Zalai Magyar Élet, 1944. január-március (5. évfolyam, 1-72. szám)
1944-03-24 / 68. szám
ÁRA 20 FILLÉF 1944 MÁRCIUS 24. PÉNTEK V. évfolyam # politikai napilap #> 68. szám. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Zalaegerszeg, Felelős szerkesztő: Előfizetés: 1 hónapra 3.40, 3 hónapra 9.80 P„ Tittössy-utca 12. Telefon 80. Dr. PESTHY PÁL Postatakarékpénztári csekkszámla: 1.264 sz. Amit sohasem megmagyarázni Sápadt arcú ifjú, lángoló szemű, komoly és merengő. Az öntudatraébredés nyugtalan éveit éli. Befelé forduló lélek, aki feleletet vár, szomjasan lesi élete nagy kérdéseire a feleletet. Felénk fordul a halovány arc s reánk tapad az örvénylő szem s megszólal kérdően a száj: »Mi a haza?... És — hogyan szeressük a hazát?« Megdöbbentő kérdés, éppen azért megdöbbentő, mert ilyen egyszerű. Ábrányi Emil, a költő jár az eszünkben, aki élete legszebb versét szánta feleletül e gyötrő kérdésre, e vissza-visszatérő, e nyugtalan, e vívódó kérdésre: Mi a haza? Kicsi gyermek kérdezi, hogy mi a haza s ő hosszú-hosszú mesével felel neki. De alig van 'költő, avagy talán egy sem akad, mióta percegő tollak magyar betűt írnak a papirosra, aki ezzel a kérdéssel szembe ne nézett volna és feleletet ne keresett volna reá. Mi a haza? És mi a hazaszeretet? Bús arcok, sápadt homlokok, nyugtalan szemek, remegő szájak, régmúlt emberek árnyai bukkannak fel az elmúlásból, mikor szemünket erre a fiatalemberre emeljük és megpróbálunk néki feleletet adni. Aki valamire való magyar volt, költő, író, gohdolkodó, államférfiú, az mind-mind e szó értelmét kutatta éjs az utat kereste, a történelem nagy ingoványában, az évszázadok sötét éjtszakájában, az utat, amely vezetné őt: erre menj s hazádat így szolgáld, nemzetedet így szeresd. Óh, mennyi tragikus magyar, mennyi borús homlok s mily sok kettétört élet... és mindmegannyi egész életén át, a maga útján járva is, sokszor düiőr utakra tévedve, sokszor elbolyongva á zsom- bék útvesztőiben s reménytelenül eltévedve — a hazáját szerette, a maga hite szerint a hazáját szolgálta. Árnyak lebegnek körülöttünk, bús árnyak, a múlt szellemalakjai, mikor e kérdésre, a gyermekien egyszerű kérdésre keressük a .feleletet. Egyszer, régen, boldogabb időkben, az expresszvonat kényelmes párnáin hátradőlve, messze idegenből a magyar határ felé robogtam. Gyönyörű tájakon száguldott át velünk a vonat, a napsütötte kristályüveg-ablakokon át szebbnél-szebb panorámák nyíltak ki ámuló szemünk előtt, dús vidékek, fejedelmi városok, tündérkastélyok, gyémántfényben tündöklő fehér hegycsúcsok, azúrkék tavak, sötétlő erdők piros födelű tanyák és — mosolygó emberek. Sehol semmi szegénység s gond. Mintha képeskönyvet forgatna az ujjunk s egy mesebéli boldog ország ábrándvikígán merengene el a lelkünk. Szomszédom, a nagy birodalom fia, belétemetkezett az újságlepedőbe, olvasott, alig nézett ki az ablakon hazája szép tájaira;, nem lepte meg semmi s mindent oly természetesnek vett, minden magától érthető volt az ő számára. Mert ő beleszületett ebbe a művelődésbe, gazdagságba, hatalomba, bőségbe. Az ő hazáján száguldott át az expresszvonat s ő maga, bár büszkén vallotta magát e haza fiának, alig méltatta figyelemre mindazt, amit látott. Megszokta, nem csodálkozott rajta, már születése percében őseinek vérsejtjeivel magával hozta a világra ezt a fölényt és megszo- kottságot. Mert néki, a nagy világbíró, gazdag nemzet fiának, vájjon