Zalamegye, 1882 (1.évfolyam, 1-27. szám)

1882-10-29 / 18. szám

I. évfolyam Zala-Egerszeg, 1882. október 29 18. szám. Még el sem némult a közlelkesülés, mely Kárpátoktól Adriáig viszhangzott a magyar nemzet legnépszerűbb dalnoka dicsőítésére emelt szobor leleplezésekor: már is villámként futja be ;i lnizát a lesújtó hir: Arany János, a legnagyobb epikus, hazánk költészetének első' s vakító fényt árasztó csillaga nincs többé! Szétpattantak lantjának húrjai, melyeken olv csudás dalokat zengett. — Elköltözött azon szellem-óriások táborába, kik közül majd utolsónak maradt köztünk, hogy mélyen érezzük az itrt, mely távoztával betöltetlen maradt! Gvászlobogó leng a magyar Parrássuson, mert a költök királyának ajka örökre elnémult, mert látnóki szelleme lerázta magáról a porladó tetemet, s visszaszállt égi hónába! A rideg sir sötét éjébe temethetik a porhüvelyt, de szelleme kitör a sir örök éjéből, köztünk lebeg, áldást mond az imádott haza drága honfivértől áztatott földjére! Nem maga a bánattól majd leroskadó család állja körül a ravatalt: egy nemzet áll sirja körül. Es méltán! Mert ha volt valaha férfiú, kiben a szív jósága, a jellem tisztasága, a kedély önzetlen egyszerűsége egyesítve volt; ha volt valaha költő, ;\ki mindenkor szive nemes sugallatának hódolva, az istenség és haza eszméit magasztos vonásokban megéneklé; ha volt férfiú, aki fenséges alkotásai által egy nemzet hálájára méltán érdemes: úgy kétségkiviil ő vala. Kisded hajlékban pillantotta meg először a napsugarat 1<X17. március 2. Nagy-Szalontán, Biharinegyében, mint egyetlen öröme már öregkorban levő szüleinek. — A kis pór viskó volt ama templom, melyben az agg szülők a mély vallásosságot gyenge szivébe csepegteték. K szent érzelem dagasztá keblét élte delén is, ez érzelem sugalta fenséges dalait. Már négy éves korában otthonn atyjától hamuba irt betűkön tanult olvasni úgy, hogy hat éves korában, midőn iskolába adták, meglepte tanitóit Írásával s olvasásával, valamint az otthon tanult sok verssel és énekkel. — Kitűnő szorgalommal tanult, társai közt mindig első volt. Szabad idejét folyton olvasásra fordította. — Habár ez időben a magyar költészet már virágzásnak indult s Vörösmarty a haza magasztalt dalnoka volt: de távol levén a fővárostól, az ujabb irodalmi termékekhez nem juthatott s így Haller Hármas históriája, Gvadányi munkái, Fortunatus s egyéb régi népies verses históriák, majd Csokonai és Kovács József könyvei voltak kedvenc olvasmányai. Előszeretettel csüngött azonban a latin classicusokon is, mohó vágygyal olvasgatta Horác, Virgil és Ovidius verseit. Gyengén szeretett szüleit a költségtől megkimélendő, már Szalontán deák korában az utolsó két évben tanítóskodott is; szerény fizetése alig

1 haladta meg

1 a száz váltó forintot. — E fizetéséből megtakarított összeggel indult Debreczenbe a kollégiumba tanulmányait folytatandó.