Zalamegye, 1882 (1.évfolyam, 1-27. szám)

1882-12-03 / 23. szám

I. évfolyam. Zala-Egerszeg, 1882. november 95*2. 20. szám. Előfizetési dij: Félévre 2 ft., Negyedévre 1 ft. < Hirdetmények: ;5 hasábos petitsor egyszer '.) kr., többszöri hirdetésnél 7 kr. Bélyegdij 30 kr. Nyilttér petítsora 12 kr. A lap szellemi és anyagi részét illető közlemények a szerkesztőséghez küldendők. Rérmentetlen leveleket csak ) ismert kezektől fogadunk el. Kéziratokat nem killriiiuk vissza. TÁRS AD ALII, KÖZMŰVELŐDÉSI és GAZDÁSZATI HETILAP. Megjelenik minden vasárnap. Magyarország kereskedelme keleten. Az időt, melyben élünk, ép oly kevéssé vagyunk képesek helyesen megítélni és felfogni, mint kortársainkat, kik a korszakot alkotják. Századunkra mindent inkább lehetne mondani, mint azt, hogv a haladás és fejlődés tekintetében a megállapodottság jellegével hir, ellenkezőleg az átalakulás korszakát éljük, telve a haladás magasztos eszmeivel a tökély elérésére. Népek és nemzetek szálnak versenyre és küzdenek ezen cél mielőbbi kivívására. Lángeszű férfiakat szült a század, kik látnoki szemmel már eleve a jövőbe néztek. Nekünk Magyarországnak is bőségesen kijutott belőle. Igaz, hogy a lángész működését saját kortársai nem méltányolják érdeme szerint, mert nem képesek őt felfogni teljes mértékben. De nem ís ismerik fel, vagy csak nagy, ritkán az igazi genie működését társai, mig körükben tartózkodik. Mily kevesen követték a megváltót, mily sokan voltak ellenségei, s mily véghetetlen volt a közömbösöknek száma. A valódi genie létezését arról ismerjük meg, hogy a nemzet, melynek kebelében működött., nagy eszmékkel vajúdik, mely társadalmi forrongást vagy forradalmat szűl. A forradalom egy új korszak virradását jelzi, de vájjon az alkony, vagy a hajnal virradása-e, ezt csak a következmények mulatják. Ami forradalmunk után sokan voltak, akik az alkonv virradását látták, bár a félre ismert géniek azt zengték, hogy hajnal derengése. Mi is abban a meggyőződésben vagyunk, hogy egünkre a hajnal hasadt. Minden téren uj eszmék támadtak s a haladás szárnyai ragadták tovább előre. .Mi ezúttal csupán egyetlen pontot kívánunk a sok közŐl érinteni, mely nemzetünk nagy szellemeit foglalkoztatja most is, s ahhoz akarjuk a magunk észrevételeit fűzni. A magyar kereskedelem jövőjéről akarunk röviden szólni. Hosszú ideig Mag varországon azt mondták, hogv csakis földmivelő ország. A villany és gőz azonban közel hozták egymáshoz a legtávolabb eső országokat és nemzeteket, s a fenti tétel egész teljességében meg lett hazudtolva. Nem vagyunk, nem szabad lennünk tisztán földmivelő nép, hanem a kereskedelem és ipar terén is kell dolgoznunk s minél nagvobb munkásságot kifejteni, különben a kifejlődött nagy nemzeti verseny és küzdelemben elveszünk, alámerülünk. Nem mondunk ezzel újságot, de nem is szándékunk az újság ingerével hatni. Ama nagy és halhatatlan szellemek között, kik Magyarország újjáalakításának eszméjével voltak elfoglalva — első helyen áll Széchenyi István. Mint az igazi lángész, kiben isteni szikra honol, látta ő már félszázaddal ezelőtt a inai és a jövő szükségletet. O volt az első, ki nyíltan kimondá, hogy hazánk nem lehet pusztán földmivelő ország, hogy legyünk kereskedők, legyünk iparosok. Mint a bányász behatolt a dolgok mélyére s látnoki szemével felismerte az igazi utat, melyen haladni kell. Dacára az akkori viszonyok rendkívül mostohaságának, dacára, hogy a haza legjobbjai akkor már kétségbe estek a haza jövő sorsa felett, mindazáltal kiadta a jelszót, mely mindent magába foglalt. — Magyarország nem volt, hanem lesz! igen, az a Magyarország, mely földmivelésnél egyebet nem ismert nem tudott, az volt, de helyébe jött egy új magyar nemzedék új erővel, uj eszmékkel, teremtett