Zalai Magyar Élet, 1944. július-szeptember (5. évfolyam, 145-222. szám)

1944-07-15 / 158. szám

1944 július 15. 5--------------■■ -----------­Az egész világ ellen verekedő jobbágyfiú sírjánál Tapolcán Mikor a sümegi földesúrnak, Kisfaludy Mi­hálynak .legidősebb fia, Sándor született, élt a közeli Tapolcán egy kilencéves jobbágy gye­rek. Úgy hívták, hogy Bacsányi János. Ott is van eltemetve, szülővárosában. Most a század távlatából visszatekintve, szinte a magyar sors és jószándékú igyekezet két arculatának haj­landó látni őket az ember. Mind a ketten a nemzetért küzdöttek, mind a ketten látták, érezték az elmaradottság és a maradiság min­den hátrányát és végzetes veszélyét: de az eszközök, amikkel küzdöttek érte és ellene, tö­kéletesen ellentétesek voltak. S most el lehet gondolkozni, mi lett volna, ha... Bacsányi az alulról jöttek töretlen ener­giájával, de mellőzöttségének és túlzott érzé­kenységének keserű szájízével állott azok közé, akik a nagy nemzeti ébresztés munkáját vál­lalták. Volt házitanító, kamarai hivatalnok, lap- szerkesztő, Kazinczy dolgozótársa s minden­ben szerencsétlen, kétbalkezes, sorsüldözöft. Amikor a francia forradalom szele átcsapott Európán, azt hitte, hogy elérkezett az ő ideje. S megírta jobbágyfelszabadítást követelő ver­sét — az elsőt az irodalomban! »Nemzetek, Országok, kik rút kelepcében Nyögtök a rabságnak kínos kötelében« — kezdi s az elnyomottaknak és az elnyomóknak egyaránt vészt jósló fali írásként villantja fel: Jertek, hogy sorsotok előre nézzétek, Vigyázó szemetek Párisra vessétek!« ­A versért elbocsátották állásából —< a Sacra- tissirrfa Regia Majestas concipistájához roló­ban nem igen illett, hogy Párist emlegesse, ahol Őfelsége nagynénjének fejét vették a re­publikánusok. Kevéssel rá be is börtönözték, mert résztvett a Martinovics-féle összeeskü­vésben. Dacos, meg nem puhított emberként jött ki Kufsteinből s ment a mindennapi ke­nyér után jelentéktelen állásokba. Így került Becsbe s itt érte élete nagy fordulata, lehe­tősége, ábrándja és végzete: 1809-ben, amikor Napoleon másodszor foglalta el a császár- várost és kiáltványt bocsátott ki a magyarok­hoz, Bacsányi szövegezte meg ezt a kiáltványt. Hiszen meg- lehet érteni: a szabadság ra­jongásában élő, állandóan az egész világ ellen verekedő, maga-magát felküzdő jobbágyim könnyen elvakulhatott és összetéveszthette a szabadságot azzal a zsarnokkal, aki azt lépes­vesszőnek akarta felhasználni. Olvassuk csak el ' kissé elmélyedtebben és a napóleoni hódítási rendszer történelmi ismeretével: mindjárt ki­világlik, hogy milyen szabadság és független­ség várt volna hazánkra, ha fejest ugrottunk volna az akkor kialakított és szuronyok ,'rejé- vel fenntartott államrendszerbe: »Magyarok! Eljött az a szempillantás, melly- ben visszanyerhetitek régi függetlenségteket... maradgyon fenn Hazátoknak Constitutiója, akár azon állapottyában, a’mint eddig vai^, akár pedig azon változtatásokkal, a’mellyeket abban Ti magatok szükségesnek Ítélni fogtok.« »...Válasszatok Királyt magatoknak; ollyam Királyt, a’ki Ti érettetek országollyon.« »Ma­gyarok! Ez az, á’mit Európa Tőletek vár, melly most reátok néz; ezt kívánom Tőletek Én is: állandó bizonyos békességet és töké­letes függetlenséget ’s bátorságot. Illy jutalom vár Titeket, ha ditső Eleitekhez és Önnön magatokhoz méltók akartok lenni.