Zalamegye, 1890 (9.évfolyam, 1-26. szám)

1890-04-27 / 17. szám

IX. évfolyam. Zala-Egerszeg, 1890. ápril 27. 17. szám. i ZALÁMEGYE í, m M ff ffif i f 1 65 <1 iái A „Zalamegyei gazdasági egyesület" és a „Zalaegerszegi ügyvédi kamara" hivatalos közlönye. Megjelenik minden vasárnap. A tavasz árnyoldala. A költők sokféleképen megénekelték az esztendő legregényesebb időszakát., a tavaszt, s az ahhoz fűződő platóni kus szivhelyzeteket. Es nincs is ember, aki örömmel ne üdvözölné ezt a minden jót és szépet igérő időszakot, már csak azért is, hogy barátságtalan elődét, a készletet fogyasztó, de semmit sem produkáló telet kiszorította sivár uralmából. Abban meg minden ember föltétlenül egyetért, hogy költői szépségekben nincs is a tavaszhoz fogható évszak. Testünk, lelkünk örvend az anyatermészet megújulásának ; mohón szivjuk be az üdítően enyhe, napsugaras levegőt ; örömittasan szemléljük a virágzó díszökben ékeskedő gyümölcsfákat; jól eső reménynyel tekintünk szét az egyenletesen kikelt, jókarban díszlő vetések között; előleges jó kedvre hangol bennünket a dúsan fakadó venyige. Még a fülünknek is kijut a természet ezen olcsón mulattató mutatványaiból és művészetéből — a madárdal kedves zenéje. Mindez igen szép, jó és igaz, tehát eszthetikai értéke felől nem is támadhat sem kétség-, O ' sem interpelláció ; csakhogy ősrégi időktől fogva meg vagyon irva, hogy: „Nemcsak kenyérrel él az ember!" Jelen esetben realizált értelmét óhajtjuk hangsúlyozni e biblikus mondásnak. A költőre nézve több oknál fogva előnyös lehet a tavasz dicsőítése, dalában gyönyörködnek mások is; terem az számára babért is, honoráriumot is. Az emberiség is lelki örömet érez a szép tavasz sugárzó pompája fölött. A szegény földművesnek is jól esik a remény biztató hizelgése, a mit a tavasz zöld szinében lát. Oh ! — hiszen van-e halandó, akit a remény ne hitegetne egy vagy más szép igéret kecsegtető ábrándjaival ? — mert a remény alig ér többet egy röpke ábránd csalékony és mégis biztató esélyénél. — De viszont, van-e halandó, kit a „csalfa vak remény" valaha cserben nem hagyott? A bölcselők — vigasztalásul — bebizonyították, núkép igazi emberi érzés, fogékony és részvétteljes lélek nem is képződhetik a közjóra hasznossá, az emberiségre üdvös hatásúvá a nélkül, hogy hiusult remények ne okoztak volna fájdalmas csalódásokat lelkének. S hogy az öröm magában véve nem is öröm, hogyha nem előzte meg néhány csalódás, vagy leverő kiábrándulás. A könnyen kinálkozó öröm nem is valódi öröm, azaz nem szerez annyi megnyugvást, annyi lelki kéjt, mint a megvigasztalt fájdalom. A krisztusi nyolc boldogság is e felfogás mellett bizonyít; boldogoknak nevezvén az éhezőket, szornjazókat, üldözötteket s azokat, a kik sírnak, mert ők megvigasztaltatnak. E szerint más öröm nem is létezik, mint a megvigasztalt fájdalom. — A nagy és divatos bölcselő, Schoppenhauer, szerint nem is lehet a tények és dolgok valódiságát alaposan és végérvényesen megismerni, csakis azt, hogy milyeneknek tűnnek fel egyik vagy másik embernek: milyeneknek képzeli azokat a sok különféle gondolkozásmód és szubjektiv felfogás. Ez a pesszimizmus lehangol bennünket, kétségbe ejti a tudóst, keservessé teszi az életküzdelmet, kétes becsűvé az ember földi hivatását ; és sürgeti, hogy mielőbb szabaduljon a hiú törekvések kinjaitól. Pedig ha lelkünk mélyére tekintünk, alighanem igazat adunk annak a hirhedt filozófusnak, a kivel szemben a Kant vigasztaló bölcsészete nagyon sokszor kénytelen meghátrálni. — Egy példa: Kellemes májusi napra virradunk. A napsugár bearanyoz és felvidít embert, állatot, mezőt — miudent. A földművelő nagyon szükségesnek véleményez egy kis jótékony