Zalamegye, 1890 (9.évfolyam, 27-52. szám)
1890-08-24 / 34. szám
IX. évfolyam. Zala-Egerszeg, 1890. augusztus 24. U. szám. JL Előfizetési dij: Egészévre 4 t't., Félévre 2 t't., Negyedévre 7 ft. Hirdetmények: 3 hasábos petitsor egyszer 9 kr., többszöri hirdetésnél 7 kr. Bélyegdij 30 kr. XyilHér petitsora 12 kr. II J1 A lap szellemi és anyagi részét illető közlemények a szerkesztőséghez küldendők. Bérmentetlen leveleket csak ismert kezektől fogadunk el. Kéziratokat nem knidiink vissza. A „Zalamegyei gazdasági egyesület" és a „Zalaegerszegi ügyvédi kamara" hivatalos közlönye. Megjelenik minden vasárnap. Reflexiók Szent-István napjára. Mióta Klio a história érctábláit kezeli, mindig akadt neki följegyezni valója olyan jellegű ünnepnapokról, melyeket a népek és nemzetek egyeteme szokott megülni. Hajdan ez szinte közdivata volt a politikai, társadalmi és hitéletnek ; ha más mondani valónk nem lenne e helyen, bó'séges példákkal szolgálhatnánk az olvasónak, de bizonyára nincs is erre szüksége, s ha egyéb históriai adata nem volna is, a bibliából tudni fogja, hogy a zsidók húsvétja is egy nagyjelentőségű nemzeti esemény volt: az Egyptomból való kivándorlás örvendetes emléke, stb. Ha nem tartanánk az üres szalmacséplés vádjától, fölvetnénk azt a kérdést: vájjon szükségesek-e a nemzeti ünnepek ? Olyan kérdés az, mely magában hordja az igenlő választ minden megokolás föltétele nélkül. Erre hát ne is vesztegessük a tért és időt. Kérdezze meg kiki saját lelke nemzeti érzületét. Ott a válasz, abban a kiolthatatlan közös, atyafiságos érzelemben, mely államot és alkotmányt tud teremteni és megvédelmezni mind a vérig, mind a végig. Inkább azt kérdezzük: mi az oka, hogy nekünk, magyaroknak, a magyar nemzet egyetemének, niucs valami közös, nemzeti ünnepünk, amelyen jól esnék elandalogni a mult fényes és borús napjainak emlékén, dicső eleink halhatatlan nagy tettein, stb. ; a melyen elenyésznék, — ha egy napra is — a vallás, nemzetiség, eredet, rang és vagyon által emelt sok választó fal ; amely, mint egy nemzeti kapocs, utalna az egységes és erős magyar állam eszméjének szentségére, dicsőségére, nagyságára, szerencsétlenségére és magasztos feladataira és hangosan figyelmeztetne a prófétai mondás kérlelhetetlen igazságára : , Itt élned, halnod kell !" Vagy tán fölösleges volna minderre gondolni a mai magyarnak, mintha mindent megtett volna, amivel múltjának és jövőjének tartozik ? Vagy elég kiadnunk a lázas jelszót : munkára ! — s ezt gőzerővel követvén, ideális eszmékért és célokért csak ezen az uton akarunk lelkesülni ? Nagyon egyoldalú nemzeti törekvés ez, mert valamint az egyén sem lehet el eszményi célok, álmok, remények nélkül : akkép a nemzetek is rászorulnak arra, hogy a munka mellett, mely nemesít és gazdagít, eszményibb dolgokkal is foglalkozzanak, mivel nem csak kenyérrel él az ember és különösen a magyar ember. Tekintsük az egyházat. Mindenki tudja, hogy mi célra rendelte az ünnepnapokat. Ha pedig, főleg a ker. katholikus egyház hatalmas statusa, szükségét érezte ennek : mennyivel inkább szükséges az egy szükebbkörű világi statusnak, hogy aklában együtt tartsa a nyájat, hogy — miként amaz — tisztelje nagyjainak, alapítóinak, korszakos eszményeinek emlékét, s buzduljon a példákon, mentsen erőt a nemzeti vértanuk, kitartást a nemzeti apostolok tetteiből s lelkesüljön a nemzeti heroismus glóriájának említésénél. Az egyház kultusza sem egyoldalú ; arra serkent, hogy imádkozzunk és dolgozzunk, meg hogy szeressük egymást az Úrban. — A nemzeti kultusz meg azt kivánja, hogy dolgozzunk és lelkesüljünk nemzeti eszmékért s szeressük egymást a haza nevében és kölcsönös jólétünk szempontjából. - Volna egy nemzeti ünnepünk : Szent-lstuán napja. De valóban nemzeti ünnep-e