Zalamegye, 1889 (8.évfolyam, 1-26. szám)

1889-02-10 / 6. szám

VIII. évfolyam. Zala-Egerszeg, 1889. február 10. 6. szám. Előfizetési dij: Egészévre 4 ft., Félévre 2 ft., Negyedévre 7 ft. Hirdetmények: 3 hasábos petitsor egyszer 9 kr., többszöri hirdetésnél 7 kr., Bélyegdij 30 kr. Nyilttér petitsoru 12 kr. ZALÁMEGTE ii. Ji 1, M n n \rrlr i i i es A lap szellemi és anyagi részéi illető közlemények a szerkesztőséghez ktfldendők. Bérmentetlen leveleket csak ismert kezektől fogadunk el. Kégirutokat nem kUldNuk vissza. A „Zalamegyei gazdasági egyesület" és a „Zalaegerszegi ügyvédi kamara" hivatalos közlönye. Meg-jelen ik minden vasárnap. A király a nemzethez. // ü felsége, apostoli királyunk, ő fensége Rudolf trónörökös gyászos elhun\tával az uralkodó házat és a hazát ért nagy veszteség alkalmából a következő, minden igaz honfinak szive mélyéig ható mánifesztumot bocsátotta ki : Népeimhez ! A legsúlyosabb csapás, mely atyai szivemet érhette, drága egyetlen fiamnak pótolhatatlan elvesztése, Engem, Házammal és hü népeimmel a legmélyebb gyászba borított. Bensőmben megrendülve, alázatossággal hajlok meg az Isteni gondviselés ki nem fürkészhető határozata előtt s népeimmel a Mindenhatóhoz könyörgök: Adjon erőt, hogy uralkodói kötelmeimnek lelkiismeretes teljesítésében ne lankadjak, hanem követve ugyan azt az irányt, melynek változatlan megtartása ezentúl is ajövore biztosítva van, a közjó s a béke áldásainak megőrzésére irányzott folytonos törekvésben bátran és bizalomteljesen kitartsak. Vigaszt nyújtott azon tudat, hogy a legkeserűbb lelki fájdalom e napjaiban népeimnek mindenkor tapasztalt szivélyes részvéte környez s hogy minden oldalról, minden körből, közelből és távolból, városból és faluról, e részvétnek oly sokféle és oly annyira megható nyilatkozásait veszem. Benső elismeréssel érzem, hogy a kölcsönös szeretet és hűségnek az a köteléke, mely Engemet és Házamat Monarchiám minden népével összeköt, a megpróbáltatás ily nehéz óráiban csak még inkább megerősödik és megszilárdul, s azért szükségét érzem annak, hogy részemről s a Császárné és Királyné, forrón szeretett Hitvesein részéről, valamint mélyen sújtott menyem nevében is a gyászunkon való szeretetteljes részvétnek mindezen nyilvánulásait szivem mélyéből megköszönjem. E mélyen érzett köszönettel hü népeimmel egyetemben fohászkodom Isten kegyelmes segedelméért, a további együttműködéshez, egyesült erővel, a haza üdvére. Kelt Bécsben, 1*89. évi február hó 5-én. FkRKNCZ JÓZSKF S. k. Zalamegye rendkívüli közgyűlése. — Február 9-én. — A sir örök éjjele bezárult a gyászos véget ért trónörökösnek, Rudolf ő fenségenek drága tetemei felett, de nemes jelleme, magasztos szelleme oly mély gyökeret vert milliók szivében, hogy endékét kegyelettel fogja megőrizni a hálás utókor! E megrendítő gyászeset felett érzett mély fájdalmának és legbensőbb részvétének kifejezése végett gylilt egybe f. hó 9-én rendkívüli közgyűlésre Zalamegye törvényhatósági bizottsága. Ott, hol a nemzet drága véren szerzett legszentebb jogainak mégvédése végett a múltban nem egyszer viharos jelenetek zajlottak le, ma néma csend honol s a jelenlevők arcán mély fájdalom iil. Nem csuda! Hisz a Megdicsőültben nemzetünk elvesztette világító fáklyáját, elvesztette azt, kinek leendő uralkodása alatt egy szebb, dicsőbb jövő hajnalának meghasadtál reméllé ! Svastits Benő főipán úr őméltósága pont >/

