Zalamegye, 1889 (8.évfolyam, 1-26. szám)

1889-01-27 / 4. szám

Zala-Egerszeg, 1889. január 27. 4. szám. i, m ii rr \rr\r • r 1 55 r I 1 ! 1

1 1 A „Zalamegyei gazdasági egyesület" és a „Zalaegerszegi ügyvédi kamara" hivatalos közlönye. Megjelenik minden vasárnap. A katonai pálya. Tagadhatatlan és elvitázhatlan tény az, hogy a magyar fajnak erős hajlama, hogy úgy mondjuk: hivatása van a katonáskodásra. Ezeréves multunk története fényesen tanúskodik ezen állítás mellett. Mint minden segítő, támasz, rokon nélküli faj, határozottan magunkra voltunk utalva s épen ezen körülmény fejlesztette fajunkban oly nagy mértékűvé az önerőnkre való támaszkodás bátorságát, a harci képességet. Fajunkból mindenkor támadtak, váltak ki jeles hadvezérek, kik a harcban szinte kedvét találó vitézeinket győzelemről győzelemre vezették. A vitézség, a lelkesedés tüze ötszörösen, tízszeresen nagyobb erejű hadseregekkel szemben is elnyerte a diadal babérát. Nem hiába énekelte halhatatlan Kisfaludy Károlyunk is, hogy: „Harcmoraj kell a magyarnak, hogy viduljon érzete." De tény is, hogy mikor a mi véreink a valódi lelkesedés, a valódi honszerelem lángjától hevítetten ragadtak fegyvert, oly fényes hősi tetteket írtak történetünk lapjaira, mik habozás nélkül sorozhatók a világ-történeti vitézségek legnagyobb tényei közé. Szóval a mi fajunk, a magyar faj, mióta csak történeti szereplését ismerjük, vitéz fajnak, született katonának volt elismerve mindenkor. De mit tapasztalunk ujabban? Azt, hogy a mi fiatal nemzedékünknek valósággal a háta borsózik a katonai pályától. Kiáltó módon kittint ez egy kötél általi halálra itélt fiatal embernek utolsó szavaiból is. Egy évtizeddel ez előtt két fiatal legényt rablógyilkosságért kötélre itélt a nagy-kanizsai rögtönitélő bíróság. Az egyik, midőn már az akasztófa alatt állott, oda fordult a törvényszéki kiküldöttek felé s igy szólt: .,Csak még egyszer bocsássanak meg a ! nagyságos urak! Hagyják meg az életemet ! inkább halálos holtomig katona leszek." E nyilatkozatból világosan kitűnik, hogy az akasztófára itélt, ki pedig még katona sem volt, csak híréből is olyannak ismerte és tartotta már a katonáskodást, mi csak az akasztófánál jobb valamivel. Ez a vélemény nagyon el van terjedve általában is és semmi esetre sem alaptalanul. Amiből azután azt lehet biztosan következtetni, hogy nem a magyar fajban lohadt a katonai pálya iránti traditionalis hajlam, hanem a pályán uralkodott szellem ment át nagy változáson. Hogy az absolutisnuis idejében a szegény besorozott magyar fiukkal embertelenül bántak, azt még lehetett érteni, azt nem lehet csodálni. De azóta nagyot fordult a világ. Most már egészen mások a viszonyok, mások a körülmények. A katonai szigor mértéke — természetesen rendeletileg, tehát elméletben — le lett szállítva a szükségességig. A bot-büntetés, a tettleges bántalmazás el van törülve, szigorúan meg van tiltva. A katonai pályán uralkodóvá lett szellem azonban nem mehetett át tényleg valami lényegesebb kedvező változáson,mert a mi fiatalságunk háta most is csak borsózik,' a katonai pályától. És nem ok nélkül. A példa elrettent. Rövid egy év leforgása alatt már 4—5 eset történt, hogy fiatal katonák öngyilkosokká lettek fölebbvalóiknak üldöző, durva bánásmódja miatt. Legutóbb egy szekerész-csapatbeli önkéntes lőtte agyon magát, mert amint néhány barátja előtt nyilatkozott, már nem birta tovább tűrni a szekatúrát. De hány olyan dolog történik, ami nyilvánosságra nem is jön soha. E sorok írójának is biztos tudomása van róla, hogy egy bajusz és szakái