Zalamegye, 1889 (8.évfolyam, 27-52. szám)

1889-11-10 / 45. szám

a turnischaiban: Vugrincsics Boldizsár, Horváth Szabó István, Kelez Gyula; a csesztregi ben Stauovszky Nándor, Hermán Imre; a baksaiban: Gálos Pál, Török József, Bozzay Pál; a hodosdniban : Hirschman Lipót, Gresz Alajos; a nagy-lenqyeliben : Udvardy Vince, Doszpoth Gábor ; az áísó-bagodiban: Simon Pál, Szabó Ferenc, Tóth Gyula: a nemesapdtiiban: Háry József, Molnár István, Árvay Gábor; a balaton-udvariban : Bereczky Sándor, Vennmger Mátyás, MolDár János; a kottoriiban: Kollay Rókus. Kele György; a pacsaiban: Bakó Gyula, Unger János, Viosz Ferenc, Remete Géza ; a ságodíban: Thassy Kristóf, Mayer István, V ucskics Ignác; az alsó-vidovecziben: Horváth Csongor, dr. Lsöbni Szidney, Babic* Gábor, Golub János; á fürjeiben: Réthy Gyula, Veledits Lajos; a felső szemenyeiben : Máiits János, Vizmathy Józsel; a novaiban: Stádli János, Guttmann Gyula, Zechmeiszter Viktoi ; a zala-szent-ldszlóiban: Riminer Lujos, Botka Ferenc, Forstcr Ferenc; a zala-lövőiben : Thassy Miklós; a kapornakiban: Gaal Miklós, Cziklin Ferenc, Lujzer Lajos; a szent-gróthiban: Botfy Péter, Koller Ignác; ' a bottornyaiban : Molnár Józsel, Tivadar Ferenc, Murai Róbert, Grahovecz András; a dobrónakiban: Nagy Károly, Horváth József; a pákaiban: Koutnyek Ferenc, Árvay Lajos, Somogyi Elek; az alsó-domboruiban: Stefics István, Pihler Imre; a bakiban: Szekeres József, Tomasits Sándor, Pajthy Elek, Marton György; a perlakiban: Csesznák József, Sólyomi Ti vadai', Glavina András: a szepetkiben: Varga István, Simán István, Soos Károly, Molnár István, Kummer Gyula; 'a lesence-tomajiban: Pály János, Ángyán János; a kis-komáromibrm: Mészáros Antal, Ferenci János, Kálóczy János. Tornyos Gábor. Utielmények naplómból. A Jamracli-Hagenbeck-féle gyűjtő expeditióból Afrikának a Ti ansvaal és a Zambesi körül elterülő részeiből. Dr. Donászy Ferencz-tol. Desa, a Zambesidelta keleti részén. Négy uapi erős menet után Desát értük el, hol Hevell Kurt kiegészítette az expeditió létszámát. Ez ügyes embtr Pampában 60 embert fogadott fel s Pam pától 2 óra járásnyi távolban egy bauánligetben érte be expaditinukat. A találkozás szívélyes volt. Embereink örömtelje» ujongatás, kendőlobogtatás, puskadurrogás és a Kudu antilop szarvából készült kürtök harsogásával üdvözölték Hevell Kurtot és csapatját, mire ezek is lövöldözéssel feleltek. Még minket is olyan mámoros öröm forma lepett meg, s néhány hurráit kiáltással vegyültünk az üröm riadalba. Ez tán csodálatosnak tetszik s mosolygásra kényszeríti az olvasót? Pedig nincs oka reá! Mert ha már utazott a meszaze tengereken, az emberhaugtalan, hónapokig tartó lakatlan tájakon, akkor érezte is, minő kellemes, jótékony öröm rezgi át az embert, ha egy-egy hajóval, vagy embercsapattal találkozik! Önkénytelenül is kitör a kebelből az örömrivall gás s ezután szinte megkönnyebülten érezi magát az ember. Miután Hevell Kurt bátyjának jelentését megtette s ai embereket elléptette előtte, üdvözölt bennünket is — Szerencsétlen hallgass! nem tudod mit beszélsz. Boros leányát nem szeretheti Várhelyi fia! — De hát miért nem? Nem értelek! — Miért? miért?! — Jól van, ha tudni akarod, megtudod; magad kivántad s ne engem, magadat át kozd, hogy miért vetetted szemedet