— Sok nélkülözéssel kellett itt megküzdenie s végre is elhagyta a kollégiumot és 1834-ben Kis-Üjszállásra ment segédtanítónak azon szándékkal, hogy fizetéséből megtakarít annyit, hogy tanulmányai folytatása végett Debreczenbe visszamehet. — Török Pál, pesti reform, szuperintendens volt azon időben Kis-Ujszálláson rektor. Itt új világ tárult fel előtte. Török könyvtárában meglelte Vörösmarty s az ujabb magvar költők müveit, a német szellemóriások Schiller és Gőthe könyveit. — A tanév befejeztével megtakarított filléreivel visszament Debreczenbe, hol habár tanárai kiváló figyelembe részesítették s habár anyagi viszonyai is kedvezőbbre fordultak : kezdte megunni az iskola egyhangúságát, új életpályáról kezdett ábrándozni, s majd festő, ismét szobrász, utóbb szinész vágyott lenni s ez ingadozó kedél yállapot közt 183G-ban elhagyta a kolléo-iiinint — Folytonos küzdés és szenvedés volt néhány hóig osztályrésze. — Eyenkor vissza-vissza vágyott a csendes szülői hajlékhoz, hol az agg szülők szeretetük egész melegével eláraszták, hol gyermek korát a boldogság megaranyozá. Jó szelleme vissza vezérlé a zajtalan kis hajlékba. Nem sokáig élvezé zavartalanul az örömöt. Anyja csakhamar meghalt a kolerában, atyja pedig megvakult. — A világtalant magára nem hagyhatta, hisz gyámolítóra volt szüksége. A jó szalontaiak megsajnálták a sorsőldözte ifjút, megválasztották másod tanárnak, utóbb a városhoz Írnoknak, majd aljegyzőnek, mely állására meg is nősült. Habár olvasmányaival ez időben sem hagyott fel, mégis a családi élet egész más térre vonja, ha egy véletlen körülmény forduló pontot nem tesz költőnk életében. Ugyanis kedves barátja Szilágyi István ismert magyar iró, régi iskolatársa, tanár lett Szalontán, a ki őt szüntelen ösztönözte az Írásra. — Ehhez járult még a nagy átalakulások kora; a kor szelleme átjárta az idegeket. A kor szelleme magával ragadá Aranyt is s egy nagyobb szatirai elbeszélésén dolgozott. Esetleg ép akkor a Kisfaludy-társaság vig eposzra pályázatot hirdetett. Arany „Az elveszett alkotmány" című eposzával pályázott s a 25 arany pályadíjat megnyerte. A kritikusok éles bonckés alá vették a pályanyertes művet s maga Vörösmarty bírálatában azt mondá, hogy „nvelv, verselés irodalmunk vaskorára emlékeztet." Az éles kritika nem csüggesztette, sőt kitartásra ösztönözte. Erezte, hogy félúton nem állhat meg. A Kisfaludy-társaság 1846-ban egy költői beszélyre hirdet pályázatot versben, melynek köre a nép ajkain élő valamely személy, a forma és szellem népies legyen. Arany még azon év nyarán megírta Toldi-ját, a népies eposzok mintaképét. E koszorúzott pályaműve megalkotta költői nevét. Az egyszerű falusi jegyző egyszerre ünnepelt költő lett az országban, bár azon időben éltek a magyar irodalom óriásai. Petőfi, e szellem óriások egyike, egész elragadtatással olvasá Toldi-t s versben üdvözölte költő Kilo Erek jönnek, érek múlnak Letűnt sok nemzedék, /)>• nem múlik el szerelmem Mell/ hús szíremben ét/. Hu látni téi/ed szabadna S hibádhoz ondanom. Halk hangon ezt rebegném el: Szeretlek asszonyom ! Halottak estéjén ... Mily néma csend! Mintha a természet erői szüntették volna uu*g működésüket, hogy helyt adjanak a keservnek, s hogy az emberi sziv zavartalanul idézhesse fel a xnult fájó emlékeit. A nyüzsgő népcsoport, mintegy lebilincselve a közös bánattól, szótlan halad egy jól ismert uton, mely a temetőbe visz. — Igen! a temetőbe, melynek mohos hantjai egyaránt rejtik a gazdag és a koldus fájdalom köuyeit. Halottak ünnepe van .... Jer, nyájas olvasóm! — cseréljük fel a szerepet, melyet eddig játszánk s feledve a világot, keressük fel a holtak birodalmát. — lm, már feltűnik a lámpák ezreinek fénye, világítva azoknak, kik . . . nem léteznek. Mily ellentét: fény s örök setótség! — De, mintha e világosság sem lenne