Zalamegye, 1890 (9.évfolyam, 27-52. szám)

1890-08-24 / 34. szám

IX. évfolyam. Zala-Egerszeg, 1890. augusztus 24. U. szám. JL Előfizetési dij: Egészévre 4 t't., Félévre 2 t't., Negyedévre 7 ft. Hirdetmények: 3 hasábos petitsor egyszer 9 kr., többszöri hirde­tésnél 7 kr. Bélyegdij 30 kr. XyilHér petitsora 12 kr. II J1 A lap szellemi és anyagi részét illető közlemények a szer­kesztőséghez küldendők. Bérmentetlen leveleket csak ismert kezektől fo­gadunk el. Kéziratokat nem knidiink vissza. A „Zalamegyei gazdasági egyesület" és a „Zalaegerszegi ügyvédi kamara" hivatalos közlönye. Megjelenik minden vasárnap. Reflexiók Szent-István napjára. Mióta Klio a história érctábláit kezeli, min­dig akadt neki följegyezni valója olyan jellegű ünnepnapokról, melyeket a népek és nemzetek egyeteme szokott megülni. Hajdan ez szinte köz­divata volt a politikai, társadalmi és hitéletnek ; ha más mondani valónk nem lenne e helyen, bó'séges példákkal szolgálhatnánk az olvasónak, de bizonyára nincs is erre szüksége, s ha egyéb históriai adata nem volna is, a bibliából tudni fogja, hogy a zsidók húsvétja is egy nagyjelen­tőségű nemzeti esemény volt: az Egyptomból való kivándorlás örvendetes emléke, stb. Ha nem tartanánk az üres szalmacséplés vádjától, fölvetnénk azt a kérdést: vájjon szük­ségesek-e a nemzeti ünnepek ? Olyan kérdés az, mely magában hordja az igenlő választ minden megokolás föltétele nélkül. Erre hát ne is vesz­tegessük a tért és időt. Kérdezze meg kiki saját lelke nemzeti érzületét. Ott a válasz, abban a kiolthatatlan közös, atyafiságos érzelemben, mely államot és alkotmányt tud teremteni és meg­védelmezni mind a vérig, mind a végig. Inkább azt kérdezzük: mi az oka, hogy nekünk, magyaroknak, a magyar nemzet egye­temének, niucs valami közös, nemzeti ünnepünk, amelyen jól esnék elandalogni a mult fényes és borús napjainak emlékén, dicső eleink halhatat­lan nagy tettein, stb. ; a melyen elenyésznék, — ha egy napra is — a vallás, nemzetiség, eredet, rang és vagyon által emelt sok választó fal ; amely, mint egy nemzeti kapocs, utalna az egységes és erős magyar állam eszméjének szent­ségére, dicsőségére, nagyságára, szerencsétlensé­gére és magasztos feladataira és hangosan figyel­meztetne a prófétai mondás kérlelhetetlen igaz­ságára : , Itt élned, halnod kell !" Vagy tán fölösleges volna minderre gon­dolni a mai magyarnak, mintha mindent meg­tett volna, amivel múltjának és jövőjének tar­tozik ? Vagy elég kiadnunk a lázas jelszót : munkára ! — s ezt gőzerővel követvén, ideális eszmékért és célokért csak ezen az uton akarunk lelkesülni ? Nagyon egyoldalú nemzeti törekvés ez, mert valamint az egyén sem lehet el esz­ményi célok, álmok, remények nélkül : akkép a nemzetek is rászorulnak arra, hogy a munka mellett, mely nemesít és gazdagít, eszményibb dolgokkal is foglalkozzanak, mivel nem csak kenyérrel él az ember és különösen a magyar ember. Tekintsük az egyházat. Mindenki tudja, hogy mi célra rendelte az ünnepnapokat. Ha pedig, főleg a ker. katholikus egyház hatalmas statusa, szükségét érezte ennek : mennyivel inkább szükséges az egy szükebbkörű világi statusnak, hogy aklában együtt tartsa a nyájat, hogy — miként amaz — tisztelje nagyjainak, alapítóinak, korszakos eszményeinek emlékét, s buzduljon a példákon, mentsen erőt a nemzeti vértanuk, kitartást a nemzeti apostolok tetteiből s lelke­süljön a nemzeti heroismus glóriájának emlí­tésénél. Az egyház kultusza sem egyoldalú ; arra serkent, hogy imádkozzunk és dolgozzunk, meg hogy szeressük egymást az Úrban. — A nemzeti kultusz meg azt kivánja, hogy dolgozzunk és lelkesüljünk nemzeti eszmékért s szeressük egy­mást a haza nevében és kölcsönös jólétünk szempontjából. - Volna egy nemzeti ünnepünk : Szent-lstuán napja. De valóban nemzeti ünnep-e ez'? Fájda­lom. már