Zalamegye, 1888 (7.évfolyam, 1-26. szám)

1888-05-27 / 22. szám

VII. évfolyam. Zala-Egerszeg, 1888. május 27. 22. szám. ir társadalmi, közművolodcsi és gazdászaii hetilap. A lap szellemi és anyagi részét illető közlemények a szerkesztőséghez küldendők. Bérmentetlen leveleket csak ismert kezektől fogadunk el. Kéziratokat nem küldünk vissza. A „Zalamegyei gazdasági egyesület" és a „Zalaegerszegi ügyvédi kamara" hivatalos közlönye. Megjelenik minden vasárnap. A kuruzslásról. A haladás, a fölvilágosultság a nép- és embercsalásnak igen sok módját megszüntette már Azok a tisztességes, becsületes, de verejtéket ütő munkából élhetetlenek, kik különböző bűbájos mesterséggel, a titkos varázslat különböző nemével csalták embertársaikat, ma máijó részben talajt veszítettek. A jövendőmondás, a megbüvölés misztikus erejét nevetségessé tette a legelemibb ismeret. Csupán a kuruzslás maradt fenu emlékeíil a boszorkány-századoknak. A kuruzslás tulajdonképen az a mód, melylyel valaki egy és más betegjéget babonás uton akar gyógyítani. Ezen babonás gyógymódban, a kui uzsolásban azután még legtöbb helyen föltétlenül hisz és bizik a mi jó magyar köznépünk. Sőt vannak oly egyének is, kik értelmiség dolgában jóval felette állanak a köznépnek, de azért akárhányszor kuruzsoláshoz fordulnak. Nem éppen a közönséges, korlátolt elme föltétlen bizalmával, hanem azzal a gondolattal, hogy hátha mégis van valami a dologban ; mert hát iszen a jó Isten fűbe, fába adta az orvosságot. Éppen nem lehet hát azon csodálkozni, hogy ilyen körülmények között majdnem mindé i falunak, de legalább minden vidéknek van egy-egy kuruzslója, „javas" vagy „javós"-a. Egyik vidéken így, a másikon amúgy hivják. Nemre nézve kétféle kiadásban találhatók a kuruzslók ; férfi- és nőnembem egyaránt. A tapasztalat azt igazolja ugyan, hogy a férfi-kuruzslók inkább csak állatgyógyítással, mig ellenben a nő-kuruzsolók embergyógyítással foglalkoznak , de azért nincsenek kizárva az universalisták, kik a legkisebb szárnyastól vagy csuszó-mászótól a lelkes emberig minden teremtmény bajára tudnak gyógyírt. Ezeknek azután roppant nagy a hirök, nevök, roppant nagy a kelendőségük. A köznép bizonyos félelmes tisztelettel van eltelve irántuk s föltétlenebbtil bizik bennök, mint a legszakértőbb, legtudományosabb orvosban, föltétlenebbűl, mint a lelkiatyákban. Igaz, hogy — hála a haladottságnak — most már szakértő-orvosaink elég szép számban vannak; intézkedve van arról is, hogy minden vidéknek legyen körorvosa, ki a népet betegség esetén mérsékelt díjért, gyógyítsa; de a tapasztalat azt bizonyítja, hogy ezt az előnyt a nép nem igen használja. Ezerféle bűbájos szerekkel tönkre teszik a beteget s akkor viszik az orvost, mikor már rendszerint a végét járja. Ha meghal, mégis azt mondják, hogy hiába, ha a csodaszerek nem gyógyítanak meg valakit, nincs annak betegségére orvosság semmiféle patikában. Pedig, ha idejében vittek volna szakértő orvost, minden nehézség nélkül meg lehetett volna gyógyítani. Nem egyszer a betegség szerencsés fordulata is kezökre játszik a kuruzslóknak. Megtörténik u. i. hogy egyik másik ember mindjárt a betegség kedetén orvoshoz fordul, ki fölismervén a bajt, annak kezdődő vagy előrehaladott voltát, kellő szakszerűséggel vezeti a bajt a krizisig, mely a súlyosabb betegségek jobbra vagy rosszabbra fordultát szokta megelőzni. Ezt némely betegségben elkerülni lehetetlen levén, a szakértő orvos csupán arra törekszik kúrájában, hogy a beteg lehetőleg megerősítttessek a krizis elviselésére. Mikor ez bekövetkezik, a beteg környezete megijed: azt hiszi, hogy az orvosság tett neki