Zalamegye, 1888 (7.évfolyam, 27-53. szám)

1888-11-18 / 47. szám

VII. évfolyam. Zala-Egerszeg, 1888. szeptember 39. 39. szám. A „Zalamegyei gazdasági egyesület" és a „Zalaegerszegi ügyvédi kamara" hivatalos közlönye. Megjelenik minden vasárnap. ííjii nemzedékünk. Akik az úgynevezett régi jó időket sirják vissza, azok vagy különös egyéni boldogságuk letűnése fölött sóhajtoznak, vagy csak egyszerűen ifjúságuk arany koráról álmodoznak, a mi csaknem egyre megy, mivel a bölcs szavai szerint halála előtt minden embernek meg kellett Ízlelni legalább egyszer az igazi boldogságaranykelyhét. — Fiatalok természetesen nem beszélhetnek „régi jó idők"-ről; aki előtt még a jövő káprázatos szivárványa tündöklik, annak alig lehet múltja. Szomorú dolog, ha a fiatalság csak múltjáról regél s nem tekint előre; még szomorúbb, ha fiatal, tetterős egyének életuntán a halál gondolatával vesződnek. Ezek alig lehetnek valaha kötelezettségszerető, korrekt hazafiak. A nélkül, hogy a jelen korszak közállapotait az optimizmus rózsaszínű üvegén keresztül szemlelnők, bátran kinyilatkoztathatjuk, miszerint nekünk, magyaroknak, a mostani nemzedéknek, nagyon kevés okunk van „régi jó i dők"-ről beszélni s azokat visszasóhajtozni. Sőt csak keserű könnyeken keresztül pillanthatunk vissza a mult, épen nem megsiratni való évtizedekre. 1.SG7 előtt csak itt-ott akad multunkban olyan fölemlegétésre méltó, rövidke időszak, a melyre ráillik a „régi jó" megkülönböztetés. Ami pedig ezen oázisszerüen fel-feltünedező jobb és szebb napok között még multunkba esik, annak az időszaknak egy napját se kívánhatjuk vissza őszintén. A „legyen úgy, mint régen volt"-f'éle sóhajtozás tehát csak kivételesen vonatkozhatik a mai nemzedék régibb napjaira. De ha ez alatt a letűnt ifjú kor virágszakát kell érteni, akkor csakis privát lyrikus hangulatról, de nem általános „régi jó idők"-ről lehet szó. Hanem mégis ! . . . mégis van egy szempont, ameh a szigorúan tárgyilagos mult korszak régi jóságát juttatja emlékezetünkbe. Bármint fájjon is a nemzeti chanvinismusnak, ki kell jelentenünk mikép a régi és mai fiatalság összehasonlításánál amannak előnyére kell döntenünk. És ebben a a történelmi élet is igazat ád nekünk. Távol legyen tőlünk, hogy ezért csupán magát az ifjú nemzedéket tegyük felelőssé. Nem. A közszellembeu keressük és találjuk a hibát, még pedig tán az egyetlen hibát, a mely a régi és az uj időket egymástól megkülönbözteti, hogy emezt kelljen rosszabbnak tartanunk. Elvégre is hibái minden kornak voltak, vannak és lesznek; csak az esik itt birálat alá. vájjon rajtunk, vagy másokon mulik-e azok javítása. Magunk intézzük-e sorsunkat, avagy mások intézkednek arról. Akkor, a mikor a magunk jóakarata oly mértékben volt megbénítva, hogy a jó szándék politikai ellenhatás folytán maradt pium desiderium, az ifjúság erkölcsi élete s szép reményekre jogosító törekvései erősebb alapot nyújtottak a jövendőbe vetett bizalomnak, mint ma, amikor az egyetlen hibát kell korunk betegségének tekintenünk, — viszonyítva állapotainkat a regiekhez. Kivételek akkor is voltak, most is vannak; szomorú lenne, ha nem volnának. Lehet, hogy túlszigorúan Ítélünk. Csakhogy nagyon ráillik az erős kritika a mai ifjú nemzedékre — általánosságban. Divatos