemvonása: törhetlen ragaszkodás a haza szent földje és koronás királya iránt. Őseitől örökölt tulajdonsága ez a magyarnak! Drága véren szerezték meg egykor őseink e hazát Kárpátoktól le az Al-Dunáig. Sok honfi vér folyt el a harcz terén. Nem csoda hát, hogy kegyelet él a honfi szivekben a dicső ősök iránt, mely kegyeletnek legtermészetesebb folyománya a hagyományos ragaszkodás ahhoz a vérrel szentelt hazához, melyen kivűl nincsen számunkra hely! Ugyanily mélyen bevésődött szivünkben a szeretet felkent királyaink iránt. — Ez is ősi jellemvonásunk! Abból a boldog emlékű korból származott, midőn még véreink ültek a vérrel szerzett trónon, kormányozván onnan bölcsességgel, hazánk javára, boldogitására ez országot. Ez ősi tulajdont, mint legdrágább kincset, féltékenyen őrizte meg nemzetünk jó- és balsorsban egyaránt, még oly időkben is, melyekhez nem egy szomorú emlék fűződik. Felséges uralkodónk, Ferencz József iránt, úgy imádott neje, az angyal jóságú Erzsébet királyné, a magyaroknak igazi védő angyala iránt a magyar nemzet mély tisztelet- és forró szeretettel adózik. Mig amaz a legalkotmányosabb uralkodó, a nemes, lovagias jellem valódi mintaképe: addig Erzsébet királyné korán felismervén a lovagias magyar nemzet jeles tulajdonait, neki köszönhetjük legfőkép azt az óriási fordulatot, mely uralkodó és nemzet között létrejött úgy, hogy feledve a kiállt szenvedéseket, feledve a méltatlan üldöztetéseket, oly szoros kapocs fűződött a király és népe között, minő rég időtől fogva nem, a Habsburgok uralkodása alatt pedig épenséggel nem volt. Legszebb jellemvonása fenséges királyunknak, hogy ő nemcsak az alkotmányosságnak leghűbb őre, valóságos védőbástyája, hanem mint népeinek igaz s a szó legnemesebb értelmében vett szerető atyja, egész odaadással csüng a nemzeten; osztozik egyaránt s igazi benső részvéttel a nemzet örömében, bánatában és egész készséggel ragad meg minden alkalmat, hogy örömének, bánatának láthatólag is kifejezést adjon. A szeretet csak szeretetet szülhet! Népünk is megragad minden alkalmat, hogy kifejezést adjon királya iránt való hódolatának és készséggel osztozik bánatában úgy, mint örömében. A mint a tragikus véget ért trónörökös halálakor talán a polyglott ország egy népe sem nyilvánította mesterkéletlenebbé, de egyúttal bensőbben a súlyos veszteség felett mélyen érzett fájdalmat ugy, hogy a megpróbáltatás legnehezebb napjait a felséges királyi család Budán, hü magyarjai között töltötte: viszont lelkesedéssel gyujtá meg az öröm tüzét julius 3i-én a felséges királyi pár gyengéden szeretett gyermekének, Mária Valéria főhercegnőnek Salvator Ferenc főherceggel Ischlben történt fényes egybekelés! ünnepélye alkalmával. S nekünk magyaroknak van legfőkép okunk örülni Mária Valéria főhercegnő esküvőjekor, mint a kihez hagyományos kegyelettel ragaszkodik minden igaz magyar. És méltán; mert ő igazán magyar főhercegnő ! Budán, az ősi királyi palotában s igy magyar földön pillantotta meg először a napot; magyar volt dajkája; az egykori politikai száműzött, Rónay Jácint püspök volt leggondosabb nevelője; Buda, Gödöllő volt legkedvesebb tartózkodási helye. Férjhez menetelénél nem szerepeltek diplomáciái érdekek. Tisztán a kölcsönös benső szeretet volt alapja e frigynek, melyhez a mily készséggel adták a felséges szülők az eljegyzéskor heleegyezésöket, ép oly hő fohászszal kérték esküvőkor