reá ? Az agg felkelt s egy szekrényhez sietett, ennek fiókjából kivett egy avult köteg papirt s átadta fiának. — Fogd, itt vannak napló jegyzéseim. Ezekből megtudsz mindent. A fiú móhón kapott az iratok után s elrohant velük szobájába. Hoszszű kalandos élet leírása volt azokon a sárgult lapokon. A lovagiasság é« erkölcstelenség rikító példái hemzsegtek benne. Volt közöttük egy szomorú tragoedia is. A könnyű vérű gróf megszeretett egy szép, de szegény sorsú asszonyt, a férj egész napon át távol volt, az asszonynak nem volt gyermeke, aki megőrizte volna, szeretője lett a grófnak. Egy napon a szerelemnek gyümölcse lett, az asszony boldog volt; — de a térj megtudott mindent s az asszony nyomtalanul eltűnt a föld színéről. A férjet Boros Gábornak hívták s a gróf leányát Boros Mariskának. Midőn a szegény ifjú Várhelyi gróf e szomorú történetet végig olvasta, rémülve kiáltott fel: „Testvérem!" Azután ös*ze hajtotta az iratokat, átküldte atyjának; vállára vette fegyverét, elment —s többé solisem tért vissza Holtte stét átlőve találták meg a kastélv kertjében. A csermely mellett a szép Mariska napról-napra várja vőlegényét, hogy érte jöjjön. Fejét már ősz fürtök takarják, tagjai roskadoznak, de azért még mindig várja, várja vőlegényét. s röviden elmondta, hogy Pampában, Muvanguva, a tolita kafFirok e deli, erős harcrias nép főnöke igen szi vesen fogadta s 2 fegyver, 120 drb. töltény, 1 vég szines karton, 20 méter scarlátvörös pain.itizövet, 4 klgrm. szines üveggyöngyök, pár kés, néhány tükör, s csillogó karkötőkért összehivatta az egész, mintegy 420 méhkas alakú, fűből font s sárral betapasztott kunyhókból álló falu lakosságát s majd egy félóráig beszélt ne kik, mire megkezdődött az aíku. Hevell Kurt kötelezte magát, hogy atyja lesz a teherhordóknak s védi és táp lálja őket s minden halottért 1 vég kartont és 1 klgrm. üveggyöngy s félklgrm. rézsodronyt ád a hátramaradottaknak. Ezután megkötötték az alkut; azaz minden teherhordónak egy hóra 6 röf karton, 2 máter scarlátvörös pamutszövet, 1 tükör, 2 kés és 4 marok szines üveggyöngy jár s ezen áruknak egy részét felpénz gyanánt mindjárt köteles volt lefizetni. Mikor pedig gabna, gyümölcsök, kecske, juh, 10 borjú ós néhány tucat tyúknak és zsák tengerinek becserélésére került a sor, Hevell Kurt a főnöknek még két szekercét és egy tőrt ajándékozott, mire az annyira megörült, hogy megesküdött a kunyhója fetischére (bálvány), hogy örökös barátja marad Hevednek és ennek barátjainak s félóra múlva a lalu közepén, a harci diszbe öltözött harcosok jelenlétében ünnepélyesen, a Kudu kürtök harsogása, a harcosok paizs döngetése között, melyet az asszonyok és gyermekek fülhasogató visitása és ordítása követett, megpecsételték vérrel a baráti szerződést, aza« mindegyik megszúrta karját s néhány csepp vért egy bivalyszarvból készült serlegbe eresztett, mely telve volt valami savanyús, de erős erjesztett itallal. Azután előjött egy bűvész féle, ki különböző hókus-pokusokat csinált és a harcosok rivalgása közt kiürítették a serleget, előbb ő, azután a főnök ivott. Ekkor a legöregebb harcos, a főnök — vagy mondjuk király jobbkeze, két darabka lágy aurebi bőrt hozott elő; ekkor egyikkel Hevell, a másikkal a király karjáról gyöngyöző vért törülte le s ekkor