nélküli hadnagy céllövészet alkalmával egy rezervista-önkéntest (mert a fegyvert nem az ő gusztusa szerint fogta) úgy csapta fejbe, mint valami gamint szokás. Pedig az a reservista-önkéntes már meglett férfi, családos ember s a civil életben állami tisztviselő volt. Az eféle, részint nyilvánosságra jutott, részint oda nem jutott dolgok riasztják vissza leginkább a mi intelligens és nem intelligens fiatalságunkat a katonai pályától, hol nem egy esetben épen tősgyökeres magyar-voltuk miatt kell szenvedniök méltatlanul. r Es míg ezt a még jó részben meglevő szellemet valamely magasabb helyről jövő intézkedéssel meg nem változtatják, — hiába prédikáljuk sajtó útján fiatalságunknak, hogy a katonai pálya ilyen, olyan szép és biztos pálya: a legnagyobb rész úgy fog gondolkozni, vélekedni, mint amaz akasztófára itélt. Ez pedig sem közös-hadseregünknek, sem a mi fiatalságunknak nem válik javára. Felirat az országos tanítói nyugdíjügyben. A „Zalamegyei általános tanítói testület" központi választmánya — mint lapunk mult számában jelestük — a megyei tanítótestület nevében kérvényt intézett az országgyűléshez a néptanítók nyugdíjazásáról szóló 1875. évi 32. t. c. oly értelmű módosítása tárgyában, hogy a néptanítók valamennyien ugyanazon feltételek mellett nyugdíjaztassanak, mint az 1885. évi 11. t. c. értelmében az állami tanítók t. i. 30. évi szolgálat után nyugdíjul egész fizetésüket kapják. A beterjesztett kérvény szövege a következő'. Mélyen tisztelt Képviselőház ! A „Zalamegyei általános tanítói testület" központi választmánya örömmel értesült arról, hogy a magyar törvényhozás — méltányolva a tanítói állás fontosságát és kulturális jelentőségét s figyelembe véve, hogy a néptanítók nyugdíjazásáról alkotott 1875. évi 32. t. c. nagyon mostohán gondoskodott ezen, oly magasztos hivatást teljesítő testületről — a hivatkozott törvényezikket legközelebb revízió alá veszi. Megragadva a kedvező alkalmat, Zalavármegye tanítósága nevében azon alázatos kéréssel járulunk a mélyen tisztelt Képviselőházhoz, hogy ezen módosítást olykép kegyeskedjék eszközölni, miszerint az ország tanítósága egyenlő mértékben ugyanazon kedvezményben részesüljön, mint aminő kedvezményeket biztosít az „Zalamegye" tárcája. A zivatar. Irta: Naglné Karay Mariska. Oly tikkasztó meleg van, hogy a gyenge kerti növények bágyadtan borulnak a tőidre, fonnyadt leveleik epedve pár csöpp esőért. Az aratág javában foly mindenfelé; a borzasztó hőségben emberfeletti munkát végeznek a szegény emberek ; a nap tüze már kezd elviselhetlenné válni. Hirtelen hideg légáramlat sodorja tova a tikkasztó meleget, sötét felhők emelkednek délnyugotról s őrült gyorsasággal repülnek fölfelé. A munkás nép sietve hagyja abba a munkát és aggódva néz a felhők elé; mint egy kiterjesztett »záruyu vészmadár, repül az tova a menybolton, eltakarva az ég szende kékjét. Fehéres, szürke jégfelhők kavarognak a sötét láthatáron s ezek töltik el aggodalommal a szegény embereket. Kényelmes, puha karszékben ülve, nézte az urnő kastélya ablakából a vihar közeledtét; fiatal leányka állt mellette • nagy szemeivel a sötét fellegekbe bámul. — Milyen borzasztó jégfelhők ezek anyám — mond a leány az égre mutatva. — Méltóságos asszony hivatott ? — mond belépve az inspektor, egy középkorú, jól táplált férfi, — most érkeztem csak haza s azonnal ide siettem. — Igen, egy kis beszélni valóm lesz inspektor úrral — mond a báróné, csókra nyújtva kezét, — egy ajánlatot kaptam egy pesti termény nagykereskedőtől, a búzát illetőleg, lesz szives átnézni, elfogadhatók-e