Zalamegye, 1890 (9.évfolyam, 27-52. szám)

1890-07-13 / 28. szám

IX. évfolyam. Zala-Egerszeg, 1890. julius 13. 28. szám. i, kos rr\r i i es i A „Zalamegyei gazdasági egyesület" és a „Zalaegerszegi ügyvédi kamara" hivatalos közlönye. Megjelenik minden vasárnap. Külsőség és látszat. Aki mai társadalmi viszonyainknak, életszokásainknak figyelmes szemlélője, azt fogja tapasztalni, liogy a külsőség és látszat kormányozza sok tekintetben az emberek véleményét, ez ad irányt cselekedeteinknek, uralkodik szivök és eszök felett, befolyásolja szenvedélyeiket. Az emberek jó része a fő súlyt kizárólag a külsőségre, a látszatra fekteti. Nem tart a régi kor szigorú erkölcsével, mely elvül kitűzte, hogy olyanok legyünk, mint amilyeneknek látszani óhajtanánk, hanem ezzel szemben a napjainkban lábra kapott amaz elvnek hódol, hogy annyi vagyok, amennyinek látszom. És csakugyan, a mi felületes korunkban egyik ember a másikat mindig csak a kiilszin, a látszat után itéli meg s nem vesz magának annyi fáradtságot, hogy a dolgok lényegébe hatoljon és a valót kutassa. A valódi érdemet ritkán is méltányolják úgy, mint a látszólagost, nemcsak azért, mert amaz többnyire szerényebb és elvonultabb, hanem leginkább azon oknál fogva, mert nem tud mutatni, nem tudja magát eléggé észrevétetni, feltűnővé tenni, míg a látszólagos érdemnek épen abban fekszik minden ereje és megmérhetlen előnye, hogy ügyességgel a levegőbe épít és embertársaival elhitet olyat is, ami nem létezik. Hány emberrel találkozunk az életben, aki agyon untat bennünket felpanaszolásával annak, hogy lehetetlen kibírnia a hivatalos állásával járó sok dolgot, mely lassanként idegeit egészen megőrli s a munkára képtelenné teszi s tényleg mit tapasztalunk ? Hogy hivatalát, ahol lehet, kerüli, a hivatalos órákat rendszerint megrövidíti s tág lelkiismerettel nem egyszer egyesek s a közügyeknek kárára teljesíti köte'ességét. A viszonyokat jól nem ismerőt félrevezeti s az, mint a közügy fáradhatlan harcosát dicsőíti, isteníti, míg a dolgok mélyébe hatoló e dicsőítést szánó mosolylyal fogadja, s igazi értékére szállítja le. Hány nőt találunk, aki a társaságban nem győzi önmagát dicsérni, hogy mily jó gazdaasszony, mennyit dolgozik, mily takarékos, mennyi gondot okoz neki jövödelmiik oly irányú beosztása, hogy a háztartást ne csak egyensúlyban tartsa, hanem évről évre kellő megtakarításokat is eszközöljön. Gyermekeiről rajongással beszél, nem tudna nélkülök egy napig sem ellenni. Mily sokat kell önmagának fáradnia, hogy a házban a kellő rend, csín és tisztaság meglegyen. Szóval annyira képes elragadni a társaságot, hogy mindenki az irigység biszonyos nemével gondol a férjre, aki ily nő birtokában van. Ha azután esetleg alkalmunk kinálkozik az irigyeltnek házi szentélybe behatolhatnunk iákkor látjuk, hogy mennyire ellent mond a való a látszatnak s elcsudálkozunk aifelett, hogy ép ellenkezőjét tapasztaljuk a hallottaknak. A dicsekvő ugyanis minden inkább, mint szorgalmas. Egész napokat él át tétlenség, semmittevés közt, nem tesz semmiféle házi dolgot, csak adni tudja a szorgalmas Márthát annyira, hogy még közvetlen hozzátartozóit is képes félre vezetni s azok rajongnak érte, mint a szorgalom, takarékosság valódi mintaképeért. Hányszor látunk kint kábító fényt és pompát s baráti összejövetelek alkalmával óriási, erőnket egészen felülmúló költekezést s ha úgy a véletlen kezünkbe szolgáltatná nem egy ily helyen az éléstár kulcsát, találnánk ott nagy ürességet. De hát nem azért hívjuk vendégeinket, hogy élestárunkat nézzék meg, hanem szalonunkban gyönyörködjenek s élvezettel fogyaszszák el gazdag ozsonnánkat, s hogy arról pár napig beszélhessenek; Nem a való, hanem