újabb, biztosabb jövödelmi forrásokat, s gyarapodik erőben, szellemben és tőkében. Széchenyi épen a nagy emberek között is ama ritkaságok közé tartozik, ki nem lépett fel egyoldalú reformátori eszmékkel, nagy szelleméhez méltó ritka avatottsággal volt képes az ideális részt az anyagival egybevetni. O egy anyagi jólét emelése mellett az erkölcsöt soha sem tévesztette szem előtt, s midőn kimondta, hogy törekedjünk gyermekeinkből jó és hazafias kereskedőket nevelni, egyúttal nem mulasztotta el az irányt is megadni. De miként minden geniet, őt sem értették meg kortársai, csak mi, az ujabb nemzedék, látjuk át. mennyi arany igazság rejlik minden szavában; mi vagyunk csak képesek őt egész teljében méltányolni, mert látjuk, hogy ő egész kora helyett dolgozott és gondolkodott, s mig kortársai legnagyobb részének gondolatai lassankint elem észtek a semmiségbe, az ő gondolatai kíapadhatlan kútforrás, melyhez Magvarországon örökön örökké nag\ gyakorlati haszonnal fognak járulni. Kelet népe vagyunk, mondá a legnagyobb magyar, nem azért — mert onnan származunk, hanem mert összes vitális érdekeink kelet felé utalnak bennünket, hogv megszerezve a nyugatnak műveltségét — céljainkra hódítsuk meg a keletet, nem karddal kezünkben, hanem a kereskedelem és ipar, a haladás és műveltség nemes fegyvereivel, melyek biztosabban működnek minden acélnál. Látjuk, hogy csakis azon népek és nemzetek képesek döntő befolyást gyakorolni, melyek a kereskedelem és ipar terén tettek nagyobbszerű hatást. Európa keze Ázsia és Afrika szivébe hatolt, semmi mással, mint előrehaladt kereskedelme és ipara által. Anglia és Franciaország hódították meg a maguk számára e tért, mi nem csekély befolyással bírt c két ország anvagi és szellemi emelkedésére. Nálunk is megindult ez irányban a mozgalom. Iskolákat alapítottak a kereskedelem és ipar tanítására, gyárokat emeltek és társulatokat szerveztek országszerte, lázas gyorsasággal épültek közlekedési utak, melyek mind együttvéve arra céloznak, hogy Magyarország anyagi jólétét emeljék és gyarapítsák. A verseny a szomszéd nyugati államokkal, hol a kereskedelem és ipar már akkor virágzott, midőn még nálunk híre sem volt, nagyon nehéz, de annál nemesebb. Megküzdöttünk és megkiizdiink velük, s nem egy téren diadallal álljuk meg a sarat. És újra előveszsziik Széchenyi megdönthetlen arany mondatát, kelet felé irányozzuk tekintetünket, kelet felé törekedjünk, és ott hódítsunk tért. Tanuljunk a nyugattól és terjeszsziik azt keleten. A VÉRES KEZEK. — Beszélykc. — Irta Fiolán y.i Tivadar. Olyan régen történt, hogy éli már csak édes apám emlékező tehetségével érek el odáig. Még arra is hívebben emlékszem, hogy akkor aranyrojtos nyakravalót, atillát és sarkanytyús csizmát viseltem. Pedig alig szívtam a levegőt harmadfél lábnál magasabb rétegből. Az is épen akkor tájban történt velem, (sohasem feledem el,) hogy egy lovas zsandár bácsi az utcán bizonyosan azért,mivel nagyon kedves kis alaknak talált — lovagkorbáesával emberül végig vágott rajtam e kenetteljcs szavak kíséretében: ., T< ma'yya'r kutya'"! . . . Mintha csak most hallanám e rokonszenves megszól itást. — De hogy a derék zsandár bácsi ezt nem vitte el szárazon, arra is híven emlékszem. -Szegény, tudta is ő, hogy a szolgabiró tiát tisztelte meg ily módon bennem! Istenem! és mégis mily kellemesen emlékszem vissza azokra az időkre, amikor azt mondják ínég a niakktán is Bach huszár termett Magyarországban . . „Boldog voltam én akkor, Oh, gyönyörű gyermekkor!" No de miután részemről a subiectivitásnak semmi köze az itt elmondani szándékolt eseményhez: nem is akarok hálátlan lenni a t. e. olvasóval szemben, aki arra a kényelmetlenségre vállalkozik, hogy beszélykémet áttekintse; s