nyavalyákat máskép nem lehet gyógyítani, mint ha fölfedezzük a baj székhelyét s félre nem ismerjük annak veszélyes jellegét. Tekintsünk körül egy kissé. Ki ne venné észre, hogy napjainkban szerfölött sok légvár épül, annyi, hogy ha az mind megtestesülne, hát azt a bizonyos Eldorádó nevű kerületet nem Californiában, hanem hazánkban kellene keresni. A légvárak rajongói azonban nem örömest szállnak szembe az ostrom veszélyeivel. Fáradozás, önmegtagadás és mindenek fölött kitartás kell ahhoz. — S ha az ábrándszőtte ideák nem valósulnak? Akkor kész a sorsával elégedetlen ember, akit a hiusult remények sokszor rég a/, életkedvtől is megfosztanak. Igen bölcsen nyilatkozott Bismark e kérdés felől is; szerinte a légvárak olyan épiilotek, melyeket a legkönnyebben lehet felépíteni, és a legnehezebben lerombolni. lfjaink társasélete sokkal ismeretesebb, semhogy interpretálásra szorulna. S itt a legtöbb hiba. A „régi jó idők

1' ifjúsága leginkább arról akart privát hirnevet szerezni, hogy edzett, kitűnő verekedő, félelmes birkózó hirébe jusson. Ez, mivel magyar ifjakról van szó, hát talán nem is volt egyéb, természetes nemzeti vonásnál; a magyar fajnak ilyesmi már a vérében van, amely pedig ritkán tagadja meg magát. Sőt — úgy beszélünk, amint gondolkodunk — ennek több előnye volt, mint hátránya. Legközelebbi előnye a bátorság, erő és önérzet fokozása volt, aminek koronája a világraszóló magyar vitézség, mint harci erény ismertetett el. Akik résztvettek .valaha egy-egy „becsületes" verekedésben, mint diákok, azok igazolhatják, mikép az e fajta excessusok sohasem fajultak a brutalitásig. Mindössze is csak pótolták a mai randszeres tornászást, a mely pedig egyáltalán nem mutatkozik sokkal eredményesebb testgyakorlásnak, mint az, amit a régi itjuság egyetlen bűnéül felróttunk. Nem óhajtandó ugyan, hogy ifjaink az ólmos botok fényszakát felidézzék, ott van számukra a tornahelyiség; hanem igen sokszor amit ez épít, azt a korlátlan szabadság két kézzel siet lerontani. A társas életben — sajnos! — nem a jobbak viszik a vezérszerepet. A kik viszik, ferde irányban viszik. Alakulnak klubbok, szövődnek barátságok, de legtöbbnyire olyan természetűek, a milyenekre a volt „cimbora" később röstelkedve gondol vissza. Sőt akiben tiszteletre és követésre méltó tulajdonok vannak, azt nem is szeretik bizalmukba fogadni, pedig ilyenek egyesülése nevezhető igazi barátságnak ; c*ak ilyen barátkozás lehet később áldásos a közjóra; ilyenekről mondja Cicero: Omuiurn societatum nulla praestantior est, nulla firmior, quam quum viri boni moribus similes sunt familiaritate coniuncti. (De officiis). A mai fiatalság nagy része abban kel egymással versenyre, hogy melyikök bir el több tivornyát, melyikök tud regényesebb kalandokat mesélni, melyikök „tréfálta meg" elöljáróját, mikép lehet az „öregeket" sikeresebben „meg„Zalamegye'

