Zalai Magyar Élet, 1944. július-szeptember (5. évfolyam, 145-222. szám)
1944-07-15 / 158. szám
1944 július 15. 5--------------■■ -----------Az egész világ ellen verekedő jobbágyfiú sírjánál Tapolcán Mikor a sümegi földesúrnak, Kisfaludy Mihálynak .legidősebb fia, Sándor született, élt a közeli Tapolcán egy kilencéves jobbágy gyerek. Úgy hívták, hogy Bacsányi János. Ott is van eltemetve, szülővárosában. Most a század távlatából visszatekintve, szinte a magyar sors és jószándékú igyekezet két arculatának hajlandó látni őket az ember. Mind a ketten a nemzetért küzdöttek, mind a ketten látták, érezték az elmaradottság és a maradiság minden hátrányát és végzetes veszélyét: de az eszközök, amikkel küzdöttek érte és ellene, tökéletesen ellentétesek voltak. S most el lehet gondolkozni, mi lett volna, ha... Bacsányi az alulról jöttek töretlen energiájával, de mellőzöttségének és túlzott érzékenységének keserű szájízével állott azok közé, akik a nagy nemzeti ébresztés munkáját vállalták. Volt házitanító, kamarai hivatalnok, lap- szerkesztő, Kazinczy dolgozótársa s mindenben szerencsétlen, kétbalkezes, sorsüldözöft. Amikor a francia forradalom szele átcsapott Európán, azt hitte, hogy elérkezett az ő ideje. S megírta jobbágyfelszabadítást követelő versét — az elsőt az irodalomban! »Nemzetek, Országok, kik rút kelepcében Nyögtök a rabságnak kínos kötelében« — kezdi s az elnyomottaknak és az elnyomóknak egyaránt vészt jósló fali írásként villantja fel: Jertek, hogy sorsotok előre nézzétek, Vigyázó szemetek Párisra vessétek!« A versért elbocsátották állásából —< a Sacra- tissirrfa Regia Majestas concipistájához rolóban nem igen illett, hogy Párist emlegesse, ahol Őfelsége nagynénjének fejét vették a republikánusok. Kevéssel rá be is börtönözték, mert résztvett a Martinovics-féle összeesküvésben. Dacos, meg nem puhított emberként jött ki Kufsteinből s ment a mindennapi kenyér után jelentéktelen állásokba. Így került Becsbe s itt érte élete nagy fordulata, lehetősége, ábrándja és végzete: 1809-ben, amikor Napoleon másodszor foglalta el a császár- várost és kiáltványt bocsátott ki a magyarokhoz, Bacsányi szövegezte meg ezt a kiáltványt. Hiszen meg- lehet érteni: a szabadság rajongásában élő, állandóan az egész világ ellen verekedő, maga-magát felküzdő jobbágyim könnyen elvakulhatott és összetéveszthette a szabadságot azzal a zsarnokkal, aki azt lépesvesszőnek akarta felhasználni. Olvassuk csak el ' kissé elmélyedtebben és a napóleoni hódítási rendszer történelmi ismeretével: mindjárt kiviláglik, hogy milyen szabadság és függetlenség várt volna hazánkra, ha fejest ugrottunk volna az akkor kialakított és szuronyok ,'rejé- vel fenntartott államrendszerbe: »Magyarok! Eljött az a szempillantás, melly- ben visszanyerhetitek régi függetlenségteket... maradgyon fenn Hazátoknak Constitutiója, akár azon állapottyában, a’mint eddig vai^, akár pedig azon változtatásokkal, a’mellyeket abban Ti magatok szükségesnek Ítélni fogtok.« »...Válasszatok Királyt magatoknak; ollyam Királyt, a’ki Ti érettetek országollyon.« »Magyarok! Ez az, á’mit Európa Tőletek vár, melly most reátok néz; ezt kívánom Tőletek Én is: állandó bizonyos békességet és tökéletes függetlenséget ’s bátorságot. Illy jutalom vár Titeket, ha ditső Eleitekhez és Önnön magatokhoz méltók akartok lenni.