Zalamegye, 1890 (9.évfolyam, 1-26. szám)

1890-01-12 / 2. szám

IX. évfolyam. Zala-Egerszeg, L890. január 12. 2. szám Előfizetési di

1: K^vs/.c''vre 4 ft., Félévre 2 t't., Negyedévre 7 l'i. Hirdetmények: .'5 hasábos petitsor egyszer 9 kr., többszöri hirdetósnél 7 kr., Hélvegdij 30 kr. Xyilttór petitsora 12 kr. i, Wslin és A lap szellemi és anyagi részét illető közlemények a szerkesztőséghez küldendők. Bérnientetlen leveleket csak ismert kezektől fogadunk el. Kézii itoknt iiiMii knldilnk vissza A „Zalamegyei gazdasági egyesület" és a „Zalaegerszegi ügyvédi kamara" hivatalos közlönye. Megjelenik minden vasárnap. Az ipartestület tagjaihoz. Városunk iparosai nyomban az ipartörvény életbe léptetése után erős mozgalmat indítottak meg az iránt, hogy a hivatkozott törvényben foglalt követelményeknek megfelelőleg kebelükben ipartestületet alakítsanak. Belátták ugyanis iparosaitik, hogy városunkban, melyben oly nagy számmal vannak, a szóban forgó ipartestület mielőbbi létesítése önmaguknak áll legfőképen érdekükben. Egyesülvén ugyanis egy testületté, közös céljaikat sikeresebben és hamarabb megvalósíthatják, mint ha külön-külön, egymástól egészen elszigetelve, működnek. Fáradozásaikat mi hamarább óhajtott siker koronázta; mert az ipartestület csakhamar létrejött s ma már sikerült is a tagok egyesült közreműködésével a kezdet nehézségeit szerencsésen leküzdenie. Sajnálattal kell azonban megvallanunk, hogy magában az ipartestület kebelében egy, iparo sainkra nézve bizonnyára nagyon is fontos ügyben komoly és a siker reményével kecsegtető mozgalmat még mindig nem tapasztalunk s ez: a betegsegélyezési és temetkezési pénztár létesítése. Aki ismeri városunk iparosainak súlyos anyagi helyzetét; aki tudja, hogy a legtöbbnek minő nehéz életviszonyokkal kell folytonosan megküzdenie, hogy legtöbbnyire nagy számú családjának máról holnapra az életfentartásra elkeriilhetleníil szükségeseket megszerezhesse : annak nem kell sokat gondolkodnia annak megítélésén, mily üdvös volna városunk iparosaira nézve ily betegsegélyezési és temetkezési pénztárt életbe léptetni. Hol a verejtékével dolgozó családfő igen sokszor alig bir annyit keresni, amennyi a napi életszükségletre megkivántatik : elképzelhető ott a nyomor és szükség, ha a család egyes tagjai megbetegednek, vagy elhalnak! Hát még ha a családfőt dönti kórágyra a gyilkos betegség, vagy azt ragadja el a halál, mily szivet facsaró jelenetek szoktak ilyenkor a család hátramaradt tagjai között előfordulni! Nemcsak a hátramaradottaknak kell megküzdeniük a nyomban fellépő nélkülözéssel, hanem számos eset fordul elő, midőn nem képesek az eltakarításra szükséges pénzösszeget előteremteni. Ilyenkor igen szokszor a nemesszívíí emberbarátok segélyére kell szorulniok, kiknek könyöradományai lehetővé teszik a családfőnek, vagy egyes tagjainak eltemetlietését. Még szerencse, ha az emberbaráti szeretet meghozza az óhajtott áldozatot! Azonban ne feledjük el, hogy a különböző, bizonnyára üdvös célokat megvalósítani törekvő egyesületek városunkban oly nagy számmal vannak s annyira igénybe veszik legtöbbnyire ugyanazon polgárok áldozatkészségét, hogy ha a rendkívüli könyöradományok gyűjtése gyakran ismétlődik. úgy könnyen és hamar bekövetkezhetik azon időpont, midőn ezzel célt nem érhetünk s az egyes családok a sors csapásával szemben a legszáuandóbb helyzetbe jutnak. Ez ellen pedig kizárólag a betegségélyező és temetkezési pénztár létesítésével segíthetnének. Olykép óhajtanok ezt szerveztetni, hogy a belépés kötelezővé tétetnék az ipartestület minden egyes tagjára nézve. Azon iparosok, kik kedvező anyagi helyzetben vannak és kik segélyre nem szorulnak, szíves készséggel meghozhatnák