Zalai Magyar Élet, 1944. július-szeptember (5. évfolyam, 145-222. szám)
1944-08-19 / 187. szám
V 1944 augusztus 19. MAGűtRÍlET 5 (Vidéki munkatársunk írása.) A rádió félbeszakítja adását. Nemsokára felhangzik a »légoltalom vigyázz« riasztó jelzés s a városokban felüvöltenek a jajongó szirénák. A városi .ember ilyenkor némi méla irigységgel gondol a puszták népére, gondolván, ott nincs rádió, ott nincs légi veszély, ott nincs riasztás, csak isteni ezeresztendős keleti nyugalom van. Hát nagyon tévednek a városiak. Bizony a tanyák népe épp úgy ismeri a légiriadót és a rejtőzést, mint a városiak, azzal a lényeges különbséggel, hogy itt nincs se légó-pince, se óvóhely, ki-ki úgy védi magát, ahogy tudja/. Még az oktalan jószágnak is van félnivalója a levegő ide-oda száguldó banditáitól, hisz itt is, ott is megtörtént már, hogy egy-egy amerikai gengszter csemete nagy »sportoló« kedvében lecsapott mélyre, hogy végig géppuskázza a békésen legelésző csordát. Az ember nem gondolná, hogy a legősibb magyar foglalkozási ág mily gyorsan alkalmazkodott a mai háborús viszonyokhoz. Minden kormányrendelet, parancs és utasítás nélkül, egészséges életösztönével, tisztán a maga kezdeményezéséből megszervezte a légiriasztást jés a leplezést. Az egyik alföldi nagy, folyóparti legelőn volt alkalmunk megismerkedni a csorda légó- önsegélyével, elsősorban a légó-pulikkal. Tudni kell, hogy a csordát a pulik tartják rendben, ők irányítják, igazgatják a jószágokat, tehát a szó szoros értelmében vett »jószágigazgatók«. Gazdáik, a gulyások és csór■pulik dások már jószágkormányzók, mert ők csak közvetve kormányozzák a kezükre bízott csordát és pedig a pulikon át. Elsősorban kisebb csoportokra, »falkákra« osztották fel a csordát, hogy megkönnyítsék a légó-védekezést. Minden csoportnak megvan a maga gulyása, minden gulyásnak a maga két-három bojtárja s a rendes pulii létszámon felül a külön erre a célra beállított légó-pulijai. A nagy füves térségen egymástól távol legelnek a falkák. Ha az ember közelükbe ér, tisztán hallja a legelés jellegzetes harsogó hangját. A teheneket csak a föld, a fű érdekli, az égre az »őrzők« vigyáznak, elsősorban a pulik. Tücsök, a lógó vezérpuli', féloldalra fordítja bozontos bodri fejét s egyik szemével kikacsint a szőr közül az égre. Még nem lehet látni semmit, hallani sem, de az ő hallatlanul éles füle már észrevette a távoli felhők mögül ide-oda lebbenő morgást, az «amerikai Liberatorok jellegzetes hangját. Az égről a gazdájára fordítja tekintetét, mintha mondaná: »Jönnek már!« A gulyás hideg nyugalommal ügy tesz, mintha nem érdekelné, de azért ő is fülelni kezd. Egyszerre a város felől különös, jajongó, üvöltő szirénazúgást hoz erre a szel. — Riadó! Alárum! — kurjantja el magát a kis bojtár, de már elkésett. A légó-pulik már »teljes üzemben« vannak, mint fekete, göndör pamutgombolyagok szétgurultak már a gulya körül s éles csaholással hajtják a lomhán induló teheneket. De ezek is tudják már, hogy ilyenkor százszor könnyebbem harap a puli s csak nekilódulnak a közeli fás, bokros óvóhelyek felé. A tehenek, sőt a bikák is eltévesztenék az irányt az ő kijelölt lombos óvóhelyük felé, de bezzeg tudja jól Tücsök, Buksi, Piszu, Mitvisz, Rajkó és Fickó, hogy melyik falkának melyik facsoport a kijelölt óvóhelyé s a nagy futásban is