« »...Nem fogjátok tovább haszontalanul ontani véreteket oily gyenge Fejedelmekért, kiket szüntelenül megvesztegetett Miniszterek igazgattak, olly Miniszterek, kiket Anglia, Európának ezen köz ellensége pénzzel fizetett, ’s e’ szerént a’ maga gazdagságát az egyedülvaló kereskedésre és a’ mi visszálkodásainkra építette.« Közel fekszik a gondolat: Kisfaludy, a hadban és politikában századok óta résztvevő magyar úr ösztönös érzékével választotta a kisebb rosszat, amikor a király oldalán hadakozott Napoleon ellen. Bacsányi a közéletbe be nem engedett osztályok tapasztalatlanságaival nem vette észre, micsoda szabadság jutott osztályrészül azoknak az államoknak, amelyek behódoltak a zsarnoknak. Spanyolország, Itália, Németalföld a maguk bőrén tanulták meg, hogyan maradt fenn alkotmányuk, milyenek azok a változtatások, amelyeket »tetszésük és kényük szerént« korszerűen végrehajtanak alkotmányukon és államformájukon; ugyancsak mesélhettek volna arról is, milyen szabadon választották meg királyaikat, az Imperátor test(48) Ámulva néztem rá: — Honnan tudod te azt — kérdeztem — és kik vagytok, 'hogy testvérnek .nevezel? — Hogy kik vagyunk, azt majd megtudod odaát — és 'kezével a tó felé mutatjott, ahol a náddal benőtt sziget sötját körvonalai látszottak. — De 'mi már tudjuk, hogy ti kik vagytok, mert láttuk, amint a dünák mögött elsáncolva ketten öt ellen harcoltatok. Ahogyan és akik ellen harcoltatok, az feljogosít minket arra, hogy testvérnek nevezzünk bent- neteket! Leszálltunk a lóról és kezet szorítottunk a három emberrel. — Nem is lehetett volna jobban és előnyöi- sebben bemutatkoznotok a fölkelők előtjt, — mondta újra a vezető. — A harc és a zsákmány! Mindkettőre nagy szükségünk van/ Ilyen harcosok és ilyen fegyverek kellenek nekünk! Miközben a sziget felé közeledtünk, a fölkelők beszéltek: — Még mielőtt a vörösökkel találkoztatok volna, már akkor figyeltek benneteket embereink. Csodálkozni fogtok talán, hogy nem siettünk segítséglekre. De láttuk, hogy a vörösök milyen gyáván viselkednek és hogy ti milyen nagy lélekjelenléttel és ügyesen működtök. Remekül megálltátok a helyeteket. Vezérünk már vár benneteket a szigeten, Mark értesítettel jöveteletekről. Amikor a csónakot a parthoz taszították, három ember szállt ki belőle, mi pedig új ismerőseinkkel beszálltunk, hogy a sziget felé induljunk. Áhítatos hangulat töltötte el telkemet. Sebesült karom még mindig nagyon fájt. De most, hogy annyira közel voltunk a célhoz, ügyet sem vetettem rá. — Testvérek, — szólalt mqg újra a vezető — most új élet kezdődik a számotokra... Hallottam, hogy a vezető tovább beszél, de már nem bírtam figyelemmel kísérni és felfogni szavainak értelmét. — Uj élet! A vezető még egyre beszélt és Grisa rövid kérdésekét vetett közbe. A karom egyszerre olyan nehéz lett, mint egy mázsás kői. És a fejemben valami különös lökést éreztem. Mi is volt az utolsó gondolatom.... Már nem tüdők visszaemlékezni> .. És most mi ez itt előttem, ez a kép? Egy hatalmas térségen bitófákat látok a háttérben. Rengeteg ember térdel köröskörül és imádkoznak. De itt elől ez az ember, csupasz felsőtesttel, fehér hajjal,... Hisz ez az én édesapám! És mellette áll a cseka-ember, akinek ma a kegyelemlövést adtam,. Hatalmas tőrével szíjat akar hasítani apám bőréből. Már csak a cseka parancsnok vezényszavába vár ... És ott jön Misái, a halott báfyárn. Komoly arccal hajol le hozzám és figyelmeztet: — Pét ja, ez a csekista agyon