így nem fárasztom becses türelmét igénytelenségem legigénytelenebb múltjának felidézésével. Tehát még akkor történt. B. megye egyik jelentéktelen városkáját lázas izgalomba keverte egy titokzatos rémhír. Egy forró júliusi nap kora reggelén már szájrólszájra lehetett hallani: Szentiványinét az éjjel megölték... — Sőt még a kis Karolinát is! tevé hozzá a hír lavinája. — Uram és én Istenem, ki tehette azt! Oh, oh, hogy üdvössége ne legyen annak az Istentől eh'Ugaszko dott akasztófavirágnak! . . . óah! — tán nagyot is mondtam, sopánkodik Sári, a mi veterán cselédünk. Jól emlékszem, erre ébredtem föl én is; meg arra, hogv a folyosónkon hat pandúrt épen akkor látott el utasításokkal szegény atyám, ineg a csendbiztos, a félkezii de dupla erélyű Keményffy bácsi. Elmondták nekik, hogy ha Fegv verneken nem találnak semmit, akkor izibe nyomuljanak a Hajnalka felé, amely afféle erdőirtás volt akkor; mindig szűkebb és szűkebb gyiirüt vonjanak a Hajnalka közepe felé. Ott kell lennie! A pandúrok elmentek. Keményffy csendbiztos három lovas csendőrrel szintén távozott a niagyaradi erdő irányában. Ugy délfelé vissza is tértek, mert útközben értésükre esett, hogy a kit keresnek, azt az éjjel Szent-Györgyön látták a korcsmában. Ott épen egy sereg arató borozgatott; azoknak egykedvűen beszélte el, hogy ide meg oda való, most I on van szolgálatban, de egyhamar nem mer visszamenni, mert valami elveszett, s szigorú gazdája őt nagyon megbüntetné. Mikor az orvos-rendőri vizsgálatra kiküldött hatósági közegek a gyilkosság helyére mentek, nagy rimánkodásomra szegény jó atyám nem tagadta meg gyermeki kíváncsiságomtól azt a szerencsét, hogy én is ott kotnyeleskedhessen!. Persze,' amint megláttam a meggyilkolt Szentiványiué rémitően eltorzult vonásait: éles sikoltással iramodta,m vissza a merre jöttem. — Még most is bánom, hogy oda mentem. Özvegy Szentiványi Kálmánué háza a legelőkelőbbek egyike volt 1. városkában: az odavaló haute volée gyakran mulatott együtt a gazdag szépasszony termeiben, akit az udvarlók egész serege rajongott körfil. Ezért az eseménynek egy kis kalandos hamva is volt. Férjét még 1849-ben vesztette el. Szentiványi Kálmán a legrettegettebb guerilla-kapitányok egyike volt a szabadságharc ideje alatt. Saját költségén szervezett egy portyázó lovascsapatot, és nagyon sok nyugtalanságot okozott az ellenséges hadaknak. E miatt kötél általi halálra Ítélték, s ezt rajta az Újépületben végre is hajtották 1849 őszén. Az özvegy és egyetlen kis leánya szép vagyont örököltek, melynek (ugy mondta Fama asszonyság) jelentékeny része vándorolt ki évenkint a/, emigránsok rendelkezésére. Ezért az eseménynek egy kis politikai hamva is volt. — E nem épen indokolatlan gyanuokokat csak tetőzte az a furcsa körülmény, hogy a meggyilkoltnak semmi néven nevezendő értékét el nem ragadták a tettesek; hanem csináltak a szobában oly vizözöni zavart, hogy a gyilkos elmeállapota felől igazán alapos aggodalmak merülhettek fel. Ami könnyen eldönthető volt, az mind a szoba padozatán feküdt. Az ágynemű széjjelszórva, egy selyem paplan meg pláne az ablakra dobva; a ruhaneiflíí szerteszét szórva-dobva, a földig érő drága velencei tükör öszszetörve, s ami legnevezetesebb, a tizenegy éves kis Karolina hullája a kályha mögé erőszakkal formaliter legjöniöszölve találtatott. Teste szörnyű módon össze volt marcangolva, kaparva, úgy hogy a tetten hatalmas körmeiről már előre informálva volt a járási orvos. Maga a szép özvegy fekvő helyén találtatott, de nyilvánossá lett, hogy némi ellenállást fejtett ki a gyilkossal szemben, s az is, hogy álmában rohanták meg. Mind ő, mind a leánykája megfojtattak. Nyakukon irtózatos szorítást és mélységes körömnyomokat konstatált az orvos. (Vége köv.)