Zalamegye, 1890 (9.évfolyam, 1-26. szám)

1890-02-02 / 5. szám

IX. évfolyam. Zala-Egerszeg, 1890. február 2. í>. szam. i A lap szellemi és anyagi részét illető közlemények a szerkesztőséghez küldendők. Bérmentetlen leveleket csak ismert kezektől fogadunk el. Kéziratokat nem kii Illünk vissza. ir A „Zalamegyei gazdasági egyesület" és a „Zalaegerszegi ügyvédi kamara" hivatalos közlönye. Megjc ik minden vasárnap. Meghivó. Zalavármegye gazdasági egyesülete 1890-ik évi február ho 9 en d. e. 10 órakor saját háza termében Zala-Egerszegen rendes közgyűlést tart. melyre t. tagtárs úr tisztelettel meghivatik. A közgyűlés főbb targyai: 1. Miniszteri leiratok. 2. Az 1889-ik évi számadás megvizsgálá sára kiküldött bizottság jelentése. 3. Az 1890-ik évre megállapítandó munka terv és költségvetés. 4. Folyó ügyek és indítványok. Zala-Egerszegen, 1890. január 28-án Háczky Kálmán sk., ügyvezető elnök. Ipar u n k. A képviselőházban a kereskedelmi tárca költségvetésénél élénk megvilágításban részesült a magyar ipar jelenlegi helyzete. Hangoztatták több oldalról s maga a szakminiszter különösen hangsúlyozta, hogy iparunk fejlődésére mennyire megbénítólag hat a nagy közönség közönyös magatartása, melyet a boni iparcikkekkel szemben tanúsít. Komoly szavak! Méltók a megfigyelésre! Mert valósággal, mi túlságos szeretettel karoljuk fel mindazt, ami idegen, külföldi. Értéken felül becsülünk sokszor oly cikkeket is. melyeket itthon, sŐt helyben is könnyebben, kevesebb vesződéssel, megfelelő vagy olcsóbb áron beszerezhetnénk. De hiába! előttünk a külföldi nagyobb értékkel bír. Ha valamely árút Bécsből vagy éppen Párisból rendeltünk: -büszkeséggel mutogatjuk ismerőseinknek, szemlélésére lmjuk barátainkat, lépten-nyomon hirdetjük nagyszerűségét, mint egy élő-hirdetés. I Nem gondoljuk meg, bogy minden fillér, melylyel a külföldet gazdagítjuk, közvetlenül | egyes polgártársunk, közvetve nemzeti vagyoi nosodásunk kárára történik. Szavaink és tetteink között nagy üresség tátong! Ha azt a sok hazafias felbuzdulást, melyet bankettjeinken, ünnepségeinken, társas összejöveteleinken hangoztatunk, csak felényi részben beváltanánk: sem iparosnak, sem miniszternek nem volna oka a panaszra. De mi, amit szóval hirdetünk ma, tettben megtagadjuk holnap. Sőt valljuk meg: néhanéha kicsinyeskedés, személyes ellenszenv egyesek iránt vezet arra, bogy mellőzzük a honit, a helvit. S akkor, amikor keresetforrást nyithatnánk többeknek s mikor ezek megfelelő áron éppen olyan jól elvégeznék: kicsinyeskedésből egyesek iránt ürügyet, okot keresünk, hogy ne a helyi, hanem az idegen kapja meg a munkát s a fáradtság bérét. Hát bizony néha-néha ilyen ez a mi hazafiságunk. Arra meg éppen kevesen gondolunk, lia csak a véletlen előnkbe nem hozza, hogy mely cikkek, mely gyártmányok azok honi iparcikkeink közül, melyek minőség és olcsóság tekintetében a külföldivel versenyezni képesek. Pedig hát, — ha nem is nagyobb mennyiségben — ilyenek is léteznek. Es e tekintetben kereskedőink sem mindnyájan tesznek eleget hazafias kötelességeiknek. Szerezzék be az üzletkörükbe vágó versenyképes magyar iparcikkeket! Ajánlják a nagy