megcserélve a bőrdarabokat, a Heveli vérétől nedves bőrdarabbal a király, ennek vérétől ázottal podíg Hevell karját kötötte be. E műtét alatt a horcosok s a körül álló lakosság, a hogy csak bírta, háromszor felordított. Ez ordítás, anondá Hevell Kurt, az ember füle dobját repegette s a velőkig nyilait, olyan harsány, annyira nem emberi tüdőből jönni látszó volt. Ezután röviden elbeszélte azt is, hogy mikor Muvanguva király megtudta, hogy Desába s onnan Senába a Zambesihez igyekszünk, megígérte, hogy futárokat fog küldeni Autlamhabua királyhoz, hogy mennél barátságosabban fogadjon s érkeztünket bejelentse. Érről azonban már volt gondoskodva, minthogy Taba Lerát, a velünk levő betschuán négerek tejét, e becsületes és jóravaló okos, lehet mondani civilizált négert két európaival, a turingiai Statter József és Statter Farkas testvérekkel s a megfelelő ajándékodat vivő 12 emberrel Hevell Károly már előre küldte, hogy érkezésünket bejelentsék és barátságunkról biztosítsák. Hevell Károly különben aggódott az Uvanába küldött csapatéit, miután már két napja megkeilett volna érkeznie a fogadott emberekkel s ezért késleltette az indulást is. E derék ember aggodalma délután már annyira fokozódott, hogy egy percig sem tudott nyugton maradni. Majd miuden öt percben beszólt hozzánk, hogy kínzó aggodalmait csillapítsa. Ez aggodalma kii lenben egészen érthető volt, miután e csapatban volt Hevell nővérének egy 19 éves fia is, a bátor és derék Lenker Henrik, kit ő mondhatni forrón szeretett; e szelletben osztozott vele az egész expeditió, mert Henrik egy kedves, szolgálatkész s a legvonzóbb modorú fin volt, kit nagybátyja csak nagy kérésre és csak aséit bocsátott el e csapattal, mert e csapatot rokona, a rettenthetetlen és a vakmerőségig bátor és ügyes vadász, Spindler Edgár vezette. Öt óra felé délután Hevell távcsövével felmászott egy magas sycamorfára s onnan kémlelt szét a vidéken, de a csapatnak sehol semmi nyomát nem bírta felfedezni. Az egész vidéken nem látott egy élő embert, csupán egy nagy csapat Hamadryast látott, melyek egy távoli kukorica földet pusztítottak. Este már az egész táborban nyugtalauság uralkodott a távollevőkért, miután a harmadik nap is eltelt már s ők még sem érkeztek meg. A két Hevellt egy csésze theára hittük meg Szalonunkba, mint gróf York tréfásan residentiánkat elnevezte, mert a nappali rettentő hőséget, megfoghatatlan módon, úgy 8 óra tájban olyan hűvösség váltotta fel, hogy szinte "fáztunk. A táborban nagy tüzek égtek minden lépten-nyomon s embereink takarókba burkolva ezek körül időztek, vagy hevertek. Ugy szólván senki sem tudott aludni; még a minden iránt közönyös, önző négerek is füleltek minden zajra,'hogy nem-e az érkező csapatot jelenti. Afrika e részének éghajlata zavarba hozza a legtapasztaltabb meteorológust is. Mert miként lehet magyarázni a horizont egész tisztasága mellett, teljes szélcsendben, az átmenet nélküli légváltozást? A legrekkenőbb 46 Ro. foknyi meleget egyszerre "2 foknyi meleg köyette, mely leszállt 4- 0.5 fok R.°-re 1 ,9 órakor este. És ezen bőmérsék-változás a test forróságát nem hűti. Az ember fázik annyira, hogy vastagabb ruhát és meleget óhajt, e mellett mégis valami belső hőség kinozza. Ez állapot valósággal a lázhoz hasonlít. Természetesen úgy a theázás előtt, mint után, csak a távollevőkről folyt a beszéd. Mikor a gróf kedvenc inasa, Péter a theát felszolgálta, egy nagy meglepetést is szerzett, ugyanis egy kosárkát megtöltött s elénk tett a „Pic-Nik, Pic-Nac, Carneval" stb. angol theasüteménykék keverékével. A bámulattól oda voltunk. Itt, Afrikába n messze minden eivilisatiótól a Zambesidelta vidékén, a kalahari puszta délkörén, angol „Pic-nic, Picnac és Carneval