« »...Nem fogjátok tovább haszontalanul ontani véreteket oily gyenge Fejedelmekért, kiket szüntelenül megvesztegetett Miniszterek igazgattak, olly Miniszterek, kiket Anglia, Európának ezen köz ellensége pénzzel fizetett, ’s e’ szerént a’ maga gazdagságát az egyedülvaló kereske­désre és a’ mi visszálkodásainkra építette.« Közel fekszik a gondolat: Kisfaludy, a had­ban és politikában századok óta résztvevő magyar úr ösztönös érzékével választotta a ki­sebb rosszat, amikor a király oldalán hadako­zott Napoleon ellen. Bacsányi a közéletbe be nem engedett osztályok tapasztalatlanságaival nem vette észre, micsoda szabadság jutott osztályrészül azoknak az államoknak, amelyek behódoltak a zsarnoknak. Spanyolország, Itá­lia, Németalföld a maguk bőrén tanulták meg, hogyan maradt fenn alkotmányuk, milyenek azok a változtatások, amelyeket »tetszésük és kényük szerént« korszerűen végrehajtanak al­kotmányukon és államformájukon; ugyancsak mesélhettek volna arról is, milyen szabadon választották meg királyaikat, az Imperátor test­(48) Ámulva néztem rá: — Honnan tudod te azt — kérdeztem — és kik vagytok, 'hogy testvérnek .nevezel? — Hogy kik vagyunk, azt majd megtudod odaát — és 'kezével a tó felé mutatjott, ahol a náddal benőtt sziget sötját körvonalai lát­szottak. — De 'mi már tudjuk, hogy ti kik vagytok, mert láttuk, amint a dünák mögött elsáncolva ketten öt ellen harcoltatok. Aho­gyan és akik ellen harcoltatok, az feljogosít minket arra, hogy testvérnek nevezzünk bent- neteket! Leszálltunk a lóról és kezet szorítottunk a három emberrel. — Nem is lehetett volna jobban és előnyöi- sebben bemutatkoznotok a fölkelők előtjt, — mondta újra a vezető. — A harc és a zsák­mány! Mindkettőre nagy szükségünk van/ Ilyen harcosok és ilyen fegyverek kellenek nekünk! Miközben a sziget felé közeledtünk, a fölkelők beszéltek: — Még mielőtt a vörösökkel találkoztatok volna, már akkor figyeltek benneteket embe­reink. Csodálkozni fogtok talán, hogy nem siettünk segítséglekre. De láttuk, hogy a vö­rösök milyen gyáván viselkednek és hogy ti milyen nagy lélekjelenléttel és ügyesen mű­ködtök. Remekül megálltátok a helyeteket. Vezérünk már vár benneteket a szigeten, Mark értesítettel jöveteletekről. Amikor a csónakot a parthoz taszították, három ember szállt ki belőle, mi pedig új is­merőseinkkel beszálltunk, hogy a sziget felé induljunk. Áhítatos hangulat töltötte el tel­kemet. Sebesült karom még mindig nagyon fájt. De most, hogy annyira közel voltunk a célhoz, ügyet sem vetettem rá. — Testvérek, — szólalt mqg újra a vezető — most új élet kezdődik a számotokra... Hallottam, hogy a vezető tovább beszél, de már nem bírtam figyelemmel kísérni és fel­fogni szavainak értelmét. — Uj élet! A vezető még egyre beszélt és Grisa rövid kérdésekét vetett közbe. A karom egyszerre olyan nehéz lett, mint egy mázsás kői. És a fejemben valami különös lökést éreztem. Mi is volt az utolsó gondolatom.... Már nem tüdők visszaemlékezni> .. És most mi ez itt előttem, ez a kép? Egy hatalmas térségen bitófákat látok a háttérben. Rengeteg ember térdel köröskörül és imádkoznak. De itt elől ez az ember, csupasz felsőtesttel, fehér haj­jal,... Hisz ez az én édesapám! És mellette áll a cseka-ember, akinek ma a kegyelemlövést adtam,. Hatalmas tőrével szíjat akar hasítani apám bőréből. Már csak a cseka parancsnok vezényszavába vár ... És ott jön Misái, a halott báfyárn. Komoly arccal hajol le hozzám és fi­gyelmeztet: — Pét ja, ez a csekista agyon kín ózza aiz