Zalamegye, 1887 (6.évfolyam, 1-26. szám)

1887-02-27 / 9. szám

VI. évfolyam. Zala-Egerszeg, 1887. február 27. 9. szám tar: i, közművelődési és A „Zalamegyei gazdasági egyesület" és a „Zalaegerszegi ügyvédi kamara" hivatalos közlönye. Megjelenik minden vasárnap. Megyénk alispánja Nagy-Kanizsán. Csertáii Károly úr, megyénk új alispánja, febr. 21-én — amint lapunk mult számában jeleztük — Nagy-Kanizsára ment az ottani városi képviselőtestület alakulási, illetőleg kiegészítési ülésén elnöklendő. A város ez alkalommal kifejezést akart adni azon őszinte rokonszenvnek. melyet az új alispán iránt táplál s úgy a fogadtatást, mint alispánunk ottlétét iinnepiessé szándékozott tenni. Ez teljes mértékben sikerült is. A fogadtatás. Febr. 21-én reggel már jókor föl voltak lobogózva a város köz- és magán épületei, hirdetve a nap ünnepies voltát. A képviselők reggel 8 órakor gyülekeztek a városháznál, honnan az elfogadó küldöttség kiindult az indulóházhoz. A Zala-Egerszeg felől jövő vegyes-vonat 9 óra előtt robogott be a pálya-szinbe, hol a küldöttség sorfalat képezve várakozott. A vonatból kiszállt alispánt a küldöttség élén: Babóehay György polgármester üdvözölte velős rövidséggel. Az üdvözölt megköszönvén a szives fogadtatást, kijelentette, hogy a küldöttség iránti figyelemből ezúttal nem dikciozik, mert hideg van. E valóban eredeti magyaros keresetlen modor nagyon tetszett az elfogadó küldöttségnek s az alispánt éljenezve, siettek a kocsikhoz s indultak befelé. A városban egész sereg ember nyüzsgött az utcákon mindenfelül, hogy az ünnepelt férfiút láthassák és üdvözölhessék. A haladó kocsisor láttára lelkes éljenekkel fejezték ki az alispán érkezése fölötti örömüket. A tisztelgés. Tiz órakor alispánunk a városházához ment, hogy az ott folyamatban levő választást megtekintse. A szavazás ott a kerületek számához képest hét helyen folyt. Az 1. kerület urnájánál Tóth Lajos; a II. kerületinél: Szommer Sándor; a III. kerületinél: Hertelendy Béla; a IV. kerületinél: Rapoch Gyula; az V. kerületinél: Simon Gábor; a VI. kerületinél: Szedlmeyer László; a VII. kerületinél: Haba József volt a szavazatszedő bizottság elnöke. — Az alispán valamennyi elnök működését megtekintette; azután a polgármesteri terembe vonult a tisztelgő küldöttségek fogadására. Tisztelgett nála a városi képviselőtestület, a főgymnasiumi tantestület, a Délzalai takarékpénztár, a Nagy-Kanizsai takarékpénztár, a kereskedelmi s iparbank, a nép- és polgári iskolai, továbbá az izraelitaiskolai tantestület, az ipartársulat, a tűzoltóegylet, torna-egylet és az izr. hitközség küldöttsége. Az alispán megköszönte a küldöttségek megemlékezését s egyes ismerőseivel bizalmas beszélgetésbe ereszkedett. Jóizü, mesterkéletlen modora, magyaros nyiltsága és lebilincselő nyájassága mindenkit igen megnyert s egyúttal meggyőzte a vele érintkezetteket arról, hogy tetőtől talpig, a szó legnemesebb értelmében: democratikus érzelmű és gondolkozású ember. A fáklyás zene. Este 7 órakor fáklyás zenével tisztelték meg alispánunkat a nagy-kanizsai polgárok. A fáklyás menet az Eötvös-térről indult meg, mintegy 2—300 fáklyával s a tűzoltóegyleti zenekar zúgó indulói kiséretében a városház elé vonult, melynek erkélyén az ünnepelt férfiú állott. Oda érve, a tisztelgők tengernyi sokasága megállott s egetverő éljennel üdvözölte az alispánt. A csend beálltával a tűzoltói zenekar a „Szózatot" játszotta, utána pedig a várakozó csendben felhangzott Lengyel Lajos városi főjegyző szép Üdvözlő beszéde: „Mélyen tisztelt Tekintetes alispán úr! Könnyű és kedves kötelességet teljesítek most, midőn Nagy-Kanizsa város polgárainak megbízásából azon szerencse jutott osztályrészemül, bogy tekiutetességedet, mint Zalavármegye alispánját — e hatóság területéni első hivatalos működése alkalmából szivem mélyéből üdvözölhetem. Könnyű a feladatom teljesítése, mert tekintetes alispán úr puritán jelleme, nemes ambitiója, törhetlen munkássága s páratlan igazság szeretete mind oly fényes erények, melyek előtt mindnyájunknak tisztelettel kell meghajolni. Kipróbált tehetségét