Zalai Magyar Élet, 1944. július-szeptember (5. évfolyam, 145-222. szám)
1944-09-09 / 205. szám
ÁRA 20 FILLÉF 1944 SZEPTEMBER 9. SZOMBAT V. évfolyam . # politikai napilap* # 204. szám. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Zalaegerszeg, Felelős szerkesztő: Előfizetés: I hónapra 3.40, 3 hónapra 9.80 P, Tüttőssy-utca 12. Telefon 80. Dr. PESTHY PÁL Postatakarékpénztári csekkszámla: 1.264 sz. A Tatárhágón Az ellenségeskedések előtt szemben a bolsevizmussal Hőtitemetők között a határon VIGYÁZZ! Most már a hétalvók, a nemtörődömök, a patópálok előtt is nyilvánvaló lehet, hogy a háború, a mi háborúnk döntő szakaszába lépett. Elmúlt a halogatások, a kényelmeskedések ideje, nem akadhat magyar, aki ne érezze, ne értse meg, hogy rólunk van szó, a bőrünkről a jövpnkről, a családunkról, szüléink sír- jjáról és !u nokáink bölcsőjéről. Ha csendes éjtszakákon, a nyitott rádió, a ketyegő óra mellett virrasztóink, figyelve a Budapestre hangolt készülék minden reccse- nését, roppanását, tisztán hallhatjuk, hogy nemcsak a igép recseg, ropog, hanem az egész világ meglódult körülöttünk. És ha befelé, a lelkünk mélye felé hallgatódzunk, meghallhatjuk azt is, hogy odabenn mint zúg, dübörög a háború önző, egyéni érdekeink és lelkiismeretünk között. Felelős magyar vezetők nem győzik hangoztatni, az újságok nem győzik írni: súlyos megpróbáltatások, nagy nehézségek, fájdalmas veszteségek várnak még ránk a nemzet biztos győzelmének bekövetkezése előtt. Mert arra készüljünk fel magyar szívvel, acélos akarattal, hogy mi áldozatul eshetünk esetleg a küzdelemben, hogy megsemmisülhet, elpusztulhat mindenünk, mi magunk is elvérezhetünk, de nem vérezhet el, nem pusztulhat el a nemzet, az ország. Vigyázz, ott ahol állsz, vigyázz arra, amit rádbíztak, amit elvállaltál. Ne gondold soha azt, hogy attól, ha én lustálkodom, attól, ha én mást csinálok, még nem dől össze a világ. Minden szó, amit meggondolatlanul kiejtesz, minden mozdulat, amelyre nem vigyázol, végzetes lehet. Úgy viselkedj ezekben a sorsdöntő napokban, mint a kötéltáncos fenn, a többemeletnyi1 magasságban kifeszített kötélen. Gondolj mindig arra, hogy egy ország, egy nemzet terhét viseled a válladon. Légy bármi hivatású, legyen a foglalkozásod bárhol, címezzenek bárkinek, bárminek, végezz napszámos munkát, vagy irányíts hivatalt, egy a kötelességed. Épp úgy számadásra vagy kötelezettje a hazának, mint a hadvezérek, mint a miniszterek! Vigyázz, nagyon vigyázz, a gondolataid szárnyára is kösd rá az óvatosság tartókötelét, mert nem lennie nyugtod sem itt a földön, sem a túlvilágon, ha rajtad múlnék, ha te hibáznád el, ha te vesztenéd el — ó, nem a háborút, hanem a nemzetet, az országot. Cs. L. E sorok írója abban a ritka szerencsében részesült, hogy a magyar katonai hatóságok engedélyével — dr. T á r ká n y i Zoltán határrendőrségi' detektív társaságában — fölmehetett a történelmi múltú Tatárhágóra, a szovjetorosz határsorompóig és az ellenségeskedések megkezdése előtt szemtől-szemben állhatott Szovjetoroszország katonáival... ... A magyar vasút legutolsó állomásáról, Havasaljáról indulunk a legendáshírű Tatárhágó felé. ■ Bájos, szemet-lelket üdítő kárpátaljai táj terül el köröskörül: a fenyvesekkel borított hegyek közé befurakodó országút két oldalán enyhe dombok, oldalukon tövig ér a millió vadvirág tarka )sziupüiripája.'al ékes kövér fű. Az országút mellett ósdi, piszkos, vénbedt hucul faházak. Bennük szegény ru- iszinok és még szegényebb zsidók laknak^ Minden háznál rengeteg gyerek. A felnőttek — ruszinok és zsidók — a földeken kapálnak és kaszálnak. Férfiak és nők vegyesen. A dombok úgy fénylenek, mint a finom bársony smaragdzöldje. Áz oldalakon, tetőkön, völgy- hajlatokban itt-ott szegényes faházak, botra