210 órakor érkezett gyászmagyarban a megye termébe, kisérve a szintén gyászmagyarban megjelent Csertán Károly alispán, Gózony László főjegyző, Árvay Lajos tiszti főügyész, Farkas József, Szily Dezső és nagyszámú törvényhatósági bizottsági tagoktól. Őméltósága elnöki székét elfoglalván, a mély megindultság hangján, szónoki ékesszólással a következő remek beszédben emlékezett meg a nagy veszteségről, mely az országot Rudolf trónörökös gyászos elhunytával érte : Mélyen tisztelt közgyűlés ! Egy végtelenül elszomorító s mély gyászt borító eset tette legsajnosabb kötelességemmé, hogy a tekintetes törvényhatósági bizottságot jelen rendkivttli közgyűlésére egybehiva, alkalmat adjak oly nyilvánulásra, mely tanúsítsa és kifejezze, hogy Zalavármegye egyetemének minden tagja szive mélyében átérzi és osztja a megrendítő nagy fájdalmat, mely Felséges Urunkat — a végső szakát ólő század legnemesebb szivii fennkölt lelkű Uralkodóját — dicső Királyunkat, egyetlen fiáuak, Trónja örökösének gyászos vége által érte ! Ma már az élte virágában elhunytat örök sir zárja, s a kinek oly példás Atyai örökjéhez annyi nemes célok és magasztos feladatok dicső megvalósításának reménye fűződött, mindebből csak az elvesztés bánata és leggyászosabb megszűnésének lesújtó emléke maradt fenn; de ezen tudatnak elszomorító megdöbbenéséből kell, hogy kiemeljen bennünket hű alattvalói ragaszkodásunkból folyó résztvétünk érzete az Atya iránt, ki mint édes Hazánknak és hű népeinek is oly példás Atyja, első nyilatkozványában is a sors ily iszonyú csapása által megtört szivének vigasztaló balzsamát hű népei szeretetteljes résztvétében kereste és találta fel. Mély tisztelettel kérem tehát a tekintetes közgyűlést annak elhatározására, bogy Zalavármegye jegyzőkönyvében megörökítse benső mély résztvétét azon fájdalomban, mely koronás Királyunk és Királynénk Ő Felségeit egyetlen fiuk — Rezső trónörökös 0 Fenségének gyászos elhunyta által érte, és részvétének hódoló feliratban kifejezését a magyar királyi kormány elnöke utján 0 Felségeik trónjához eljuttassa és végre hogy az elhunyt trónörökös lelki üdvéért Istenhez gyászmiBét szolgáltatván, abban a közgyűlés testületileg részt vegyen. A közgyűlés mély meghatottsággal, ünnepélyes csendben, felállva hallgatta Őméltóságának szavait, melyek a megye közönségének gyászát oly hiven tolmácsolták s az indítvány elfogadásával egyhangúlag elhatározta, hogy Zalavárme, ye közönsége azon súlyos csapás felett, mely koronás Királyunk és Királynénk „Zalamegye" tárcája. íróasztalomon áll egy koponya . . . — Elégia prózábao. — Megnézem a légsulymérőt: „szép idő"-t mutat. Na ma nem megyek sétálni, megázom ; mert én bizom időjelzőmben — ha „borus"-on, vagy „esős"-ön van a mutató, akkor biztosan szép idő lesz — és bizhatom is benne, mert még sohasem csalt meg. De imit csináljak itthon? Igazán most már ideje is, hogy valamit dolgozzam, végre is hát szégyeDlem. Leülök Íróasztalomhoz. Tehát a jó szándék már meg van, de a munka sehogy sem akar menni. Mit irjak ? miről irjak. Már két krajcár ára tollnyelet elrágtam. Eh ! Minek töröm . . . akarom mondani, rágom ezt a tollnyelet! Mért legyek én különb, mint a többiek ? Hát csak úgy kezdem, amint szokták, hogy: „íróasztalomon áll egy koponya" (Az igaz, hogy nem áll, hanem annyi fantazia csak van bennem, bogy odaképzelhetem !) Na, a cím már ott díszlik. Tehát „íróasztalomon áll egy koponya, valaha női fej volt és e rideg csontokban egykor a szerelem lángja égett. Csendes alkonyatkor, ha bodor füstöket bocsátok . ... u Eh! dehogy is bocsátok, hisz egy egy csepp dohányom sincs. Vagy talán ezt is elképzeljem, mint azt a másikat ? Ilyet már nincs kedvem elképzelni, de nem is csapong oly messze sánta pegazusom. Azt nem lehet elképzelni, azt csak érezni kell! Ah ! mikor az illatos füsttől dagad a kebel ! az arc hevül ! a szem sugárzik ! ! s az a gyönyör, mikor kifújja az ember azt az édes füstöt, mely azután karikákban játszadoz bennünket körül, úgy, hogy felhőkben képzeljük magunkat, az