4 tárcája. Hattyúdal. Mit tépelődöm, hogy megjött az ősz! Hiszen hajam mar régtől fogva ősz; Jöhet nekem hát ősz avagy tavasz : Ha már nálam mindegyre csak havaz. Mégis mi az, mi tépelődni készt ? Talán az ősz hoz ránk valami vészt Mért lesz komor s levert a hangulat, Midőn az Ősz borult eget mutat í Tavaszszal is gyakran borult az ég, l)ér, fagif s vihar egymás nyomában lép: Még sem látunk oly komor képeket, Mintha az ősz hozza meg a deret. Tán a lehulló száraz falevél, A lét s enyészet titkáról regél! S mi lessiik a megnyugtató szavat. De a titok örök titok marad. Avagy azért tépelődünk talán, Hogy az egész mindenség is talány ? Nem fogjuk fel: mi a tér és idő, ÍS' ha volt-e kezdet s lesz-e vég s minő i A véges ész ezekre nem felel, Nem hull le a titokról a lepel: Enyészetet látunk csak egyedül, Mi létezik, semmiségbe merül! Az ész hiában küzd : itt felakad, Meri elmúlik minden az ég alatt, Elmúlnak a föld, hold és csillagok, Nap is az égen egykor nem ragyog! De hát az ember, ez a büszke lény, Talán kivétel és örökre éU Hová lesz a kincs és a hatalom ? Felel reá az a kis sirhalom! Szabó Samu. Aki mindig- nyert. — A „Zalamegye" eredeti tárcája. — A K . . . ban állomásozó huszár ezred tisztikara szokatlan nagy számban gyűlt egybe a laktanya tiszti kaszinójában. Néhány új tiszt lett az ezredbe niás ezredből áthelyezve s azok megérkezésének örömére egy kis banquettet rögtönzött a tisztikar. A lakoma vigan folyt. Csengtek a poharak. Egymást érték a felköszöntök, mik rendesen katonás rövidségüek voltak s e tekintetben határozott előnyben voltak a civil-tósztok fölött. Az érdeklődés különösen egy creol-barna arcú, villogó fekete göndörfürtü, sudár-termetű főhadnagy köré csoportosult. Az élénk szellemű tiszt ajkáról csak úgy pattogott az éle. Az élénk tekintettel szavain csüngő hallgatók ajkain fel-feltört a kacaj. Az asztalnál legfelül ült az ezredes, ki elégülten mosolygó képpel nézte, hogy mily vidám hangulatot képes maga körül teremteni az élénk tiszt, ki szintén akkor jött az ezredhez. A fiatal tisztet megelőzte volt már az a hire, hogy mindig kész fogadni és soha egyetlen fogadását el nem vesziti. Lakoma végeztével a tisztek elszéledtek a termekben kártyázni, biliárdozni. Az ezredes magához kérette az újra érkezett főhadnagyot, ki helyet foglalt mellette. — Szokott ön kártyázni ? —• Soha. — Ugy hát nem fosztom meg semmi kedvteléstől, ha kérem, hogy velem maradjon? —- Sőt csak szerencséltet ezredes úr. — Megvallom őszintén, hogy önt már nagyon kíváncsian vártam; mert megelőzte a hír, hogy híres fogadó és soha egyetlen fogadásánál sem szokott veszíteni. — Ez igaz. — Nos, ennek kell, hogy titka legyen. Miben van az öu boszorkánysága ? — Nem boszorkányság az ezredes ur, én mindig biztosra fogadok. — Például? Mondjon, kérem, egy példát! — Szívesen. Például én azt állítom, hogy ezredes urnák a baloldalán, a szív közelében egy szurási sebhelye van, melyet valamelyik hadjáratban kapott. Pikaszurás. — No és? — Ezt állítom. — Határozottan ? — A leghatározottabban. — Kész is rá fogadni? — Azonnal. — Mennyiben? — Ötszáz frankban. Tessék; az összeget le is teszem. Elővette pénzes tárcáját és ötszáz frankot az ezredes elé olvasott. — Tehát a fogadás áll. Tessék tanukat szólítani, kik a fogadást rögtön elbírálhassák. — Eh, minek külön tanukat. Ez annyira érdekes fogadás, hogy az egész tisztikar tanuja lehet. Azzal az ezredes oda szólította a különböző játékokkal szórakozó tiszteket s elmondta nekik, bogy a ma érkezett tőhadnagygyal fogadott ebben és ebben, ilyen és ilyen föltételek mellett. — Itt uraim idegenek nincsenek — szólt az es-