tűzött szénacsomókkal és néhány legelésző, apróka tehénnel, kecskével, fekete birkával. Az országút kanyarog, majd nemsokára elérjük az első fenyőket. A patak, amely idáig hangoskodva csörtetett mellettünk az út keleti oldalán, most egyszerre megszelídül és halk neszezéssel folydogál. Fenyvesek, sűrű és sötét kárpáti őserdők következnek. A magas, harmincméteres sudár fák olyan ,sűrűn állnak egymás mellett, hogy mindjárt a második sornál homály takarja el a a további látást, azon túl pedig koromsötétség sejtelmeskedik az ősflenyveisben. Ge azért látjuk, hogy az oldal majdnem függőleges meredekséggel szalad fölfelé és veszedelmes lejtőjén Ugyanolyan sűrűséggel állnak a pompás fenyőszálak, mint btt, ahol egyenes a talaj. Sötétpbb, homályos lesz az út, ahogy a fenyvesek mindjobban megszaporodnak. Ahol méternyi szabad tér nyílik, sűrű gyepszőnyeg virul, belőle élénkszínű vadvirágok özöne ágaskodik ki és sok, hatalmas páfránycsokor. Remek enciánok búzavirágkékje ragyog a topázszínű fű közül és égkék klematiszok virulnak az ágakon, ahova fürge indáik fáradhatatlanul felkapaszkodtak. A levegő hűvösebb tisztább lesz. Szinte vágni jehet benne a vastag, ízes fenyőillatot. Néhol egy-egy alacsonyan úszó felhő fehér széle beleakad a fenyők éles gallyaiba, nagy darabok letépődnek belőle és suta kóválygás- sal úsznak a többi után, miközben kavargó ködnek látszanak. Azért a nap is süt és a fölfelé kapaszkodó út, meg a nap heve alaposan megizzasztanak bennünket. Aztán megered az eső és apró, szitáló sze- mecskéi jéghidegen esnek az izzadt homlokra. Az országút testén vékony vízerek rajzanak, a fenyőkről halk neszezéssel hullanak le az ágak végéről a megduzzadt cseppek. Mindig feljebb érünk. Eláll az eső. Tombolva ragyog ki a felhőkből a nap. Éles, merész szerpentinek következnek. Ziháló tüdővel baktatunk fel a vad hajitű-kanya- rokban. Egyszerre piros-fehér-zöldre festett rúd és rajta fehér papírlap áll elénk. A táblán ez a, felírás: VÁNDOR, ÁLLJ MEG! Szállj magadba a Kárpátokban elesett hősök egyszerű sírjánál. Megilletődötten torpanunk meg. A tábla mögött piciny ösvény kapaszkodik fel a meredek oldalra és befurakodik a fiatal fenyők közé. Követjük. Pár lépés után nagyobb fenyők alatt durván faragott kerítés mögött fehér keresztek sorai világítanak élő a sötétségből. Kicsi, megható és megkapó hősi temető előtt állunk. A kalap lerepül a fejünkről, Fehet tán harminc sír a kis temetőben, amelyet mélyérzésű, költői lelkek rejtettek ide, a teljes nyugalomnak kellős közepébe. Egyforma, fehér betonkeresztek, név, felírás nélkül. Egyforma sírdombok és két tömegsír. Vájjon kik e;s hányán aludhatják itt örök álmukat, az ősfenyves békés ölében és milyen .sebek alatt roskadt össze fiatal életük a szent Kárpátok védelmében? A sírok hallgatnak és hallgat a fenyők mindig muzsikáló lornb- sUhogása is ... Tovább megyünk. Újabb szerpentinek kö- • vetkeznek. És nemsokára újabb útszéli tábla: »Állj meg, vándor!« És a vándor megáll, megkeresi ezt a hősi temetőt is, amely még jobban el van rejtve, még sötétebb fenyősátor alatt lapul meg, még ízlésesebben rendezett, mint az első. Itt már olyan éjtszakai sötétség fekszik a néhálny sír felett, hogy csak a betonkeresztek fehérsége látszik a titokzatos homályból. Itt már fényképezni sem lehet. Komor hangulatban ballagunk fölfelé a .szerpentineken, amelyek egyre merészebbek, egyre sűrűbbek lesznek. Tisztások váltják fel az ős- fenyveseket és megtárul a remek körkép is, amely főleg déli irányban nyújt felejthetetlen látnivalókat, ha kitágul a látóhatár. Rövidke ideig megvillanni 'látjuk a Pietrosz hósipkát viselő busa ormát és balra mögötte a Hoverlai kúpos fejét, oldalán az ezüstfényű hófoltokkal. Odáig azonban csupa hepe-hupa: ormok, he-