és a multbau elért sikereit méltányolta Zalavármegye közönsége akkor, midőn első tisztviselőjévé választotta. Ezen választással feleleven ültek a Csertán családnak Zalavármegye és a haza felvirágoztatása körül szerj zett eléviilhetlen érdemei, és mi örömmel bizonyítjuk, hogy az utód a nagy elődök nyomdokain halad. Kedves kötelességet teljesítek, mint e város polgára, mert jól tudom, hogy a megyébeu és megyével Nagy-Kanizsa város jólétét, emelkedését mindenkor szivén viselte és megvagyok győződve, hogy most magas állása — és a kezeibe letett nagy hatalommal ennek helyes és jogos igényeit bölcs és erélyes támogatásában fogja részesíteni. Ezen tisztelet nyilvánításunk tehát nem előlegezés, hanem az érdemnek hozott elismerés. Tekintetes alispáu úr! A tapasztalat bizonyítja, hogy a közélet terén működő vezérférfiaknak sem terem minden bokor rózsát a vagy babért; jól tudjuk, hogy a rózsafa is terem tövistde arról őszinte szívvel biztosíthatom, hogy Nagy Kanizsa város közönsége törhetlen hűséggel fogja kisérni fáradtság teljes közpályáján; és hogy ezen a téren üdvös eszméit megvalósíthassa, egy szívvel és lélekkel kívánjuk, hogy tekintetes Csertán Károly alispánunkat Zalavármegye és Nagy-Kanizsa város kormányzatában az úr Isten sokáig éltesse!" A lelkes és szűnni nem akaró éljenzéssel fogadott üdvözlő szónoklatra az alispán körülbelül a következő választ adta: „Tisztelt Polgártársak ! Nagyon köszönöm e megtiszteltetést, bár tudom, hogy nem érdemeltem meg. De örömmel fogadom azért, mert azt is tudom, hogy ez a megtiszteltetés nem személyemnek szól, hanem annak az állásnak, melyet e megye közönségének bizalmából elfoglalni szerencsés vagyok. Érzem, tudom én uraim ennek az állásnak fontosságát s habár kiváló tetteket azon felmutatni még nem tudok, legyenek meggyőződve, hogy minden erőm, minden ügyekezetem oda irányul, hogy állásomban az önök szíves támogatása mellett megyénk s e város jogos érdekeit előmozdítsam. fiiimum A szunnyadó természet a másik oldalára fordul, hogy még egy nótát alugyék, mert aztán következik az „álom, álom, édes álom: ... a hajnali álom," amikor aztán örömmel és örömre ocsúdik; kilép a hópárnák közül, melyeket igen sokszor hatalmas fuvatagredőkbe gyűrt össze egy-egy lázas, vagy tán igen édes álma közben. — Es ki merné állítani, hogy ilyenkor nem szép a szabad természet? Ki ne gyönyörködnék egy alvó szépség bájaiban? — s ha ébred! ... ah! a felnyitott szernek üde varázsa, hatványozott kelleme, olvasztó tüze, amitől a holt is felébredne, amitől megitjul, ami légi, fölébred, ami szunnyad. ... Vájjon nem a kikeletre gondol-e mindenki, ha a tél februáriusban még egyszer-másszor összegyűri hótakaróját? S vájjon nem bűvöl-e el mindenkit, ha márciusban felnyitja gyönyörű, ibolyakék szemeit ? „ Oh, természet, oh dicső terviészet, Mell/ nyelv merne versenyezni véled '" Gyenge a lángész ereje, közönséges kísérlet a művész remeke, midőn hű képedet utáncsinálni merészkedik. Isteni kéz művének képmását ember csak hitvány másolatban adhatja. Azt tapsoljuk meg, aki legügyesebben másol. Az igazi tél szépségeiben örömet esak fejlettebb ízlés talál, de tegyük hozzá: költői, eszthetikai szempontból ; — s ezt el kell választanunk attól a naiv örömtől, amit csaknem minden ember föltalál pl. a csendes havazás ellenállhatlan befolyása alatt. A dermesztő hidegben ép úgy föltalálható a természet sajátlagos pompája, mint a juniusi verőfényen ; a zuzma-ás fák káprázatos képe csak hangulatunk elegikusabb föllépése folytán marad el a zöld lombok emelőbb hatása mögött; de nincs az a költői nyári éj, a melynek ragyogóbb csillagos ege volna, mint egy tiszta, csendes téli éjszakának ; nem emelkedik-e a „fönséges" magaslatára egy kristály-páncélba menekült folyam, mely e nélkül iiiéu-csak a „szép" tokáig sem bir emelkedni? — s a tiszta hólepel mily kibékítő szerepet vállal a vetélkedő külső szépség kiegyenlítése által. Bizony, jól teszi, ha évről-évre emlékezteti a dölyfös embert arra, hogy ez a földgolyó az egyenlőség siralomvölgye! Februáriusban lehetetlen észre nem venni bizonyos