a tagsági díjak fizetésével nyomorral küzdő társaiknak e csekély áldozatot. Mert ezáltal inig egy részt gyarapítanák a segélypénztárt, más részről iparos társaikat mély hálára köteleznék e cselekményükkel. Ha más jótékony egyesületeknek tehetősebb iparosaink tagjai anélkül, hogy abból bármily anyagi hasznuk lenne : mennyivel inkább tagjaivá lehetnek egy oly egyesületnek, melynek egyedüli célja szegény iparos társaiknak s azok családjainak segélyezése. A betegsegélyezési és temetkezési pénztár létesítésénél, hogy ezzel valódi célt lehessen elérni, a legszükségesebbekre kell csak szorítkozni, hogy így a kiadások lehető apasztása mellett a belépés egyesekre nézve a csekély tagsági díjjal inkább megkönnyítessék, mint megnehezíttessék. Alap teremthetése végett célszerű volna, ha minden belépő belépésekor bizonyos összeget p. o. ötven krajcárt beiratási díjúi fizetne,"azon kivül lenne a heti befizetési díj. Gyarapítani lehetne a segélypénztárt azáltal, hogy az ipartestület évi jövödelmének egy részét évenként e célra felajánlaná. Ha az alap lassan-lassan növekednék s a folyó kiadások az alapot nem merítenék ki, úgy esetleg a heti befizetési díjat le lehetne szállítani. A segély pénztár terhére a tagok maguk, úgy családtagjaik megbetegedésök esetén ingyen gyógykezelésben részesülnének, a gyógyszereket ingyen kapnák. A családtagok elhalálozása esetén a segélypénztárból oly összeget kapnának, mely egyszerű, tisztességes eltakarításra elegendő. Ha a családfő betegsége folytán munkaképtelen, munkaképtelenségének idejére heti segélyt kapna; ha pedig a családfő elhalna, úgy a temetésre szükséges összeget itt is fedezné a segélypénztár s ezenkivül némi csekély segély is nyújtatnék a hátramaradottaknak. Jól tudjuk, hogy a betegsegélyezési és temetkezési pénztár érdemében iparosaink a mozgalmat már egy izben megindították. A hetvenes évek közepén már alapszabályok kidolgozásához is fogtak, azonban egyesek közönye, mások visszavonása hátráltatta, később pedig egészen megsemmisítette e nemes ügynek diadalra jutását, Nem hisszük azonban, hogy iparosaink között ma volna csak egy is, ki ily segélypénztár létesítésének szükségét be nem látná s tőle telhetőleg ne igyekeznék az üdvös eszme megtestesítésére közreműködni. Tegyék tehát ipartestületünk tagjai a mai napon megtartandó közgyűlésüket emlékezetessé azáltal, hogy a betegsegélyező és temetkezési „Zalamegye" tárcája. A rettenetes „De profundis." — A „Zalamejjye" eredeti tárcája. — Hát ugy van az divatban, hogy az embernek meg kell halnia, ha mindjárt barát is. Ezt igen jól tudták a gödörházi franciskánusok is, de nem igen bántotta fejőket. A „poculum charitatis" nem igen főst halálfejet az emberek elé. Ők pedig épen poculum charitatis mellett ültek abban az estében, mikor engem a véletlen közéjük vezetett. A göcseji áldott utakon a vármegyére rakott sok áldásom alatt eltörött a kocsi kerekem. Legelső istenadta hajlékul a klastromot találtam. Meg kell adni a franciskánusoknak, hogy amily kitűnő' vendégek, éppen oly kitűnő házigazdák is. Tulvoltak már a vac«orán, hanem azért rögtönözve úgy megvendégeltek, hogy ha rajtam áll, valamennyit nyomban megteszem vala veszprémi püspöknek. Na azután volt kitűnő bor, kitűnő kedv, pattogó éle, egy egy csendes dal. Avatatlan ember el sem hinné: mennyi minden kikerül egy-egy kopott barátcsuhából. Legvidámabb fiu volt köztünk páter Pacitíeus. Vaskos, erős, középkorú ember, akinek nyakán csak ugy duzzadtak a hatalmas erek, a tengernyi vérré vált lenesétől. Kifogyhatatlanul vidám volt, csakúgy szikrázott belőle, az elmésség, az éle. Valahányat kocintottunk, mindig pattant ki belőle egy-egy szikra. Csókolni való ember