a látszat után törekszünk. Lássák a fényt, a pompát, melyet kifejtettünk s mivel a közönség csak a külső látszat után indúl, irigyelve beszél fényes berendezésünkről, gazdagságunkról s a jólétről, mely gazdagságunk árnyában fakad. Pedig ha tudná, hogy ez csak látszat, hogy a hitelezők raja eláraszt bennünket, hogy alig tudunk előlük menekülni, úgy az irigylés helyett sajnálkozniok kellene felettünk. Hány szerencsétlen házasságnak volt már szülő anyja, hogy az emberek a látszat, a külszín után indultak! Elkábít bennünket a nagy fény, a gazdag berendezés, a szemet kápráztató toilettek s ha a kivetett hálóba belekerültünk, csak akkor kezdődik a keserű bánkódás. Sajnálatra azonban épen nem vagyunk méltók. Fény, pompa, csillogás után indultunk, most izzadva teremtsük elő a pénzt, mely az őrületes fény és pompa tovább viselésére szükséges. Kezdetben sikerül; később már nehezebben megy; utóljára összecsapnak felettünk a hullámok. De nem folytatjuk tovább, bár kifogyhatlan példát szolgáltat e részben az élet. K-iki beláthatja az eddig felhozottakból is, hogy ez így nincs jól, ez sokáig így nem tarthat. Közös erővel, szívós kitartással kell korunk ezen veszélyes és az egész társadalmat fent és lent egyaránt megmételyező betegség ellen küzdenünk! Mutassuk meg, miben áll az igazi erény s hassunk teljes erővel oda, hogy a világ csak a valót keresse, míg az üres látszatot a maga kellő mértékére szállítsa le! Ily módon lehetne az egész társadalmat átalakítani s így részesülne az igazi erény, az igazi tehetség, a valódi háziasság az őt joggal megillető elismerés- és méltánylásban és lenne ez esetben kevesebb fény, csekélyebb pompa, de több való boldogság s igazi családi élet! Megyei élet. A meyyei közigazgatási bizottság julius havi ülését Svastits Benő főispán Őméltóságának elnöklete alatt f. hó 8-án tartotta. Az alispáni havi jelentés felolvasása és helyeslőleg tudomásul vétele után folyó ügyeket tárgyaltak. Előterjesztetett a zalai helyi érdekű vasutakat építő müneheni társulat megbízottjának a megye alispánjához intézett abbeli kérelme, hogy a Boba—Jánosháza —sümeghi helyi érdekű vasút részvénytársaságának Sümeghen f. évi julius 13-án az alakítandó dunántúli helyi érdekű vasút részvénytársasággal való egyesülése kérdó„Salamegye" tárcája. A rejtélyes virágcsokor. Irta: Némsthné Andaházy Irén. (Folytatas) Atyánk egy igen elfogadható ajánlat következtében átvett egy a közelben fekvő, roppant kiterjedésű farmot, olyan célból, hogy azt birtokosa kívánságára, magyar alföldi uradalmak mintájára, átalakítani segítse. Nem voltunk meglepetve, midőn a birtokosban — Davidson úrra, régi ismerősünkre ismertünk. Ebben is könnyű volt nemeslelkű, tapintatos jótékonysági szándékát kitalálni, annál is inkább, mert a farm amerikai modorban s teljesen jó állapotban volt. — Atyánk ismét parancsolhatott, — úr volt! Jóltevőnk még csak jelenlétével sem kívánt terhelni bennünket, nehogy tán a hála kötelezettségére emlékeztessen. S ha gazdai kötelességeinek eleget teendő egy-egy napra megjött is, keveset időzött körünkben. De valahányszor eljött az elválás ideje, mindannyiszor nehezebbére esett az neki, — mindig melegebb kifejezéssel nyugodott meg szeme a szerencsétlen, szép özvegyen, kinek halvány arca — Dawidson körében kissé fölvidult. Volt valami e szép szabású nyugodt férfi arcban, a mi Júliát boldogult férjére emlékeztette. Egyszer hosszabb idő telt el, hogy jóltevőnk nem mutatkozott. Nővérem ideges nyugtalansággal várta napról napra. — „Olyan nehezen vártam önt," — mondá neki Júlia, midőn ismét egyszer megjött — s azon idő óta mindig melegebb, baráti viszony fejlődött köztük. — Minden ismerős természetesnek