átalakulási processzust, kivált úgy .Mátyás napja körül. A napok jóval hosszabbak, a hidegség csak úgy hébe-hóba tesz még utolsó erőfeszítéseket, sőt normális körülmények között sok hóvirág, sőt nem ritkán tőzike és ibolya is található; a . mogyoró egykedvűen mutogatja barkás virágzatát s a somfa sem várat magára sokáig. A növények álma tehát véget ér e hónappal. Az állatok téli álma nem oly nyilvánosan ismert, mint a növényeké. Pedig hány állat tölti a telet dermedt állapotban, csak úgy, mint a növény. Ennek oka az a melegveszteség, amit az állati test kisugárzás, kipárolgás és elvezetés által szenved. A sarkvidékek lakóit vastag szalonnájuk, másokat rossz melegvezető bundás szőr- vagy tollruhájuk védi a túlságos hőveszteségtől, ezenfölül a bő és zsiros táplálék pótolja helyre az elveszett hőmennyiséget. Amely állatok a lehűlésnek nem bírnak ellenállni, azok vagy melegebb vidékre vándorolnak, vagy pedig téli alvásba merülnek. Ezek lyukakba (hörcsök), íaodukba (pele), általában oly helyre bújnak, hol a levegő hőbeli változásainak nincsenek annyira kitéve: a csigák fedővel zárják el házokat, a hernyók rossz melegvezető szövetbe burkolódzuak, az ázalagok betokozzák magukat stb. Az alvók ezenkivül mozdulatlanul feküsznek és testük melegsugárzó felületét az által igyekeznek kisebbíteni, hogy lehetőleg összekuporodnak. A pele jókora almanagyságú gömbbé kuporodik s lompos farkával egészen betakarja magát. Csökkenti a kisugárzást az is, hogy a szív verése lassúbb s a lélekzetvételek száma és mélysége a lehető legcsekélyebb. A téli álomba merült állat megsebesítve nem vérzik. Ha a vér hőmérséklete 0" C-ig sülyedt, az állat nem ébred fel többé, míg ha a 0-on felül csak 1° C-on marad is, akkor a tavasz uj életre serkenti. Februárius a legrövidebb hónap. Rendszerint csak 28 napból áll. s csak minden negyedik évben számlál 29 napot, s ez az úgynevezett szökőévekben esik meg. A szökőév felhasználása ínég Julius Caesar naptárjavító reformja korából maradt az utókorra. Sosigenes és Flavius, kiket J. Caesar e nagyhorderejű munkával megbízott, a napév hosszát 365 napra s 6 órára tették; hogy tehát a fölös 6 óra, mely négy év alatt egy nappá növekedik, jövőre az időszámításból ki ne maradjon, rendelék, hogy minden negyedik évben febr. 23. és 24. közé egy nap iktattassék, ini által a nevezett hónap ez esetre 29, az év pedig 366 napból áll. Ily iktatási évet (annus intercalaris) őseink szökőévnek neveztek, mert benne egyházi rendeletnél fogva Mátyás napja szokott helyéről t. i. febr. 24-ikéről 25-re szökött vagy ugrott, (Mátyás ugrása). A rómaiak ily évet bíssextilisnek is neveztek, mert ők a hónap második felében eső napokat a következő hóuap első napjától, mely nálok Kalendae nevet viselt, visszafelé számították; nem mondották t. i. mint mi szoktuk : februárius 24-ike (24-ta Februarii), hanem ekkép: sexto Kalendas Mártii, megrövidítve ezt: sexto die ante Kalendas Mártii; minthogy pedig a szökőévben mind a 24. mind pedig a 25-iket egyfélekép, t. i. sexto Kalendas fejezték ki: tehát a sexto kétszer fordult elő, s azért az év is bíssextilisnek mondatott. Hogy valamely év szökő-e vagy nem, megtudható, ha 4gyel osztatik el; a maradékos közönséges, a maradék nélkül osztható pedig szükőév. Alig szükséges itt újból kiemelnünk, hogy a valódi napév nem 365 napból s 6 órából, imint azt a Juliánus-naptár tanította), hanem csak 365 napból, 5 órából. 48 és 50"-ből áll. Ezt vetette XIII. Gergely pápa 1582-iki naptárjavítási rendeletének alapjául, mely u. a. év febr. 24-én kibocsátott „lnter gravissiuias" kezdetű bullája által eltürlé a Julius-féle naptárt, mint amely már is szörnyű zavarok forrása lőn az egyház körében. Hiszen csak az által, hogy a napév abban 365 nap — s 6 órából állott, évről évre 11 perc és 10 mp. szaporulat keletkezett, s ez 129 év alatt egy egész napot tesz ki. Pedig hányszor 129 évet akar ínég megérni ez a jól számító emberiség! — Jóllehet, a rómaiak márciussal kezdték az évet, Julius Caesar reformot megelőző évet (Kr. e. 46. Jelen számunkhoz fél iv melléklet van csatolva.