arra az Ég áldását. Millió magyar sziv dobbant meg ez emlékezetes napon. Megdobbant, hogy a Gondviseléstől boldogságot könyörögjön le az ifjú párra! Azt a boldogságot, mely nélkül az őket körülvevő fény és pompa elhalványul! Lekönyörögni azt a boldogságot, mely szülő anyja a valódi jólétnek, igaz megelégedésnek, az emberi sziv legtisztább örömeinek! A Balatonvidék bajai, — Nyilt levél Svastits Benóhoz, Zalavármegye főispánjához. — A phylloxera rohamos puszt.tása a dunántúli megyékben számtalan családot tosztván meg vagyonától s olyan helyeken is, mint a veszprém-zalai Balatonpart vidéke, hol a koldusbotra jutottak még a kenyérkereset forrásától is jó részben meg vannak fosztva, önként merült fel a telepítés kérdése, hogy első sorban a vagyontalanokat megtartsuk a hazának » ne kellessék kivándorolniok; másodsorban, hogy munkájuk után kenyérhez jussanak. Somogy vármegye területén is rohamosan terjed a vész ; kiszámithatlanok már is a károk s habár a rozs, kukorica stb. nem pótolhatják a szőlők jövedelmét, még is több vidékünk van olyan, hol a szőlőtöldek nagy részét szántani, mivelni lehet. De Veszprém-Zala-vármegyék balatonparti hegyláncáu a kipusztult tőkék földjét legalább 2/

3 részben még szántani sem lehet részint a meredek hegyoldalak, részint a sziklatömeg miatt; igy tehát a szőlejében jövedelmét vesztett lakosság leszorul a parti csekély területű laposságra, melyen — számarányát tekintve — elég kenyeret nem nyerhet. Ez az egyik baj ! A másik meg az, hogy épen ezeu vidéken nagy birtoktestek uincsennek, melyek muukát, foglalkozást adnának a népnek; ily szigorú körülmények közt a vagyonban pusztuló családok sorsa valóban siralmas, mert Litér, Keuesétől fogva le egészen Akaiiig az egész hegylánc ma már csak kopár terület; egy végtelen temető, melyben a hernyóktól pusztított lombtalan fák közt ugy néznek ki a műizléssel épült szép villák, mint a temető I keresztfái közt a mauzoleumok! . . Megdöbbentő látvány ez! Egy kiakuázott kincsI báuya, honnét a kincsásók még verejtékük árán sem i meríthetnek egy aranyszemet. „Zalamegye" tárcája. PETŐFI* Segesvári csatatéren, Ott esett el szent hevében. Egy kezében, mint a villám, Kardját villogtatta, A másikban szabadságról Zengedezett lantja. Segesvári csatatéren, Mi sír ott a völgy ölében? Sírva zokog a Küküllő Minden kicsi habja, Sirva zokog a Küküllő: Petőfit siratja. Segesvári csatatéren, Rózsabokor halmon réten. Ha arra jársz, magyar honfi, Szakíts egyet róla: Hős Petőfi vércsöppjétől Piros ott a rózsa. Segesvári csatatéren, Vándor, állj meg csöndes éjen! Fülemile ha megszólal, Kalapodat vedd le: Siratja a szabadságot A nagy költő lelke. Pósa Lajos *) „Az én Újságom" című gyermeklap 1^90. julius 27-iki számából. Zala-Egerszeg' hajdan.*) Zala-Egerszeg hajdan a Kanisay családé, — Szepetnek és Sormás pedig a veszprémi püspökség birtokai voltak, ezekért adta a püspökségnek egyik Kanisay Za!a-Egerszeget cserébe. Ugyhiszem, nem okozok unalmat olvasóimnak a következők előadásával. Zala-Egerszeg már a régi időkben is a megye székhelye levén, a 17-ik század végén s a 18-nak elején milyen lehetett itt a vármegye háza, elképzelhetjük abból, miszerint az egyik gyűlésből végzéssel utasíttatott a főbíró, hogy a vármegyeházát zsuppoltassa meg, mert fedelén át az eső vize becsepeg. Hogy több megyének is lehettek ily cifra házaik, abból gyanítható, mert