ez'? Fájdalom. már nem és még nem. — Most egyszerűen katholikus ünnep, vagy : a katholikus magyarság ünnepe. Hát vájjon csak a katli. manyarnak joga és kötelessége ünnepelni a nagy király emlékét ? Azt vetik ellen, hogy ezt az egyház rendelte. Rendelje a többi egyház is, mely a magyar alkotmány oltalma alatt autonómiát élvez. Sajnos, hogy épen korunk rovását terheli a szemrehányás, hogy nem birt megalkotni egy országos törvényt, mely Szent-István napját nemzeti ünneppé deklarálja. Mert ez esetben természetesen megszűnnék ez ünnep egyházi j jellegének kizárólagossága. Hogy Szent-István napja hajdan milyen nemzeti ünnep volt, arról szép bizonyítékot szei rezhetünk ősi alaptörvényünk, II. András hires Arany-bullája nyomán ; mindjárt az 1. § foglalkozik vele : „Rendeljük, hogy évenkint a szent király ünnepét, ha csak valamely sürgős és fontos ügy V í*gy betegség által nem gátoltatunk, Fehérvárott tartozunk megülni ; és ha mi jelen nem lehetnénk, a nádorispán kétségkivül ott Jegyen helyettünk s nevünkben meghallgassa az ügyeket és ott minden nemes, aki akar, szabadon megjelenhessen." Akkor Fehérvárott, ma Budán, akkor a nádor, ma a kormány helyettesíti a királyt, de a törvény ma is törvény. És ki merné állítani, hogy katholikus csupán és nem magyar ? Sőt épen az volna visszatetsző, ha az egyház rendelne ünnepeket a nemzetek számára más, mint egyházi szempontból. Ez a nemzet dolga, — III. Callixtus pápa Hunyadink belgrádi győzelme emlékére (1456.) ünnepül rendelte aug. 6-ikát, Urunk szinváltozása napját, melyet a görög egyház máig is megtart. XI. Incze pedig egyenesen Szent-István magyar király emlékeül rendelt ünnepet szept. 2-ikára, Buda 1686-iki szerencsés visszavétele ötletéből, s ezt az egész ker. világra kiterjeszté. — Mind a két ünnep eltűnt VIII. Orbán és XIV. Kelemen ünnepdevalvatiói által, a nélkül, hogy a magyar nemzet ezt reklamálta volna. Nem tette, mert par excellence egyházi ünnepről volt szó. Bezzeg tiltakozott volna, ha az az ünnep a nemzet akaratából keletkezik vala ! Védelmére kelhetnénk a két, magyar motívum folytán keletkezett, eltörült ünnepnek is ; vagy javasolnánk helyettök más egyéb nemzeti ünnepet, de most legyen elég csakis Szent-István ünnepével foglalkoznunk, mely egyházi szempontból még nincs a devalvált ünnepek közt, habár a magyar nemzetnek csaknem felerésze rég devalválta. Kérdezhetné tán valaki, hogy miért kardoskodunk annyira Szent-István mellett, aki aidegen elemnek nyitotta meg Magyarország szabadságának kapuit. — Épen ezért. Mert ha ezt nem teszi, ma rólunk is, mint néhai nemzetről beszél a történelem, mint hun és avar véreink„Zalamegye" tárcája. Az első bánat. Lelkemet berajozzák a gyermekkori emlékek. Egyegy félig elmosódott, homályos képpel sokszor megpróbálkozik emlékezetem, hogy kiegészítse az eltörlődött vonásokat, hogy életre keltse alakjait. Nem lehet. Két esetnek emléke maradt meg lelkemben ötéves koromtól. Mezei sétán voltam apámmal és anyámmal. Mig én virághoz, bokorhoz futkozva, a kisdedkor gondtalanságával játszadoztam, pillangókat kergettem vagy versenyezni akartam a szeszélyesen ide-oda röpködő dongóbogárral : apám, anyám eltűntek szemem elől. Hova lettek ? Aggódás, félelem fogta el lelkemet. Szerettem volna kiáltozni ; de nem mertem. Elszorult szívvel kezdtem hazafelé bandukolni a legtöbbnyire nép telen kertaljai úton. A temető mellett vitt el az ut. Megnyílt előttem tarka-barka rémeivel a mesék országa. Eszembe jutottak a mesebeli szegényke árvák is, kik hidegtől, fagytól dideregve, éhínségtől gyötörve, kimentek a temetőbe édes anyjok sírjához panaszkodni, hogy megfagynak, meghalnak éhen. A sir megrendült ; a koporsó födele felpattant; a szegény asszony kikelt belőle, megölelte, megcsókolta árváit, hazament velők ; befűtötte szobácskájokat ; főzött nekik áldott meleg ételt; lebontotta a szép fehér ágyat; édes álmot csókolt szempillájokra Olyan boldogok voltak szegénykék. A holt édes anya minden éjjel meg-megjött pótolhatlan gondosságával anyai szeretetének. Szegény jó anyámnak százszor is el kellett talán ezt a mesét mondania s mindannyiszor egymást érték arcomon a legördülő könyek. Erre a mesére gondoltam egyszerre ott a temető melletti magányomban. Az a sir nyilván ebben a mi temetőnkben van. Hátha megtalálnám I Elhatároztam, hogy bemegyek és keresni fogom. Ahogy a temető kapujához közeledtem, valami különös hang ütötte meg fülemet, hasonló az elfojtott síráshoz, vagy az elfojtott nevetéshez. Ejnye ni! bizonyosan itt vannak az árvák, hogy megint fölsírják édes anyjukat. Beléptem. Ebben a pillanatban a temető sövénye mellől apám, anyám léptek ki. A váratlan kilépésre úgy megijedtem, hogy nyomban sírva fakadtam s jóizüen nevető anyám karjai közé futottam, hogy a következő pillanatban máién is kacagással kisérjem a szememből omló könyeket. Olyan igazán szivünkből kacagtunk ott mind a hárman az én gyermek-ijedelmem fölött, hogy csakúgy peregtek bele könyeink. (Beh más fajta könyek hullottak a temető földjére egy esztendő múlva szegény jó anyám jóságos szemeiből.) Még be sem töltöttem életem 6-ik évét, édes apám szemei lezárultak örökre. Sokáig betegeskedett s pedig nagyon súlyos beteg lehetett, mert később engem már átvittek a szomszédfaluba, egy rokonunkhoz, hogy a ránk várakozó nagy veszteséget nem értő, sőt nem is sejtő gyermeki lelkem gondtalan játsziságával a ház bánatos csendjét ne zavarjam. Ugy két hét múlva haza vittek ; de apám hoz nem volt szabad bemennem. Alig töltöttem otthon két napot, egyik reggelen nagy-anyám kézen fogott s azt mondta, hogy most meg szabad néznem édes apát, Elvezetett abba a szobába, hol szegény apám betegen feküdt s a hova mennem az ideig tiltva volt. Beléptünk. A szoba teljesen be volt sötétítve ; csak két szomorún pislogó viasz-gyertya terjesztett egy kis derengő világosságot, ami ahhoz épen elég volt, hogy szegény apámat meglátogathassam, amint előttem a hideg ágyon feküdt. A halálról még sejtelmem se volt. Azt hittem, hogy alszik szegény s csak lassan, lábhegyen közeledtem a ravatalhoz, nehogy fölébreszszem. Öltözetéről azt hittem, hogy ünnep van, mert olyankor szokta magára ölteni diszes magyar ruháját s fölkötni aranyrojtos nyakravalóját. Meghagytak hitemben. Anyámat kerestem, mert őt nem láttam sehol. Azt mondták, 'hogy ő is alszik ; pedig bizonyosan előlem rejtőzött csak el valahova, hogy ne lássam fájdalmas könyeit s hogy engem, az árvát is látva, százszorosan ne tépje meg szivét a fájdalom. Minderről nekem akkor még csak sejtelmem sem volt. A koporsót is, a temetést is csak nevökről ismertem. Láttam, mikor szegény apámat koporsóba tették ; láttam mikor tisztes egyházi férfiak körülvették a lezárt koporsót s énekeltek fölötte valami igen-igen szomorú éneket, ami nagyon hasonlított ahhoz a könyfacsaró énekhez, amit egyszer nagy-pénteken sirva-zokogva énekelt a templomi nép,,mig a pap a lefektetett Krisztuskép sebeit csókolta. Éppen úgy sírtak a körülállók most a koporsó körül. Nem bírtam megérteni a szomorú jelenetet, csak anyámat kerestem révedező szemekkel s végre meg is találtam. Ott állott nem messze a koporsótól, elpalástolhatatlan fájdalma megrendítő nagyságával. Feketébe öltözött nők vették körül és vigasztalták. Mikor láttam anyámat sírni, jajveszékelni, hozzá futottam és keservesen sirni kezdtem. Fájdalma okát nem tudtam ; azt hittem, hogy bántotta valaki s vele sirtam én is. Majd hogy könnyeim elálltak, gyanakvó, bizalmatlan tekintettel néztem a közelállókra, fürkészve, Mai számunkhoz fél ív melléklet van csatolva.