összetartják a falkát. Percek alatt üres a térés legelő, sehol semmi mozgás s a fás5i bokros leplező ligetek széléről a magas fűbe heveredve csak a pulik pislognak föli az égre, ahonnan egyre erősebb dübörgés hallatszik. A dübörgő dögmadarak elvonultak. Lassan egészen elhal a zaj s a gulyások egyetlen szemöldökrántással megadják a jelet a puliknak a légiriadó feloldására. Az okos kis állatok nyomban továbbadják a jelzést s a tehenek, amelyek már előre nyújtott nyakkal régóta vártak erre a jelre, most már nyugodtabb mozgással újra elszélednek a legelőin. A légó- pulik pedig lógó piros nyelvvel, nagy várakozással fel-felpislognak gazdájukra. Valamit várnak. A jutalmat: az elismerést, ami nem is marad el. Jó volt, Tücsök, ezt jól csináltátok! S a komoly, »hivatalos egyénekből« erre a varázsszóra hirtelen hanourozó, ujjongó purdékká vedlenek a légó-pulik. Kicsattanó jókedvükben azt sem tudják, merre iramodjanak. Kergetőz- nek, csaholnak, végül lihegve és mosolyogva — mert higyjék el, a puli tud mosolyogni, sőt nevetni is — leülnek a fűbe, szemközt a gazdájukkal. A jól végzett munka és a teljesített kötelesség boldog tudatával. (gjy. mi)' Regény Magyarra fordította Gaál Olga (77) Aha! Tehát erre már nem tudtok vála-j szólni?! A nép jólétéért! Micsoda üres szólam! Az is a nép jólétét szolgálja, ugy-e, hogy százezerszámra hurcoljátok a népet a fegyhá- zakba és száműzitek őket a biztos halálba? Ti föl vagytok fegyverezve), a hatalom a ti kezetekben van és ezzel a hatalommal! aljas módon visszaélve, megrohanjátok a falusi gazdálkodókat, akiknek egyetlen bűnük, hogy önálló életet akarnak élni és a saját földjükön: gazdálkodni! Kezetekbe kaparintottátok a hatalmat és aki nem engedelmeskedik nektek, aki nem tart veletek, aki zavartalanul akarja élni életét, azt nyakszirten lövitek, ugy-e?! A kommunisták hallgattak. Időközben beesteledett. Hirtelen nagy hóvihar kerekedett. A lovak reszkettek. Az ítélet elhangzott. Mindhármat agyonlőttük és otthagytuk őket a hóban. Hadd legyen a farkasoknak is vacsorájuk .. . A hóvihar a szteppe közepén lepett meg bennünket. Egyre nehezebbé vált a lovaglás. Vadul süvített a szél és a megfagyott hópely- heket arcunkba szúrta. Csontig átfagyva reszkettünk és fogaink vacogtak. Olyan sötétség volt, hogy a mellettünk lévő embert sem ismertük föl. A lovak már csak lépésben von?' szólták magukat előre. Újabb és újabb szélrohamok süvítettek végig a szteppén, nagy hóhegyek torlódtak föl előttünk, amelyek betemetéssel fenyegettek bennünket. Csak úgy éjféltájban csillapodott a szörnyű vihar... Kisebb erdőséghez közeledtünk. Mindannyian pihenni vágytunk. Leszálltunk 'és gondosan betakartuk a lovakat, majd keserves fáradsággal tüzet raktunk az 'átnedvesedett fából. Nemsokára rotyogott a hús a fazékban és az olvasztott hóból nyert víz is forrott talár az üstökben. A viszontagságos Utat már el is felejtettük. Mindannyian örültünk a jó vacsorának. Éppen evéshez akartunk látni, ’amikor az erdőből hosszan elnyúló üvöltés hangzott fel. — Aha, itt vannak már — mondta Grisa közömbösen. Körülnéztünk. Kettő, négy ... hat... tíz szempár világított ’felénk a sötétből. Tíz éhes farkas. Egyre közelebb jöttek hozzánk. Amikor az egyik bajtársunk egy zsíros falat disznóhúst vett a kezébe, hogy lakmározzék belőle, hirtelen ugrással