az 1723-iki országgyűlés szükségesnek látta a 73-ik törv. cikkely által elrendelni, hogy mindazon Vármegyék, melyeknek alkalmas vármegyeházaik nincsenek, köteleztetnek ilyent építeni, hol nem csak a gyűléseket tartani, de a levéltárt is biztosságba helyezni lehessen. Szegedy Tyrociniumában felhozza, hogy Borsod és Zalamegyék voltak az elsők, melyek ezen törvény értelmében megyeházakat építettek. A zala-egerszegi megyeház 1731—32. években épült. Nagy anyámnak Sidy Katalinnak szinte nagyatyja öregebb Sidy Pál volt a megyének e célra kinevezett építési biztosa, kinek számadásai irataim közt részben most is megvannak. Az egyik közgyűlési jegyzőkönyvből, hol az épületfák ára kiutalványoztatik, látható, miszerint azok egyik Bagodytól lettek vásárolva, mit csak azért hozok fel, hogy kimutassam, miszerint a mult század 30-as éveiben a Bagody család még létezett, és hogy — mivel Bagodok határában erdő most sincs, de legalább olyan, melyből a megyeházára alkalmas fák kerülhettek volna, akkor sem lehetett, a fáknak a kámaházi, kányavári, szamárföldi és kacsházi erdőkből kellett kikerülniük, mivel ugyhiszem, hogy az 1-ső kötet 253-ik lapjához irt azon észrevételemet, hogy t. i. Kerecsenyiek *) Mutatvány Csutor Imre „Észrevételekéi; toldalékok" cimü most megjelent müvéből. után Bagody családnak kellett az említett birtokokban örökölni, némileg igazolom. A vármegye ház a régi Végvár területén építtetett, s az egész régi erősséget, várat terjedelmes vizárok vette körül, melynek keleti részében jelenleg a Kaszaházára vezető ut melletti kertek vaunak. Az árok a mostani vármegyeház kapuja előtt nyugat felé keresztül vonult a vár alatti város rész alá, s ezt megkerülve kiterjedett a fellebbi kertekig. Amint több öreg uraktól hallottam, a vármegyeházába még e század elején hidon kellett a még akkor meg volt várárkán át bemenni, a hidon kivül pedig, hol most a sétatér van és a Deák szobor áll, mészárszékek is voltak. Az említettem kertek helyén a 20 as években még viz is volt itt ott láthatott náddal, s téli időben a viz befagyván, a jégen mint egerszegi iskolás gyermek tanulótársaimmal én is élveztem a csúszkálás és csizmaszaggatás örömeit. A zala-egerszegi megyeházhoz következő borzasztó esemény is fűződik, mely Í796-ban junius 14-én estefelé történt: A megyének még akkor külön börtön épülete nern levén, börtönül szolgált az épület keleti szárnya alatti nagy pince, hol az üsszes rabok együtt voltak, még pedig a mint hallottam, oly formán, hogy egy felhúzható lépcsőn, vagy épen lajtorján lementek s ez éjjelre felhuzatván, ezen felhúzás egyszersmind e bezáráshoz tartozott. Nem csoda tehát, hogy az együtt léteiben könnyen összebeszélhettek, a lépcsőt vagy lajtorját pedig, hogy a börtönőrök fel ne húzhassák, némelyek erősen lefelé húzván, a többiek feljöhettek. Összebeszéltek tehát és abban állapodtak meg, hogy kitörnek, s a börtönőröket saját fegyvereikkel legyilkolják, annak utáuna pedig szabadon mennek, s hogy a városi lakosság ebben kevésbbé tehessen akadályt, azon rabokat, kik fegyveres kiséret mellett mezei munkán kiint voltak, oda utasították, hogy szinte leölvén az őket kisérő hajdúkat, magukat szabadokká tegyék, s a várost több helyen gyújtsák fel, hogy eképpen a városi polgárság saját bajával elfoglalva legyen. És valóban nyügvasaiknak összetartó Mai szám tikhoz negyed iv melléklet van csatolva.