ég felé szállni! Az arcon t'-nség ül s magunkat egy fejjel magasabbnak gondoljuk. Az a kebelvonat (műfordítás brusztcug)! . . . . Nincs a világon az a fantazia . . ah ! azt nem lehet elképzelni! de ha lehetne is, nincsen hozzá kedvem. Azt érezni kell ! Nincs, nincs cigaretta! nincs, nincs bodor füst! Isten veled mennyei gyönyör! Isten veled! Jövel világfájdalom ! Jövel Jeremiás szelleme! sírjuk el azt az elégiába való eseményt! (A t. költőknek: az elégiává való feldolgozás joga fenntartva!) Úgy, úgy történt. Derülj rám emlékezet homálya! Haza akartam menni, már t. i. Dohányvárra, mivel ott laknak szülőim. Barátaimnak megígértem, hogy hozok nekik dohányt, mivel otthon nagy dohányültetvényünk van. Szűz dohányt . . Oh ! ne ragadj az égbe gyönyörök Istene! hisz nincs szűz dohány! nincs bodor füst! nincs, nincs, nincs!! Otthon édes apám a legfinomabb dohányt pakolta be számomra, Az a szép, sárga, zamatos, finomra vágott . . . Hah ! ha arra gondolok . . . Tespedés korának hitvány szülötti! ti fináncok ! nem érdemlítek méltó dühömet. Amint jöttem a vasúton, Varangyon ki kellett szállnom, hol már vártak a fináncok a kiszálló utasokra, hogy bőröndjeiket megvizsgálják. Nem is gondoltam arra, hogy . . . Azt hittem, azt hittem, hogy ember nem aljasodhatik le annyira, hogy magyar szűz dohányt . . . igen azt hittem. „De az ember minek remél, hisz annyira Nem kellene oly hamar elpatkolnia." Amint bőröndömmel kezemben kiszállok, egy csomó finánc egyenesen felém tart. Nem hiába otthon ugy hivja őket édes apám, kogy „dohányszaglászi lesnök"-ök, hanem iszen becsületére válnék akármelyik vizslának is az az elismerésre méltó szaglászat, a mivel ezek kiszimatolták az én dohányomat. De nem csoda! hiszen a milyen az én dohányomnak volt „ ... az az illat Hideg, beteg holt szivekig hat." — A bőröndjét uram ! szólt az egyik. Elhűltem, a vér mind szivemhez futott. Erélyesen akartam ellenök fellépni, de ők észrevették zavaromat. Ha ezek most az én aranyokat érő szűz dohányomat el találnák venni! gondoltam magamban, „Elátkoznám ezt a cudar világot Éltem legszebb rózsájára mért hágott." A veszély ravasszá tett. — Kérem szépen — inondiam himezve-hámozva — egykis szüzdohányom van ugyan, ott hátul hozza a szolga, evvel egy hordárra mutattam, ki csakugyan bőröndöt vitt, — de kérem . . . hisz azért . . . talán csak nem haragusznak ? ! A ki kiváncsi ismerni a damonokat, az csak azokat az arcokat nézte volna meg, hogy csillogtak a kárörömtől! az a daemoni mosoly! Mint a sas prédájára, rohantak a szegény szolgára. Én meg a jó alkalmat felhasználtam, néztem, merre rövidebb az út: elszeleltem. Csak azt az egyet szerettein volna látni, a mint a vér — akarom mondani dohányszomjas fináncok észrevették, hogy becsaptam őket, hogy nyúlt meg arcuk . . . hogy kacagtam volna magamat halálra! „Mit, kacagni? hiszen sírnom kellene, Sirnom, hogy oly cudar a világ!" Hiszen nincs, nincs ! . . . De folytassuk tovább. Folytattam tovább utamat. A vasúti kocsiban kifundáltam, hogy majd mit csiuál jak, ha a másik állomáson is fináncok lesznek, mert nem akartam magamat megint igy meglepetni. Már készen voltam tervemmel, mikor a vonat megállt és a kalauz elkiáltá : „állomás Sipirc ; öt perc szünet!" De nekem egy óráig kellett várnom, mig megérkezik az a vonat, a melyik a végső állomásra, Siralomvárra vigyen. Kiszálltam és bementem a váróterembe. Az egyik padra lefeküdtem, egyetlen kincsemet, kézi bőröndömet fejem alá tevén, hogy igy találjanak a fináncok. Jól gondoltam. Nem sokára beléptek ; én tetettem magamat, mintha mélyen aludnám. A fináncok tanakodtak, váljon felköltsenek-e, hogy megvizsgálhassák böröndömet ? Mai számunkhoz fél iv melléklet van csatolva.