találta, midőn nem sokára örök hőséget esküdtek egymásnak. Júlia második férje oldalán elérte megérdemlett boldogságát, mely után ifjú lelke vágyott s melyet a sors első házasságában tőle megtagadott. — Kis fia volt szeme fénye, lelkét betölté gondolata! Néhány esztendő múlva apánk visszatérhetett Magyarországba s a honvágytól lángolva ismét viszontláthattam hazám földjét, —• gyermekkori emlékeim Mekkáját. Akkor láttam nővéremet s kis fiát utoljára. Már a jövő esztendőben férjhez mentem s atyád megígérte, hogy elvisz Amerikába, de születésed s később térjem betegeskedése — utóbb halála — mindent megváltóztatott! Itt nagyot sóhajtott az éltes úrnő s maga elé bámulva, fájdalmas emlékeibe mélyedt . . . Blanca egy köuyet törült ki szemeiből s ezzel lelkéből is fájdalmas benyomások hatását. — Fölugrott helyéből s a theát elkészítvén, vidáman mondá : — „No édes mamám ! Erősítsük magunkat egy csésze theával. Júlia néném élettörténete egészen fölzavart. Nem értem, hogyan lehet másodszor férjhez menni. ? ! Föl kell magamat és anyácskámat egy kissé vidítani." — Azzal leült piaainója mellé s néhány merész futam után belekezdett Strausz legújabb keringőjébe . . . A báróné mosolyogva ingatta fejit leánya könnyű kedélyüsége felett, de azért anyai hiúsággal szemlélte annak gyönyörű termetét, elegáns magatartását . . . ; végül pedig kellemes érzelmei között csöndesen elbóbiskolt, fejét az ottomán támlájához támasztva . . . Egy kis idő múlva Blanca kezei is az elefántcsont billentyűkről ölébe hanyatlottak s teljes csönd lett köröskörül . . . Künn a szállinkozó hópelyhek halkan verdesték az ablakok tábláit ; bennt a kandalló elalvófélben levő tüzének sercegése és a fáradhatlan szú folytonos őrlése vegyült a némaság sajátszerű neszébe. Az asztalkán heverő virágok a szobai fűtött levegő hatása alatt lankadozva, szerte küldötték ama parányok millióit, melyeknek összege képezi azon kellemes érzést, | melynek neve : illat. — Haldokló ajkacskáik a hervadás phásisában legandalitóbban árasztják illatukat, mint hogyha hattyúdalt lehelnének, mielőtt rövid életüktől búcsúznak. S miként több édes hang teljes accorddá alakul, az illatok összhangja is olyan kedves harmóniává olvadhat, mely érzékeinket ép úgy gyönyörködteti, mint a szép zene élvezete. Blanca mozdulatlanul ült ott a semmibe bámulva. Lelke fehér lapján két különböző férfi alak körvonalai rajzolódtak. Képzelete ki is szinezte azokat. Az egyik oldalon : deli ifjú, sugár termet, ábrándos szem, mély érzelem, virágillat és holdfény ; lant ós költészet ! A másik oldalon : marcona alak, vadvonások, durva modor; bőrharisnya és kétségbeejtő próza; fehér gyapot ós — fekete tudatlanság ! Összerázkódott s félénken tekintett maga körül. Félt a lelkében fölidézett szellemektől ! Míg az egyik a titokzatosság delejével körül hálózta szivét és eszét, a másik mind jobban visszataszítónak tiint fel előtte. Még a rokoni kötelékeket is, melyek ezen emberhez fűzték, lealázónak találta s látogatása tolakodásnak tünt fel szemeiben. Föltette magában, hogy szive egész gyűlöletét fogja éreztetni vele s ibben megnyugodott. A szerte-szórt virágok mindig erősebben és erősebben küldötték illatukat . . . s csakugyan, mintha ez a biivölő áradat hangokká tömörülhetett volna: egyszerre valami fuvolaszerű dallam hangjai rezegtették meg az éji csendet, hol szenvedélyesen megáradva, hol az epedő vágy tói olvadozva; egyszer sziláján, máskor csábítóan . . . Blanca magasztaltan hallgatta, mint Szt.-Cecilia az angyalok kardalát! Bizonyos volt benne, hogy imádója közelében van s szivében édes elfogódást érezett. Az öreg báróné ébredése azonban csakhamar véget vetett boldog elragadtatásának :