u theasütemények keveréke! Más utazó örült, ha kukorica liszten rágódhatott, mi nekünk meg asztalnál, porcelán csészékben úgy szolgálnak fel theát angol siiteménykékkel, mint a West-Eud valamelyik parlourjában! Szinte hihetetlen! Maga a gróf is meg volt lepődve, mert e készletéről mitsem tudott. A figyelmes inas, mikor ura a készletet beszerezte még otthon, négy bádogszelence theasiiteményt is elcsomagolt, nem is gondolva, hogy a sors azt a tréfát készíti számunkra, hogy e theasütemények mentik meg az expeditió több tagjának az életét! De erről majd később ! Elhatároztuk, hogy napkeletkor Uvana felé megyünk a kiküldöttek sorsáról valamit tudandó. E kirándulásban Hevell Károly, a gróf, a lovag, ezek vadászai, 10 néger és az expeditió két vadásza szándékozott részt venni. Hevell egész éjjel rakatta a tüzeket s minden negyed órában pár lövést tétetett, hogy annál könnyebben megleljék a tábort. \ lövések dörgő visszhangot keltettek, mikre pár pillanatig elhallgatott az erdők ezerhangon üvöltő, or dító lármája. 11 óra felé — nem messze a tábortól — egy jóllakott oroszlán ordított rövid ideig s ez ordításra — igen nagy távolban, három négy felelt, de ezek hangja már csak mint a távoli menydörgés moraja jutott el táborunkig. Reggel, még napkelte előtt elindultunk a jobbra sűrű erdővel tedett, balra pedig apró mimóza ligetektől fedett sikon Uvana irányában. Az apró ligetek mi mosa fáin láttuk a társas szövők csúcsos guuyhótető alakú, fűből font fészkeit. Némolyike e tetőknek 2—3 méter átmérővel is bírt s vastagsága is volt egy fél meter. E fészkek körül százával, mint a kas körül a méhek — nyüzsögtek, repkedtek e verébnagyságú sárgásbarna madárkák, míg az Ericával dúsan fedett tisztásokon számosan repkedtek a ragyogó türkiszkék és skarlátvörös tollazatú méhészek. Egy keskeny völgy fölé hajló mimóza és sycamor fákon pedig csapatosan ültek a Fény seregélyek, e gyönyörű tollazatú madarak, melyeknek tollazata olvadt arany ós a drágakövek kék, zöld, violaszineiben ragyogott. Szinte visszaverte tollaik ragyogása a napsugarakat, mint a csiszolt érclemez. A lég telve volt kolibri, nagy amaranth és pillangó pintyekkel, hosszú farkú paradicsom pintyekkel és ragyogó szárnyú galambokkal, az alacsony, apró, kesernyés gyümölcsű vad narancsfákonveré bnagyságú, égőpiros homlokú, zöld papagájkák csevegtek. Menekülő majomcsaládok ugráltak ágról-ágra, kisobb-nagyobb mókus fajtákkal, míg a távoli tisztásokon lebbenő árnyakként tűntek el a gyorsan tova száguldó, neszt és szagot kapott antilop csapatok. Nem élveztük békével e dús vidék vad bájait s kitárt gazdagságának látványát, mert az elmaradottakért a bizonytalanság szorongatta szivünket. Már a nap magasan járt az égen s tüzes sugarait nem messze a zenittől szórta ránk s a vidékre, még nyomot sem találtunk, pedig elég messze eltávoz