volt. Piros képe örök mosolyban úszott. A körülöttünk szolgáló két Iratért halott pásztoroknak hítta. Abban az időben t. i. a meghalt barátokat mindig két fráter virrasztotta. Egyszer oda fordul a két fiatal fráter felé s így szól: — Azt megmondom, hogy ha én meghalok, jól vigyázzatok, mert különben megszököm. Bor mellett ezen is jót lehetett nevetni. Már bizony éjfél félé járt az idő, mikor aludni mentünk. Engem is ott fogtak éjjeli szállásra. Mivel azután éjjel meg az történt, hogy rettenetes hózivatar járhatatlanná tette az utakat, azt mondták, hogy most már csak maradjak, mig menni lehet. Reggel kissé tovább pihentem, mikor láttam, hogy tovább menni ugy is lehetetlen. Reggeli félszendergésemben hallottam, hogy kocogatnak ajtómon. Kérdésemre egyik fiatal páter ismert hangja válaszolt. Mikor ajtómat kinyitottam, láttam, hogy a páterok és fráterok mind rémült képpel állanak a folyosón. — Mi haj van? — A páter Pacificusnak vége vau. — Hogyan ? Rosszul van ? — Sőt egészen jól. Meghalt. Erre azután már én is elsápadtam. Rögtön felöltöztem és siettem a halott szobájába. Ott feküdt az ágyon élettelenül. Halvány arca oly nyugodt volt, mintha csak mélyen aludt volna. Ajka körül mintha most is ott játszott volna az a pajzán mosoly, amit a poculum charitatis mellől bizonyára az éjszakai nyugalomba is elhozott magával. Szomorún állotunk ravatala fölött, [lyonkor az a szokás, hogy végigbetüzi az ember emlékezetével a legközelebb multat: nincs-e abban egyetlen jel, egyet len mondás, egyetlen szó, amiből ezt a szomorú véget sejteni lehetett volna? Mi is hamar találtunk : Ugy is talán már érezte közeli halálát, azért tréfált a fráterekkel. És miért is mulatott volna olyan szokatlan jókedvvel! Minden arra mutat, hogy halála előrelátható volt. Hyen nagy filosofus az ember egy néma hulla fölött! ' Ez a váratlan eset roppantul elvette kedvemet s már ki is jelentettem, hogy ha a zivatar kissé szűnni fog, tovább utazom. Ez az elhatározás ugyan valamivel több volt az Isten kísértésnél, téli zivatar után Göcsejben! De hát ki ördögnek volna kedve egy ha lottas klastromban megint egy éjszakát tölteni, közvetlenül a halott szomszédságában, kinek a hamis zuzzájától kitelnék, hogy éjjel csak betopanna az ember szobájába; oda lépne az ágyához és megkínálná egy kis másvilági poculum eharitatissal. Ezt tréfásan meg is jegyeztem a marasztó pateroknak. Erre azután megnyugtattak, hogy ők sem fognak éjjel aludni. Majd egy kis poculum charitatis mellett, meg egy kis ^csöndes" mellett fenvirrasztunk mindanynyian. így állapodtunk meg s én megint csak maradtam. A nap gyorsan elmúlt. Este kitűnően vacsoráztunk s vacsora után előbb vidám beszélgetéssel, majd egy kis „csöndes" mellett űztük az éjszakai álmot, mely folyton ott kisértett szempilláink körül. Volt olyan is, aki a refeetorium egyik-egyik padjára hevert s hatalmasan horkolt. Hagytuk: hadd aludjék! Künn kegyetlenül üvöltött a zivatar s olyan hótömegeket vagdalt a kolostor falához, ablakaihoz, mint egy-egy kisebb ház. A kéményen át kísérteties dalia mot süvöltött be a tomboló szélvihar. Rázta az ajtókat; döngette, csapkodta, mintha rikoltozó ördögök táncoltak volna végig a folyosón. Dacára, hogy többen voltunk s a poculum charitatis erősen szitotta benuüuk a virtust, mégis nem egyszer végigborzongott a hátunk. Eszünkbe jutott a két fráter is, akik a halott mellé voltak rendelve virrasztókul. Azoknak sincs valami irigylésre méltó éjszakájuk, hacsak annyit nem szed tek be a szokás szerint magukkal vitt virrasztói borból, hogy elaludtak s most egyik itt, a másik amott nyújtózik, mint a hosszú bunda. Azok miatt azután bátran elszökhetik a jó Pacificus, ha eresztik a másvilágból.