roszszat; fut a „javas"-ért, ki azután csinál bűbájos szert, hány rá sok keresztet; mormog fölötte egvpár imádságot; csinál sok hókus-pókust s ad belőle a betegnek. Ez szerencsésen átesvén a krízisen, nincs a kerekföldnek olyan okos, tudós embere, ki elhitetné a beteg környezetével, hogy nem a bűbájos szer, hanem a patikai orvosság segítette át a bajon. Az állatoknak meg éppenséggel nem is visznek állatorvost, hanem azokat minden körülmények között és föltétlenül a kuruzslóra bizzák, ki éppen olyan hókus-pókus kíséretében csinálja a szenesvizet a beteg állatnak, mint a súlyos beteg embernek. Igy állunk még igen sok vidékén a mi kies-Zalavármegyénknek is. Van ugyan törvény a kuruzslás ellen; de mit ér, ha azok előtt, kik a törvény szigorának alkalmazására hivatvák, a kuruzslási esetek homályban maradnak; mert a kuruzsolókat födözi, eltakarja a nép tudatlansága, híszékenysége. Hiába oktatja a népet a tanitó, hiába prédikál a kuruzslás ellen a pap: a kuruzslók még mindig fentartják magukat, mert a nép dédelgeti őket. Kiirtásukra csupán egyetlen mód volna, az, hogy a községi elöljáróságnak felelősség terhe mellett meg kellene hagyni, kötelességgé kellene tenni, hogy minden kuruzslási esetet — forduljon az elő embernél vagy állatnál — az illetékes hatóságnál haladéktalanul bejelenteni tartozzék. Azon kivűl a község intelligens egyénei is tartanák erkölcsi kötelességüknek az ilyfajta esetek bejelentését. Csak is ily módon lehetne az ellen alkalmazni a törvény szigorát, mely hova-bamarább teljesen megszüntetné ezt az ostoba maradványát a boszorkány-időknek. A „Zalamegyei gazdasági egyesület" hivatalos értesítője. A nagykőrösi általános gazdasági kiállítás. „Magyarország oekonomikus fejlődése alapja államiságának", igy fejezte be Károlyi Sándor grót a nagykőrösi általános gazdasági kiállítás megnyitása alkalmából tartott nagyszabású beszédét. — Hogy mit jelentenek e szavak, azt fejtegetni felesleges dolog volna, hiszen azok értelme oly világos, oly határozott, oly kézzelfogható ! — Magyarországon a gazda sorsától függ a nemzet sorsa! De nem akarom ezen axiómát egy értekezés tárgyává tenni, hiszen a zalamegyei gazdasági egyesület nem avval bizott meg; — nem is értekezni, hanem jelenteni kívánok, jelenteni a kiállításon szerzett tapasztalataimról, különös tekintettel azoknak megyénk viszonyaihoz mért jelentőségükre. „Zalamegye" tárcája. Ö nem halt meg-1 Raji. irta: Naflné Karaj Mariska. A tömjénfUsttől terhes levegőbon olyan andalítón szól az orgona, a kábító illat áthatja az idegeket s az orgonát kisérő gyöngéd női hangok olyan álomba ringatók. A szentség előtt a hívők leborulnak, a khóruson fölhangzik újra az ének, lágyan, édesen: „Tantum ergo, sacramentum" . . . mintha ezer, meg ezer angyal diccsőitené az Ur véghetetlen jóságát. Távol a fénytengerben úszó oltártól, a templom egy sötét, félreeső zugában térdepel egy lányka. Nem hallja ő a bájos éneket, a pap imáját, nem érzi a márvány hidegét, átszellemülve tekint föl az ég felé. A tömjén illatával, a dicsénekek hangja mellett az ő esdő fohásza is fölszáll az úr zsámolyához. Oh bár könyörgése meghallgatást nyerne! Kiért imádkozik »dy mély áhítattal? Kedveséért, akit forrón szeret, s akit végtelenül félt. Szereti ifjú lelke önzetlen szerelmével, az első szerelem gyermekes ábrándjával, azzal a rajongással, melyet tetetni nem lehet. De a kegyetlen sors az ő boldogságát is megsemmisíté, háborúba ment, akit szeretett; érette imádkozik oly buzgón, hogy a gondviselés őrködjék fölötte, hozza vissza a hősiesség babérkoszorújával, vagy hozza vissza mankón, megsebesülve; mindenkép hálát