kín ózza aiz édesapánkat, engem is szíven lőtt, Tanját és a két kicsit is elpusztította, de azért ne áljlij bosszút rajta. Mert ő is csak ember. Felordítottam és lecsúsztam a csónak üléséről. Fejemet az egyik partizán ölébe ejtettem. Amikor felnyitottam a szememet, szegényes kis viskó nádfödelét láttam magam fölött. Szalmazsákon pihentem és lópokróc takaró volt rajtam. Karomon vastajg kötés, a felsőkabátot és a csizmát lehúzták rólam. Kínos igyekezettel gondolkoztam. Hol is vagyok? Fogságba estem? Fölidéztem emlékezetemben az elmúlt eseményeket. Végére érve átcikázott agyamon az örömteli gondolat: hiszen mi a fölkelőkhöz kerültünk. Szerettem volna oldalra fordulni, de a karomtól nem tudtam. Kívülről hangokat hallottam: — Sok vért veszített — mondta egy idegein hang. — De a gyógyulás 'szabályos lesz. Lázálmai most már elmúlnak lassan. A seb nem veszélyes, csak az a baj, ‘hogy nem tudták bekötözni idejekorán. — Sajnos, én nem értek a kötözéshez —; jegyezte, meg egy másik hang, amely bért örömmel fedeztem fel Grisa barátomat. ■— Hálát adok az Istennek, hogy nem lett komolyabb baj belőle. Nyílik az ajtó és két ember lépett be a kunyhóba. Amikor Grisa meglátott, hozzám sietett és megszorította egészséges kezemet. — Mennyire örülök, Petja, hogy jobban vagy! — mondta meleg hangon. Kisimította a hajat a homlokomból. Sohasem tartottam voina képesnek Grisát ilyen gyöngédségre. — Három nap és három éjtszaka őrködtem az ágyadnál. Azt mondta a felcser, hogy rövidesen meggyógyulsz. A másik ember, aki a háttérben állt meg, most közelebb jött. — Köszönöm nektek! — suttogtam hála-f telten. — Ugyan, semmiség! — legyintett az idegen férfi. — Engem Nikolájnak hívnak és tegezz csak, mert mi, fölkelők, mind testit vérek vagyunk. Hiszem, hogy együttesen még jó néhány bolsevistával elbánunk... — Szembenézett keményen s már indult 'is kifelé a kunyhóból. Grisa elmesélte, hogy mit látott a föjkelők) szigetén. Lelkesedéssel mesélt a fölkelők életéről. — A szigeten mintegy 150 ember élt, köztük néhány gyermek és aggastyán. De asz- szony csak egyetlenegy volt köztünk, a vezér felesége. A vezér állandó összeköttetést tartott fenn az Összes fölkelőkkel!, ákik a Kau1- kázu's hegyeiben, a kirgiz pusztákon, Kaza-| kisztánban és a Volga mentén működtek. Ha valami veszélyes vállalkozást kellett eredményesen végrehajtani a bolsevisták ellen, akkor mindig vezérünk állt az élen. Senki sem kérdezte, hogy mi az igazi neve, senki sem érdeklődött a múltja után. Annyit tudtak róla,, hogy katona volt, résztvett a hagy világháborúban és vitézségéért számos kitüntetést kapott. A cseka-embereknek, akik a szomszédban tanyáztak, egyetlen éjtszakai nyugalmat sem engedett. Hallatlan lélekjelenlét volt benne, bátor és határozott tervei mindig nagy: szerűen átgondoltak s a harc közben elhangzó parancsai azt bizonyították, hogy a legragyo- góbb vezéri egyéniség. A fölkelők önkéntesen rendelték alá, magukat, önként követték és ha kellett, a halálba mentek értei. Az egész, sziget népe a legszebb bajtársiasságban élt együtt. Mindenkivel szentben fjgyelmjes volt, mindenkor hűséges hozzájuk és a harcban egyetlen emberét sem hagyta magára. De ellenségeivel szemben nem ismert könyörületet. Haragjában szörnyű szívtelen és kegyetlen tudott lenni* Maguk a légi- régibb' bajtársak is visszaborzadtak tőle, áruikor bosszúérzését féktelenül kitombolta. (Folytatjuk.)