a téltételek ? Nézze ezt az időt, — folytatá az ablakon kimutatva — borzasztó zivatar lesz mindjárt. — Csak jég ne legyen, — szólt közbe a leány. Az borzasztó csapás lenne a szegény emberekre nézve, — mond a férfi, — tavaly is elverte határunkat a jég, tönkre kell akkor menniök. A sötét fellegek betakarták már az egész láthatárt, egymást követte a villám lobbanása s a távoli menydörgés már fejők felett csattogott. Majd az eső nagy cseppekben kezdett hullni, minden csepp, tenyérnyi vizes foltot hagyott a kastély talán, s pár perc múlva már az ablak üveg tábláin az első jégszemek voltak hallhatók. A báróné fölkelt kényelmes karszékéből, oda lép leánya mellé az ablakhoz. A jég diónyi nagyságban hull sürün, eső nélkül, s pár pillanat múlva tojás nagyságú darabok esnek. A mezőn meglepett munkásnépet vagdalta kegyetlenül, a legelőről szét futott csorda bőgve rohant haza, a megrakott kocsik eszeveszetten vágtattak. Asszonyok jajkiáltásába bele vegyült a gyermekek rémült sikolytozása, a borzasztó hangzavart elnémította a sürün hulló jég tülsiketítő éles ropogása. Pokoli zsivaj volt az. — Borzasztó idő ! — mond a báróné, újra karszékébe ereszkedve, — tönkre tesz ez a jég most mindent! — Szegény emberek ! — suttogá a leány és sápadt, fehér arcán egy könycsepp gördült alá. — Bizony szegények! — mond az inspektor a sürün hulló jégen felejtve tekintetét, — kiszámíthatlan a kár. Méltóságos asszonyom ! — fordult az úrnőhöz — a kint levő termést ez óriási jég teljesen tönkre teszi. — Mi csak megélünk azért valahogy — mond a nő, leverten bár, de nem csüggedten, — hanem a szegény nép ! — Koldusok lesznek, - mond a férfi komolyan, — egész évi termésük oda van, ők abból élnek, az a kenyerük, egyéb jövedelmi forrásuk nincs, s most minden elveszett. — Minden? — Ismétlé a nő. Nekünk nincs oly kárunk ; mert a mi learatott búzánk, rozsunk már be van takarítva, pajtákba rakva, az egész falu segített a behordásban, mert megígértem nekik, hogy ha segítenek, kicsépelhetik gépünkön gabonájukat. A nép örömmel egyezett bele, hagyták az övéket s segítettek nekünk. Az ő gabonájuk még mind a tarlón fekszik, keresztbe rakva s azt most kiverte a jég teljesen. — Ugy-e édes anyám — fordult most a leány anyjához, te segíteni fogod a szegény tönkre ment embereket; lásd: azoknak sokkal nagyobb a káruk, mint a mienk. — Mindenesetre Alice, erőnkhöz képest segíteni fogjuk, — mond a báróné kegyesen — s ha hozzánk fordulnak, üresen semmi esetre sem távoznak. — Hiszer. nekünk ugy is volna, — folytatá a leány — ha mindenünket elverte volna is a jég; és ők segítettek a mienket megmententeni, ugy-e nem leszünk hálátlanok érte ? Ugy-e a megmentett gabonát kiosztod köztük ? hiszen nekik köszönhetjük, hogy van, legalább lesz kenyerük a télen. — Bizd azt csak rám Alice, gyermek vagy te még ahhoz. — /spen olyan aranyos, jó szive van a baronesse nak, — mond az inspektor, — mint a boldogult méltóságos urnák volt, de hamar észrevehette, hogy az roszszul esik a nőnek, mert arca elborult s egy nehéz sóhajt nyomott el. A jégverést ekközben valóságos felhőszakadás váltotta fel." — Amit meghagyott a jég, elviszi a viz, — mond az inspektor önmagában s komoran nézte az alant folyóvá vált vizet, mely zúgva rohant tova, magával sodorva az arasznyi jeget. üe ez sem tartott soká. A mily hirtelen támadt a vihar, oly hamar húzódott is el; a sötét felhők eloszoltak, foszlányaik szanaszét repültek az égbolton, az ég kékje itt is, ott is előkaudikált, és végre felragyogott a nap is. llai számunkhoz fél iv melléklet van csatolva. TAR