édesapánkat, engem is szíven lőtt, Tanját és a két kicsit is elpusztította, de azért ne áljlij bosszút rajta. Mert ő is csak ember. Felordítottam és lecsúsztam a csónak ülésé­ről. Fejemet az egyik partizán ölébe ejtettem. Amikor felnyitottam a szememet, szegényes kis viskó nádfödelét láttam magam fölött. Szalmazsákon pihentem és lópokróc takaró volt rajtam. Karomon vastajg kötés, a felső­kabátot és a csizmát lehúzták rólam. Kínos igyekezettel gondolkoztam. Hol is vagyok? Fogságba estem? Fölidéztem emlékezetemben az elmúlt ese­ményeket. Végére érve átcikázott agyamon az örömteli gondolat: hiszen mi a fölkelőkhöz kerültünk. Szerettem volna oldalra fordulni, de a karomtól nem tudtam. Kívülről hangokat hallottam: — Sok vért veszített — mondta egy idegein hang. — De a gyógyulás 'szabályos lesz. Láz­álmai most már elmúlnak lassan. A seb nem veszélyes, csak az a baj, ‘hogy nem tudták bekötözni idejekorán. — Sajnos, én nem értek a kötözéshez —; jegyezte, meg egy másik hang, amely bért örömmel fedeztem fel Grisa barátomat. ■— Hálát adok az Istennek, hogy nem lett ko­molyabb baj belőle. Nyílik az ajtó és két ember lépett be a kunyhóba. Amikor Grisa meglátott, hozzám sietett és megszorította egészséges kezemet. — Mennyire örülök, Petja, hogy jobban vagy! — mondta meleg hangon. Kisimította a hajat a homlokomból. Sohasem tartottam voina képesnek Grisát ilyen gyöngédségre. — Három nap és három éjtszaka őrködtem az ágyadnál. Azt mondta a felcser, hogy rövi­desen meggyógyulsz. A másik ember, aki a háttérben állt meg, most közelebb jött. — Köszönöm nektek! — suttogtam hála-f telten. — Ugyan, semmiség! — legyintett az ide­gen férfi. — Engem Nikolájnak hívnak és tegezz csak, mert mi, fölkelők, mind testit vérek vagyunk. Hiszem, hogy együttesen még jó néhány bolsevistával elbánunk... — Szem­benézett keményen s már indult 'is kifelé a kunyhóból. Grisa elmesélte, hogy mit látott a föjkelők) szigetén. Lelkesedéssel mesélt a fölkelők éle­téről. — A szigeten mintegy 150 ember élt, köz­tük néhány gyermek és aggastyán. De asz- szony csak egyetlenegy volt köztünk, a vezér felesége. A vezér állandó összeköttetést tar­tott fenn az Összes fölkelőkkel!, ákik a Kau1- kázu's hegyeiben, a kirgiz pusztákon, Kaza-| kisztánban és a Volga mentén működtek. Ha valami veszélyes vállalkozást kellett eredmé­nyesen végrehajtani a bolsevisták ellen, akkor mindig vezérünk állt az élen. Senki sem kér­dezte, hogy mi az igazi neve, senki sem ér­deklődött a múltja után. Annyit tudtak róla,, hogy katona volt, résztvett a hagy világhábo­rúban és vitézségéért számos kitüntetést ka­pott. A cseka-embereknek, akik a szomszéd­ban tanyáztak, egyetlen éjtszakai nyugalmat sem engedett. Hallatlan lélekjelenlét volt ben­ne, bátor és határozott tervei mindig nagy: szerűen átgondoltak s a harc közben elhangzó parancsai azt bizonyították, hogy a legragyo- góbb vezéri egyéniség. A fölkelők önkéntesen rendelték alá, ma­gukat, önként követték és ha kellett, a halálba mentek értei. Az egész, sziget népe a legszebb bajtársiasságban élt együtt. Mindenkivel szent­ben fjgyelmjes volt, mindenkor hűséges hoz­zájuk és a harcban egyetlen emberét sem hagyta magára. De ellenségeivel szemben nem ismert könyörületet. Haragjában szörnyű szív­telen és kegyetlen tudott lenni* Maguk a légi- régibb' bajtársak is visszaborzadtak tőle, árui­kor bosszúérzését féktelenül kitombolta. (Folytatjuk.)

Next

/
Oldalképek
Tartalom