nem és még nem. — Most egyszerűen katholikus ünnep, vagy : a katholikus magyar­ság ünnepe. Hát vájjon csak a katli. manyarnak joga és kötelessége ünnepelni a nagy király emlékét ? Azt vetik ellen, hogy ezt az egyház ren­delte. Rendelje a többi egyház is, mely a ma­gyar alkotmány oltalma alatt autonómiát élvez. Sajnos, hogy épen korunk rovását terheli a szemrehányás, hogy nem birt megalkotni egy országos törvényt, mely Szent-István napját nemzeti ünneppé deklarálja. Mert ez esetben természetesen megszűnnék ez ünnep egyházi j jellegének kizárólagossága. Hogy Szent-István napja hajdan milyen nemzeti ünnep volt, arról szép bizonyítékot sze­i rezhetünk ősi alaptörvényünk, II. András hires Arany-bullája nyomán ; mindjárt az 1. § fog­lalkozik vele : „Rendeljük, hogy évenkint a szent király ünnepét, ha csak valamely sürgős és fontos ügy V í*gy betegség által nem gátoltatunk, Fehér­várott tartozunk megülni ; és ha mi jelen nem lehetnénk, a nádorispán kétségkivül ott Jegyen helyettünk s nevünkben meghallgassa az ügye­ket és ott minden nemes, aki akar, szabadon megjelenhessen." Akkor Fehérvárott, ma Budán, akkor a nádor, ma a kormány helyettesíti a királyt, de a törvény ma is törvény. És ki merné állítani, hogy katholikus csupán és nem magyar ? Sőt épen az volna visszatetsző, ha az egy­ház rendelne ünnepeket a nemzetek számára más, mint egyházi szempontból. Ez a nemzet dolga, — III. Callixtus pápa Hunyadink belgrádi győ­zelme emlékére (1456.) ünnepül rendelte aug. 6-ikát, Urunk szinváltozása napját, melyet a görög egyház máig is megtart. XI. Incze pedig egyenesen Szent-István magyar király emlékeül rendelt ünnepet szept. 2-ikára, Buda 1686-iki szerencsés visszavétele ötletéből, s ezt az egész ker. világra kiterjeszté. — Mind a két ünnep eltűnt VIII. Orbán és XIV. Kelemen ünnep­devalvatiói által, a nélkül, hogy a magyar nem­zet ezt reklamálta volna. Nem tette, mert par excellence egyházi ünnepről volt szó. Bezzeg tiltakozott volna, ha az az ünnep a nemzet aka­ratából keletkezik vala ! Védelmére kelhetnénk a két, magyar motí­vum folytán keletkezett, eltörült ünnepnek is ; vagy javasolnánk helyettök más egyéb nemzeti ünnepet, de most legyen elég csakis Szent-István ünnepével foglalkoznunk, mely egyházi szem­pontból még nincs a devalvált ünnepek közt, habár a magyar nemzetnek csaknem felerésze rég devalválta. Kérdezhetné tán valaki, hogy miért kar­doskodunk annyira Szent-István mellett, aki a­idegen elemnek nyitotta meg Magyarország sza­badságának kapuit. — Épen ezért. Mert ha ezt nem teszi, ma rólunk is, mint néhai nemzetről beszél a történelem, mint hun és avar véreink­„Zalamegye" tárcája. Az első bánat. Lelkemet berajozzák a gyermekkori emlékek. Egy­egy félig elmosódott, homályos képpel sokszor megpró­bálkozik emlékezetem, hogy kiegészítse az eltörlődött vonásokat, hogy életre keltse alakjait. Nem lehet. Két esetnek emléke maradt meg lelkemben ötéves koromtól. Mezei sétán voltam apámmal és anyámmal. Mig én virághoz, bokorhoz futkozva, a kisdedkor gond­talanságával játszadoztam, pillangókat kergettem vagy versenyezni akartam a szeszélyesen ide-oda röpködő dongóbogárral : apám, anyám eltűntek szemem elől. Hova lettek ? Aggódás, félelem fogta el lelkemet. Szerettem volna kiáltozni ; de nem mertem. Elszorult szívvel kezdtem hazafelé bandukolni a legtöbbnyire nép telen kertaljai úton. A temető mellett vitt el az ut. Megnyílt előttem tarka-barka rémeivel a mesék országa. Eszembe jutottak a mesebeli szegényke árvák is, kik hidegtől, fagytól dideregve, éhínségtől gyötörve, kimentek a temetőbe édes anyjok sírjához panaszkodni, hogy megfagynak, meghalnak éhen. A sir megrendült ; a koporsó födele felpattant; a szegény asszony kikelt belőle, megölelte, megcsókolta árváit, hazament velők ; befűtötte