májusi esőt, a mit aranynyal mér össze. A gazdag városi lakos a verőfényes idő kellemeit magasztalja, s délutánra szórakoztató kirándulást tervez. Délután hirtelen beborul, majd esni kezd, és esik, esik, csendesen, áldásthozólag a májusi aranyeső. A földműves igaz, benső örömmel üdvözli a rég várt esőt, a zöldbe vágyó városi ember pedig szidja, mert az ő mai mulatságát elrontotta ez a pocsék eső stb. így fakadhat egy tőről igen sokszor áldás és átok egyszerre. Ideje azonban, hogy tárgyunkra visszatérjünk. — A szép tavasz tehát csak érdekből nevezhető szépnek. Hajói szemébe nézünk, voltaképen a legsiralmasabb időszak ez. Nem lehet igazságosabb a kisebbség Ítélete ezúttal sem, elannyira, hogy appellálnunk kell a tekintélyesebb és több gyakorlati tapasztalattal rendelkező többséghez. Jaj ! — bocsánat, tisztelt poétája a lyrának, hogy jaj-szó\al kezdek a „fölséges" tavaszról érdeme szerint beszélni! — nincs ennél kegyetlenebb szaka az évnek. Bár sivárabb, zordonabb a tél, de a nagy közönségre, a társadalom majoritására nézve sokkal kedvezőbb. Föntebb kimondottuk, hogy a tél nem produkál semmit. Igaz. De hát a tavasz, ugyan mennyivel tud többet nyújtani a szegény földművesnek ? — Sóskával csak nem táplálkozhatik kizárólagosan! Télen ellenben még tart a megtakarított készlet; akkor még nem kell szűkölködni; így tavasz végével pedig már alig akad más, mint egy kis morzsája a mult őszszel begyűjtött készletnek. A morzsalékból pedig nem igen lehet jóllakni. Pénzt teremteni csak ritkán akad mód és eszköz, kivált annak, akinek ugy is elég a maga dolga. Az adógarast, esetleg a kamatokat mindamellett meg kell fizetni. Házi szükségletek merülnek fel lépten-nyomon ; pótolgatni, javítgatni, szerezni azt, ami okvetetlen szükséges, ez mind kiadást von maga után. Es a bevétel ? Ismeretes lehet mindenki előtt, hogy miféle bevételei lehetnek a gazdának tavaszszal. Elenyésző csekély az, ami hasznot a „fölséges tavasz" hajt. A kiadás pedig el nem maradhat; fogyasztani kénytelen mindenki, hacsak nem akar éhen veszni. Fogyasztani? — De mit? „Zalamegye" tárolja. A végrendelet. — Költői rajz. — Irta: Brankovios György. I. Mozart estélyen valék egyszer. Egy rajongó zeneköltő a nagy művész életrajzát olvasta fel s néhány symfoniáját mutatta be. Az estély épen oly érdekes s épen olyan unalmas volt, mint a többi estélyek s hangversenyek. A sűrű padsorokban űlő közönség műércő arccal hallgatta végig mind a kettőt, de tapsaiból s éljeneiből kiérthette mindenki, hogy inkább öriil a hangverseny után következő közvacsorának, mint az azt megelőző műélvezetnek. A zongora húrjainak zengését csakhamar a kések és a villák zörgése váltotta fel s a pálmafákkal és déli növényekkel diszitett terem hosszú asztalai körül ülő társaság minden tagja vagy a tányérba szögezte szemét, vagy a pohárba nyomult az orrával. „Szép szomszédom" épen nem vala szép, a szentírás ama szavaihoz: „A te beszéded legyen: igen, igen és nem, nem" nagyon is szigoruan ragaszkodott. Miután minden elmésségeniet kimerítettem s a társalgás fonalát mégsem sikerült felfedeznem, a levegőt kezdtem bámulni s tekintetem a csillár arabeszk szerű ágain futott íel egész a tetőig s ott? . . . Mi az, a csillár aranyos koronája körül? Mintha valami mozogna. Mintha valami rózsaszínű fátyol húzódnék az ablaktól a terem közepe ielé s a fátyolon túl mintha a hajnalpir ragyogását látnám! Oh most már világosan látom, egy uszályos asztalruha s a ruhából egy gyönyörű, egy kedves női arc mosolyog édesen alá. A légies alak könnyed röppenéssel ott terem a csilláron, ráül a karjára, uszályával szemérmesen el tedi lábacskáit s mintha régi ismerőse volnék, bizalmasan