tunk a tábortól, mert lovaink az indulástól kezdve, a rövidke szüneteket kivéve, majdnem futásban haladtak, annál is inkább, miután a talaj és vidék épp oly járható volt, mint akár Európa művelt vidékei. Hevell szorongó aggodalommal törülgette homlokát, melyre nem annyira a hőség, mint az aggodalom sajtolta a verítéket s hangosan kezdte vádolni magát, hogy Henriket is eleresztette a csapattal. A vigasztalást meg sem kisérleltük, hisz magunk sem hittünk a viszontlátás reményeiben. Hevell pár száz lépéssel mindig csapatunk előtt lovagolt s szilaj vágtatással nyargalt fel a sürü bozóttal benőtt, tán 200 meternyi magaslatra. Ennek tetején megállt és körülnézett. Egyszerre hangos hurrahban tőrt ki s széles kalapját lengette felénk. Mi is sebesen vágtattunk fel a nyaktörő magaslatra s távcsöveinken csakugyan kivettünk egy 70—80 főből álló fekete csapatot, melyben néhány európai világos öltözete is fel-feltünedezett A csapat azonban nem a tábor irányá ba n keletnek, liánom dél felé tartott. Semmi kétség, ők azok és bizonyosan eltévedtek. Egyszerre lőttük ki fegyvereinket, de a csapat nem látszott észre Tenni. Másods'.or is, a négerek ingyvereibe dupla adag lőport töltve t erőien lefojtva, tüzeltünk. Erre észrevettük, hogy a csapat megállapodik. A magaslatról leereszkedve, a csapat irányában kezdtünk haladni, negyedóránként teljes sortüzet adva fegyvereinkből. Reméltük, hogy e jelet megértik s felénk közelednek, vagy legalább is bevárnak. S csakugyan úgy 3 óra felé délután kifáradva, verítékben tiirődve s farkaséhesen reábukkantunk egy tövises akác liget szélén a keresett csapatra, táborunktól legalább jó 6 mértföldnyi távolságban. A találkozás a lehető legszívélyesebb volt. Hevell, e szikla erős, erélyes férfiú majdnem könnyezve, egészen megtörve zárta karjaiba Henriket, kit egy ágakból összetákolt kólyán, ruhadarabokat aláteregetve, hozott magával a kimerült csapat. Mi is a legnagyobb örömmel, mintha csak saját megtalált fiunk lenne, ölelgettük meg a kedves fiút, aki a kissé heves ölelésekre tompa jajgatásra fakadt. Ennek okát nemsokára megtudtuk, mert mig a két vadász a mimóza erdőbe mélyedt, hogy pár antilopot lőhessen a kiéhezett csapat részére, már t. i. a mi csapatunk részére, mert az eltévelyedettek vadban nem szenvedtek hiányt, addig Spindler Edgár és a beteg Henrik elbeszélték a késedelem okát. Uvanában mindent jól végezve, 55 felfogadott emberrel megindultak a tábort felkeresni. A vezető rövidebb utat javasolt, így egy süppedékes, itt-ott bainbusokkal megszaggatott manglóerdőn át baladtak. A talaj úgy ingott lábuk alatt, mintha kifeszített ponyván járnának, egyes helyeken levagdalt galyakkal kellett beszórni, a merre haladtak, különben besüppedtek és ott vesztek volna, miután minden lépésre, mintha az egész terület egy óriási sejt volna, ezer és ezer lyukon vékony sugarakban bűzös viz tört elő s az egész talaj úgy susogott, zizegett lépteik alatt, mintha nedves szivacsot csavarnának. E veszedelmes talaj nem soká tartott, mert egy emelkedésre érve, melyet két oldalon terjedelmes, vízben álló bambus berek vett körül, szilárd kemény talajra értek, mely pár órai haladás után egy sürü erdőben végződött. Itt lassan haladtak, miután az utat szekercék és késekkel kellett a folyondárok,