természetszerű, mintha e lámpák is éreztetnék veled, hogy a halál országának küszöbén állsz. Siri fényük, mely a hideg márványon megtörik, oly kísérteties, hogy megreszkedteti szived húrjait. Jer csak! — bolyongjunk a halmok között, melyeknek mindegyike fölött ezt látszik susogni az esti szellő: „Hiúságok hiúsága és minden csak hiúság." — Nézd e megtört alakot, mely pár hóval ezelőtt még, mint büszke tölgy, emelé fejét s most a merev fő, mely hajolni nem tudott, egy élettelen kőre borulva ontja könveit. — Mellette kis gyermeke térdel s ajka csak susog .... lialkan .... csendesen .... „Nem jön-e édes anyám?" — Nézd ama bánatos anyát, aki élőszoborhoz hasonlítva imáz egyetlen gyermekének keresztje fölött. Könyei nincsenek; rég kiapadt azok forrása, — csak a bánat, a fájdalom maradt osztályrészéül. — Nem remél többé, mert hisz egyetlen örömét tarolta le a halál kérlelhetetlen keze. — Csak egy kis méeseeske lobog sírján, halványan .... rezegve, míg végre az is kialszik, lejátszva rövid szerepét .... Mementó mori! — De ne nézd ama másik képet, hol a megtestesült fájdalom görcsüs zokogásban tör ki, hol a szétdúlt boldogság áldozata önti ki keserveit. — Ifjú lányka sirja az; alig busz tavaszt ért, boldogan .... szeretve s szerettetve. Kedvese virraszt ürük álma felett, édesen hívja .... szólítgatja, — mert hiszen a szerelem ürükké bízik, vár s remél, .... de hiába. . Játszi szellő csókolgatja merev homlokodat boldogtalan itjú! s vájjon nem-e azt susogja fiiledbe: Edes lesz ott megpihenni, Oda lenn majd nem fáj semmi. — El innen! cl, e sötét képektől — mondod nemde szives útitárs — el, ki az életbe, hol a bú sem oly emésztő s hol a vesztes még remélhet is. — Itt már a lemondás árnya lebegi körül a szivet s minden csak arra int .... mementó mori. — — Ne még, ne menj. — Íme egy szelid aggastyán közéig felénk, jer, kövessük őt; mert hisz csak ennek az egynek arcán látsz e — rideg helyen is édes megnyugvást ülni. Halvány vonásain a béke magasztos csendje honol s oly boldognak látszik. — Minő rejtély?! — Ember tán ez, ki a halál által remél valódi életet ?J 0 is letérdel a kemény rögre, imára kulcsolja kezeit, — de ez már a remény imája s nem a lemondásé. Arcán szelid mosoly ül, könyek rezegnek hamvas szempilláin, de nem a fájdalom, hanem az öröm könyei. Nem liangzik ajkáról kesergés, nem a bánatnak ki-ki törő szava, de ott látod homlokán ülni a hitet, ölelkezve a reménynyel, melyek ajkára helyezik a boldogító szót. .. feltámadás. Ide jöjj te, hű nőt vesztett férj, ide te anyátlan árva; — állj meg itt egyetlen gyermekedet fájlaló anya; közeledjél te legboldogtalanabb ifjú, és . . . tanuljatok. — A sziv itt békét lel s csendesül a fájdalom, remény kél a kihalni készülő szívben s eltűnik a lemondás árnya. Ajkaidra a megnyugvás édes mosolya ül, kiderül ráncolt homlokod s boldogan susogod a lágy, enyhe szellővel . . . oda fenn találkozunk. Hirdessetek hát! ti kisded lobogó lámpák fényt s világosságot a homályban lakóknak; hirdessétek a közeletekben elhaladóknak, hogy egykor ők is szemeik előtt látják megoldatni a rejtélyt, melyet e fény és setétség diszharmóniája szült. — És most már előre kedves útitárs, el e helyről, mely a sejtelmek hazája s hol a sziv a visszás érzelmek tömkelegében tévedez, kex-esve a nyugpontot, hol megpihenhet .... P. F. Arany János 1H17—1H82.