mellette termett egy farkas, kiragadta kezéből a húst és már el is tűnt vele az erdő sötétjében. Általános kacagásban törtünk ki... Barátunk, a kárvallott, dühében megragadta karabinerét és jól irányzott célzással beterítette az egyik farkast. Nemsokára nyugovóra tértünk. Egyik takarót terített a hóra, másik csak úgy a csupasz hóra feküdt, szorosabbra húzva köpenyét, — Minden félórában felkölteni az embereket, — rendelkezett Nadja asszony — me,rt különben megfagynak! — Az őr olyanképpen tett eleget a parancsnak, hogy mindéin félórában lelőtt egy farkast, mert a falka még; mindig körülöttünk ólálkodott. * Ismét lovagoltunk a szteppén. A napi feladatot végrehajtottuk és egy távoli, elhagyott tanya felé tartottunk, hogy ott töltsük az éjt- szakát. Ennek a feladatnak végrehajtása is Nadja asszony leleményességét dicsérte. Ügynökök révén megtudta, hogy az ’egyik szomszédos faluban kormánykiküldöttek bukkantak fel, hogy a gazdáktól még 'több kenyérgabona szállítását csikarják ki. A nagy éhínség kezdetén voltunk. 1930'— 31-ben, amely évek többmilliós emberáldozatot kívántak. A rendszertelenül végrehajtott birtokközösítés nagy és értékes birtokokat semmisített meg és hagyott parlagon. A városban kitört az éhínség. Aztán újra fölkeresték a gazdákat, hogy az utolsó maradék gabonájukat is igénybe vegyék. A kormány kiküldöttjeit a gyűlésről hurcoltuk el. A falusi vendéglő lelőtt, ahová a gazdákat összehívták, megállt egy lovas, A köí- rülálló emberek egyikét beküldte a korcsmába. — Lovas futár érkezett! Fontos távirati Azonnal tovább 'kell mennie! A vörösök kötélnek álltak. Mindannyian) kirohantak az Utcára, ahol azonnal körülkerítettük őket és a készen álló szekéren az erdőbe hurcoltuk valamennyit. Nadja asszony már várt rájuk... A szokásos kérdéseket tette föl nekik. A vörösök kihívóan viselkedtek. Eszük ágában sem volt válaszolni és szóbaállni velünk. Kenyerei; akartak rekvirálni, de mi köze ehhez Nadja asszonynak? Nem is tagadták, hogy jónéhány nagygazdát a másvilágra küldtek már, de hát nem azért van hatalom a kezükben! Nadja asszony döntött. Ezek nem méltók a golyó általi halálra. Egy-egy fára kötöttük föl őket... Éjjeli szállásunkhoz közeledtünk. A tanya egykori gazdája a barátunk volt. Szép kis birtoka most 'elhagyottan és kifosztottan állt. Meghalt vájjon, vagy elmenekült? Lehet, hogy száműzték __ Gondoskodtunk iá lovakról és fő zéshez láttunk. A gazdasági udvarról hirtelen vad szitkozó- dás és kiabálás hallatszott. Erélyes hangon kiáltotta valaki: — Gyertek lelő, mert különben lövök1 Kimentem és láttam, hogy az egyik szénái boglyából, amelyből a lovakat akarták rneg-j etetni, két lember bújt elő. Fölkelő bajtár-j sunk felhúzott írevelvert szegezett rájuk. Ijedten néztek körül. — Kik vagytok? — kérdeztem. — Útban vagyok a Kaukázus felé ■— válaszolta az idősebbik •— és ez itten — múlatott a mellette levő 13 év körüli fiúra — itt találtam a, szénában, amikor íe akartam feküdni. — Honnan jöttök, mondjátok meg az igazat! Mi fölkelők vagyunk. Erre a szóra kifényesedett 'arcuk az örömtől. — Menekültek vagyunk, — mondta az idő-! sebb ember, — megtudtam, hogy száműznij akarnak a vörösök, azért fölkerekedtem, hogy a Kaukázusba meneküljek. Ott rokonságom van. Ez a gyerek pedig szülők nélkül, elha-í hagyottan áll a világban. (Folytatjuk.) L