közönség figyelmébe azt, ami honi gyártmány ! Saját érdekükben állítsák melléje a külföldit is, a vá lasztást a közönségre bizván. Nem chauvinismust, nem a kereskedés egyoldalú fejlesztését, anyagi érdekük feláldozását kivánjuk, hanem a magyar ipar felvirágoztatását. Erre pedig mindnyájunknak törekednünk kell ! Bizony e tekintetben nemcsak a hatalmas Németbirodalomtól, hanem a kis Román-királyságtól is példát vehetnénk ! Nekünk nemzeti jólétünk fejlesztésére kell törekednünk minden téren s a mai korban az ipar nem utolsó tényező a nemzetek életében, i De más felől, ha az érem másik oldalát tekintjük, igazat kell adnunk legalább némi részben a nagy közönségnek is. Pártoljuk a magyar ipart, első sorban a helyi ipart! —- Jól van ; de azt senki sem kivánhatja tőlünk, bogy akkor, amikor olcsóbbat, jobbat, Ízlésesebbet s a kitűzött időre bizonyosat kaphatunk, anyagi károsodással, pontatlan betartással, sok vesződéssel, csupán azért, mert helyi: innen vásároljunk. Már pedig ez is sokszor megtörténik! S mindez összességében más nemzetek javára s a mi romlásunkra történik. \ alóságos circulus vitiosus — körforgás — melyre iparunk tekintetében eljutottunk. A közönség idegen gyártmányt vásárol, mert azt állítja, hogy olcsóbban, jobbat és Ízlésének megfelelőbbet kap; az iparos panaszol, hogy munkássága mellett sem tudja magát fönntartani; az illetékes körök hol egyiket, hol másikat vádolják nemzeti iparunk pangásáért. Nézetünk szerint a magyar ipar fölvirágoztatására sokat tehetnek s tesznek is az illetékes körök, sokat tehet a nagy közönség, de legtöbbet tehet maga az iparos osztály. Csakhogy annak az iparos osztálynak mindenek előtt intellectuális erélyre, megállapodott értelmiségre kell szert tennie. Versenyezni kell a külfölddel minden téren ! A vagy

roni tőke föltétlenül szükséges, de épp oly mértékben a számítás, az értelmi tőke. J ' Miért történik, hogy egyes városokban — magában a fővárosban, de a vidékiekben is — egyes iparosok vagyoni jólétre, általános tiszteletre, a közügyekben való tevékeny szereplésre tesznek szert ? Mert számítani tudnak ; számot adni nemcsak a kiadásról és bevételről, hanem a közönség Ízléséről, a külföldi gyártmányok értékéről, tartósságáról s arra törekednek, hogy minőség és alak tekintetében amannál tökéletesebbet, jobbat adjanak. Verseny minden téren : ez ma a jelszó! Magyarországot az Úristen eléggé megáldotta : anyag, nyers termény itt is, ott is bőven „Zalamegye" tárcája. Az imádott sírján. Sírja fölött egy madárka énekel. Zengeménye fájdalmasan hangzik, el. Elhallgatott, amint engem észrevett, Bús szivemen fájó sebet ez ejtett. Kis madárkám mondd meg nekem, mit fájlalsz ! Veled érzek, ha nekem őszintén vall'sz ; Könyeimből láthatod a részvétet Segítek én te rajtad, ha csak lehet. Kis madárka bús dalában zengte el, Hogy a sírból ő többé már fel nem kel, Kit szeretett, ki előtte kedves volt : Fájdalom, de reá nézve rég megholt! Vigasztaljon te szerény kis madárka, Hogy szivem is épp oly elhagyott árva! Itt hagyott ő mindkettőnket örökre, Nem virít már nekünk többé szerencse! R. H. Az ügyes orvos vagyis: miként gyógyult ki az én Szepi