szobácskájokat ; főzött nekik áldott meleg ételt; lebontotta a szép fehér ágyat; édes álmot csókolt szem­pillájokra Olyan boldogok voltak szegénykék. A holt édes anya minden éjjel meg-megjött pótolhatlan gondos­ságával anyai szeretetének. Szegény jó anyámnak százszor is el kellett talán ezt a mesét mondania s mindannyiszor egymást érték arcomon a legördülő könyek. Erre a mesére gondoltam egyszerre ott a temető melletti magányomban. Az a sir nyilván ebben a mi temetőnkben van. Hátha megtalálnám I Elhatároztam, hogy bemegyek és keresni fogom. Ahogy a temető kapujához közeledtem, valami különös hang ütötte meg fülemet, hasonló az elfojtott síráshoz, vagy az elfojtott nevetéshez. Ejnye ni! bizonyosan itt vannak az árvák, hogy megint fölsírják édes anyjukat. Beléptem. Ebben a pillanatban a temető sövénye mellől apám, anyám léptek ki. A váratlan kilépésre úgy megijedtem, hogy nyomban sírva fakadtam s jóizüen nevető anyám karjai közé futottam, hogy a következő pillanatban mái­én is kacagással kisérjem a szememből omló könyeket. Olyan igazán szivünkből kacagtunk ott mind a hárman az én gyermek-ijedelmem fölött, hogy csakúgy peregtek bele könyeink. (Beh más fajta könyek hullottak a temető földjére egy esztendő múlva szegény jó anyám jóságos szemeiből.) Még be sem töltöttem életem 6-ik évét, édes apám szemei lezárultak örökre. Sokáig betegeskedett s pedig nagyon súlyos beteg lehetett, mert később engem már átvittek a szomszéd­faluba, egy rokonunkhoz, hogy a ránk várakozó nagy veszteséget nem értő, sőt nem is sejtő gyermeki lel­kem gondtalan játsziságával a ház bánatos csendjét ne zavarjam. Ugy két hét múlva haza vittek ; de apám hoz nem volt szabad bemennem. Alig töltöttem otthon két napot, egyik reggelen nagy-anyám kézen fogott s azt mondta, hogy most meg szabad néznem édes apát, Elvezetett abba a szobába, hol szegény apám betegen feküdt s a hova mennem az ideig tiltva volt. Beléptünk. A szoba teljesen be volt sötétítve ; csak két szo­morún pislogó viasz-gyertya terjesztett egy kis derengő világosságot, ami ahhoz épen elég volt, hogy szegény apámat meglátogathassam, amint előttem a hideg ágyon feküdt. A halálról még sejtelmem se volt. Azt hittem, hogy alszik szegény s csak lassan, lábhegyen közeledtem a ravatalhoz, nehogy fölébreszszem. Öltözetéről azt hittem, hogy ünnep van, mert olyankor szokta magára ölteni diszes magyar ruháját s fölkötni aranyrojtos nyakra­valóját. Meghagytak hitemben. Anyámat kerestem, mert őt nem láttam sehol. Azt mondták, 'hogy ő is alszik ; pedig bizonyosan előlem rejtőzött csak el valahova, hogy ne lássam fájdalmas könyeit s hogy engem, az árvát is látva, százszorosan ne tépje meg szivét a fájdalom. Minderről nekem akkor még csak sejtelmem sem volt. A koporsót is, a temetést is csak nevökről ismertem. Láttam, mikor szegény apámat koporsóba tették ; láttam mikor tisztes egyházi férfiak körülvették a lezárt koporsót s énekeltek fölötte valami igen-igen szomorú éneket, ami nagyon hasonlított ahhoz a könyfacsaró énekhez, amit egyszer nagy-pénteken sirva-zokogva éne­kelt a templomi nép,,mig a pap a lefektetett Krisztus­kép sebeit csókolta. Éppen úgy sírtak a körülállók most a koporsó körül. Nem bírtam megérteni a szomorú jelenetet, csak anyámat kerestem révedező szemekkel s végre meg is találtam. Ott állott nem messze a kopor­sótól, elpalástolhatatlan fájdalma megrendítő nagyságával. Feketébe öltözött nők vették körül és vigasztalták. Mikor láttam anyámat sírni, jajveszékelni, hozzá futottam és keservesen sirni kezdtem. Fájdalma okát nem tudtam ; azt hittem, hogy bántotta valaki s vele sirtam én is. Majd hogy könnyeim elálltak, gyanakvó, bizalmatlan tekintettel néztem a közelállókra, fürkészve, Mai számunkhoz fél ív melléklet van csatolva.

Next

/
Oldalképek
Tartalom