fog adni érte. Borzadva gondol íeá, ha kedvese is elvérzik, mint annyi más, a csatamezéi., drága szivét keresztül ezurják, szilaj paripák száguldanak holttestén. keresztül, rátaposnak délezeg alakjára, arra a kedves, szép főre, egy közös sirba teszik és ő még rá setn borulhat soha a drága sírhantra, még az sem lesz az övé! S még nagyobb áhítattal küldi imáját az égbe. Az áldásnak vége volt, az ének panaszosan elhalt az orgona utolsó akkordjaiban; az emberek egyenként elhagyák a templomot. Csak még a tömjén kékes tüstje lebegett az oltár fölött és a leány imádkozott buzgón, szakadatlanul. A füst lassanként szétoszlott, illata elhalt, az öreg egyházfi megrázta a hatalmas kulcscsomagot, melynek zörejére föleszmélt a leány s «gy utolsó fohászt bocsátva még az egek urához — ő is távozott. Sokszor térdepelt még azután buzgó imádság között a hideg márványon, megszokott helyén az apácák templomában. Forró imája nem hallgattatott meg! Ott olvasta egyszer az elesettek névsorában kedvese nevét is, akik elvéreztek a haza dicsőségéért. Milyen kegyetlenül fájt az neki; hát a buzgó ima sem tudta megóvni ? Az Isten nem hallgatta meg őtet! Mi öröm, mi boldogság lehet még számára ez után ? Hiszen kedvesében elvesztett mindent. Ha azt eltemették, legyen eltemetve ő is ; és eltemette magát, mint egy élő halott; belépett abba a zárdába, hol gyermekkori éveit töltötte. Örömmel fogadták a zárdanők a volt tanítványt, kedvében jártak, vigasztalták; az áldott jó fejedelemasszony is elhalmozta gyöngédséggel. És a leány jól érezte magát ott, földúlt lelkének jól esett az a végtelen csend, nyugalom, mely körülvette; imába merülve töltötte napjait, imádkozott kedvese lelki nyugalmáért, ki elhagyatva idegen országban a'uszsza örök álmát, nem virraszt fölötte a szeretet örök j' világa, nem öntözheti könyeivel sirja virágait, de imádkozni fog érte egész életén keresztül. Évek multak; a halvány kis zárdanövendék letette a fogadalmat, fölvette a fekete fátyolt, örök hűséget esküdött isteni vőlegényének. Nem volt szomorú, nem gondolta meg, hogy élő sírba lép, nem gondolt arra, hogy az élő-halottak azért csak ép ugy éreznek és feledni nem tudnak, mint a külvilágban; ő csak elveszett kedvese emlékének akart élni, ait gyászolni egész életén át. Mit érdekelte őt, hogy a hadsereg győzelemmel tért vissza, s egy fényes lappal lett gazdagabb a történelem, ha ő nem jött vissza ; az a távol fekvő, jeltelen sir magába ölelte minden boldogságát, 6 nem ohajtott mást már az életben, mint nyugalmat. Es még az sem adatott meg neki! . . . . * .... Esküvőre készültek a zárdatemplomban, a volt tanítvány kedvéért földíszítették virágokkal az egész templomot; a sok gyertya fényében olyan káprázatosan ragyogott az arany-feszület. Olyan tündéries szép volt minden! A halvány apáca merengve nézett le a khorusból; ilyen fényárban úszott a templom akkor is, midőn ő esküdött örök hűséget vőlegényének és mégis milyen más volt az ! A násznép a templomba vonul, s az oltárfelé közelednek. A vőlegény deli alakján megakadt az apáca szeme és nézte hosszan, sokáig, hevesen dobogó szivére szorította kezét; igen igen, ilyen volt az ő kedvese is, épen ilyen délceg, hódító alak, hátha ő az ! ... Eh káprázat az egész, hisz az már régen meghalt, elporladt! De azért neiu birta szemét levenni róla és lelkében föltámadt újra az eltemetettnek hitt mult, szerelme minden szenvedélyével uj életre kelt. Hát még mikor mcgsz0la.lt a férfi, érces, erős hangon mondva el az esküt; a szegény apáca azt hitt«, tőrt döfnek szivébe, igen-igen ez az ő hangja volt! Jelen számunkhoz V« iv melléklet van csatolva.