b, rátom az influenzából. — A „Zalamegye" eredeti tárcája. — Irta : Göntér G. Endre. Épp legkedvencebb foglalkozásomat (izém, t. i. a tollszárt rágicsáltam, bogy az agyomban kóválygó gondolatok rendezése annál jobban sikerüljön, midőn ajtómon bizalmas kocogás hangzik s ntánna nyomban be- | lép az én kedves Szepi barátom. — Szervus! — Szervusz pajti; hozott Isten! — Amint látom, zavarlak. Bizonyosan megint valami „eredeti, jó gondolatnak" lettem elkergetője . . Azonban ne búsulj, kárpótollak. Hogy-hogy? — De hát tessék, ülj le. Köszönöm. Hát csak úgy, hogy egy „ tárca" matériával ajándékozlak meg most mindjárt. — Ugyan ? — Az bizony. Amint te is tudod, egy kicsit képzelődő vagyok. — Tudom, idealista. — Na, az is; de ezúttal más értelemben mondtam. — Minőben? — Hát figyelj csak ! — Csupa fül vagyok. — A mult napok egyikének ebéd utánján — kezdé elbeszélését barátom — szokás szerint az újságot a kezembe vévén, érdekkel olvasni kezdtem az „influenza" rovat tartalmát. Hogy Budapesten száz ezernél több a betegek száma s hogy a halálozás immár mily nagy arányokat öltött, stb. Egyszer csak elkezdett a hátam borsózni, megijedtem. Izgatottan lecsapom a lapot; kimegyek egyet mozogni, hogy az influenzás gondolatokat elűzzem magamtól. De minél jobban akartam, annál kevésbbé sikerült az. Levertté, szórakozottá tett a folytonos aiüírodalom. Estére már érezni kezdtem a nátha oo előjeleit, prüszszögtem nagyokat és sűrűen, mint egy lokomotív, a kehe is csiklandozta torkomat; sőt a láz is jelentkezett. Abban a szomorú tudatban feküdtem le, hogy influenzába estem. Nem tudtam aludni. 11 óra tájban egyszerre csak el kezdtem iszonyuan dideregni. Rázott a hideg. A köhögés mindig sűrűbbé és élesebbé lett. Fejem tájt. Mindén tagomat fáradtság, zsibbadás járta át s a nyálka váladék szakadatlanul megindult . . Nyögtem, kinosan nyöszörögtem. Bizonyosan influnenza, — gondolám szívszorongva — s én ebben gyenge testalkatomnál fogva bizonyosan meg is fogok .... halrii. Szegény gyermekeim, feleségem, mi lesz belőletek ! — Nagyon hangosan sóhajtottam tel, mert feleségem felébredt. Hozzám jő ijedten s remegve kérdezi: — Mi bajod Szepikém ? — Jaj, nagyon roszszul vagyok. Meghalok. Beleestem az in-fhi-u-en-z-á-á-ba . . . dadogáui láztól gyötörtén. — Akkor orvost hivatok kedvesem. Ugy-e jól lesz? — Nem bánom. De milyen pokoli kínokat állottam én ki — persze lelkileg — addig az örök életnek tetsző időig, míg az orvos megérkezett! Végtére azonban mégis eljött az én kimondhatatlan lelki könnyebbségemre. Mert hát bármennyire biztosnak láttam is a halált, élt bennem a remény : az orvos talán mégis meg fog menthetni. — Na, mi a baj ? — Aligha nem influenza édes doktor úr. — Hm, hm. — Azzal kutatja a tüneteket. S mikor már tőlem is elkérdezett vagy kétszáz félét, azt mondja : — Csakugyan az a heves fokú nátha a baj, egy hurut kiséretében. — Akkor végem van, doktor úr! — kiáltám kétségbeesetten. — Miért? — Hát hiszen a gyenge testüek mind meghalnak ebben a nyavalyában. — Ki mondja azt? — Minden újság. — 10b, ne higyje! Ebben a bajban még senki sem halt meg. Mai szamunkhoz fel iv melléklet van csatolva.