int felém és üdvözlése — kimondhatatlan kéjjel árasztja el szivemet. De hát Istenem, a társaság közül csak én látom őt egyedül ? Körültekintek — s meggyő ződöm, hogy eddig senki sem vette észre. Egy műkedvelő hölgy közkiránatra, érzelemmel s lelkesedéssel énekli szép magya dalainkat s a társaság? . . . Hogyan? Az előbbi társaság ez? Mindunki felugrál, tapsol, éljenez, örül, az énekesnőt üdvözli, kacag s élcel, szomszédnőm poharamhoz kocintja poharát, jóizüt nevet arcom bámuló kifejezésén, szemei íénylennek, fogai valóságos gyöngyök, ajkai, tekintete, a midőn pajkosan hátra veti fejét, a szó szoros értelmében fejembe kergetik a vért. Ilyen szép nőt még nem is láttam, szenvedélyesen ajkaimhoz szoritom hófehér kezét és ... a többiekkel együtt őrjöngve járom a csárdást. Az én hölgyem valóságos tündér, egy egész boldogságot viszek a hegedű varázs hangjai mellett a karjaim közt; szellem, szépség és üdv minden köröttem. Vájjon mi idézte elő e változást? Talán a csilláron ülő tündér? Ah, örömömben egészen megfeledkeztem róla! II. Az íróasztalom mellett ültem máskor. Tiszta papiros feküdt előttem s néhány sor irás feketéllett rajta. Egy elbeszélés kezdete vala —- melynek vázlatát már rég kidolgoztam fejemben. Ablakom nyitva volt, az akácfa pazaron lehelte illatát otthonos szobámba s fejem fölött szerelmes kanári pár csicsergett kedvesen. A ragyogó nap fényes sugárszalagokat rajzolt a kert talajára s a lombok részén át a Duna csendes tükrének kék szine mosolyga felém. Az ifjú nyár, az üde lég szárnyakat kölcsönöztek gondolataimnak ; tollam nyilsebességgel haladt a papiros sima felületén; elbeszélésein alakjai bizalmasan vettek körül s a legkedélyesebben társalogtak egymással. Egyszerre olyan érzelem fogott el, mintha nem tudnám kellő gyorsasággal leirni azt, a mit valaki lágy hangon sug a fülembe. Izgatottan tekintek körül s íme ott ... a kandalló párkányon, ott ül ismét az a titokzatos lény, a kit a Mozárt estélyen a csilláron láttam először. Ábrándos szemei mintha benső világába tekintenének, mitsem törődnek a környezettel; parányi kezei a nap heve által mozgásba hozott porszemecskékkel labdáznak s észre sein veszi, mily vágyó szemekkel nézem kedves alakját, sőt még arról sem vesz tudomást, hogy az ablaktáblákat beteszem s csendesen felemelkedve lábujbegyen az ajtóhoz lopódzom és bezárom. Ah, mégis, a zárban forduló kulcszörgésre felemelte szemeit s csodálkozva, de egyszersmind kárörvendve tekint reám. „Nos, uram?" kérdi, kezeit mellén keresztbe téve, a legközönyosebb és elfogulatlanabb hangon. „Kedves nagysád!" kezdém nem minden zavar nélkül, „ma másodszor van önhöz csodálatos módon szerencsém s miután — névjegyem az ajtón lévén kiragasztva — ön bizonyára tudui fogja, ki vagyok, megbocsát, ha a kíváncsiság engem is gyötör s tudni szeretném ..." „Soha se kérdezzél, ki vagyok, honnan jövök s kitől származom!" mondá közbekiáltva s az ujjával tréfásan megfenyegetve, „Ah, vagy úgy ! Ismerjük Lohengrin meséjét? Nem adok rá semmit. A szép lovag akkor is elhagyta volna valószínűleg Elzát, ha egyáltalában nem kérdezősködik." „Aggodalmak szülője a — kutatás" folytatá egy kissé komolyan. „Nincs bennem félsz! Lehet, hogy illetlen dolog azon hölgygyei szemben, ki egy szegény írót kegyes volt szerény szobájában meglátogatni, a vizsgálóbíró szerepét játszani, de megjelenése s eltűnése múltkor oly sajátságos, oly rejtélyes ; egész lénye oly légies, hogy . . ." Minden áron s talán még akkor is tudni akarod, ki vagyok ha tudtodra adom, hogy az esetben többé nem látsz?!" „A mint látod, még személyes szabadságod ellen is merényletet követtem el." Mai szamunkhoz negyed iv melléklet van csatolva.