mit jelent a haza? Kényelmet, gazdagságot, biztonságot, hatalmat, kipárnázott ülést az élet hintájában, erős síneket, amelyeken át célja felé robog vonata, kedvező szélben dagadó vitorlákat, mosolygó eget, szép otthont, biztos jövőt. A verőfény gyermekei ők, akiknek könnyű a hazájukat szeretni s éppen ezért szeretik oly nyugodt egyenletességgel a hazájukat. Ez a hazaszeretet az ő számukra — nyugodalom. De a mi számunkra, miként a nóta mondja — szívfájdalom. Amint megérkeztünk a magyar határra, éjt- szaka lett egyszerre. Ott fönn ragyogtak a csillagok, itt lenn sűrű, sötét volt az éj, semmit se láttunk, messziről ugattak a kutyák s valahol, a homályban elbődült egy szarvas jószág. Nádas is lehetett a vaspálya közelében, mert amíg szuszogva ácsorgott a vonat, tisztán hallottuk a békák kuruttyolását. Ez volt minden. És a szívünk a torkunkban dobolt, homlokunkon megdagadtak az erek, szemünk elhomályosult, mert belepte azt valami forró nedvesség. A közömbös idegen látta a ml átváltozásunkat és — nem értett bennünket. Benne volt a szemében, hirtelen nyugtalanná változó magatartásában mindaz az értetlenség, idegenkedés, amivel az árva magyar ezer év óta találkozik a világ országútjain, benne volt az, hogy egyedül vagyunk s meg nem ért bennünket, a népek viharzó tengerén hányódó lélekvesztőt, meg nem érti bús vitorlánkat senki sem. Hogyan is érthetné, hogy ez a békakuruttyolás, távoli kutyaugatás, nyikorgó szekérzörgés, e messze-messze elnyúló, földünket beborító éjtszaka — a mi hazánk. Nem oly fényes, s nem oly gazdag, nem is annyira hatalmas, biztonságot adó, kényelmes, boldog, verőfényes, mint az ő hazája, de — a miénk. Ebben a földben, amely fölött most hollószárnyait szétteríti a pusztai éjtszaka, őseink csontja porlad. Azoké a régesrég elmúlt apáké, anyáké, akik vérükkel s verejtékükkel táplálták ezt a földet, hogy adjon nékünk dús kalászában kenyeret s adjon majd egykor nyugodalmat is, mély s titokzatos ölében. Az ősök csontja úgy fonja át a földet odalenn, úgy öleli magához, mint némely vénhedt fa százfelé ágazó gyökereit. Látunk ilyen fákat az erdőn, ha kimossa egy kicsit a földet alóla a víz, látjuk, amint messzire elkanyarognak gyökerének megszámlálhatatlan ágai és fogják erősen a földet, nem engedik ki ölelő karjukból. Egyszer ott jártunk egy ásatásnál az Alföldön. Majdnem ezer esztendős volt a sír, amelybe most józan napvilág tört be a késői magyar ásója-kapája nyomán. Megnyílt a föld mélye s ott feküdt benne a régi magyart harcos. Nem 'hanyatt feküdt, hanem arcra1 borulva, két 'csontkarja kitárva s üjjai erősen1 markolták a 'földet. Az ezer esztendős m|agyar ott lenn a mélységben magához ölelte az agyagosl földet roppant erővel és hűséggel. Nem engedte ki, nem bocsátotta el, úgy tan padt hozzá, hogy alig lehetett erőszakkal ki-* fejteni a ‘föld mélyéből. így ölelik ők, mind, e mélységbe 'leszállt magyar milliók áz ősi földet, amely valójában az övék és nem a miénk, akik a föld felszínén járunk-kelünkw Vándorok vagyunk itt, átutazók, rövid áren- dába bírjuk csupán a földet, amely valójában — az övék. ők tartották meg nekünk ezer év viszontagságai között, ők őrködnek oda-» lenn, hogy mi el ne 'veszítsük a földet idefenni Tőlük tanuljunk hűséget és tanuljuk meg azt, hogy a hazaszeretet nem lehet más, mint ez: mindig vállalni a haza Sorsát, miként ők vállalták! A hazát nem gazdagságában, hatalmában, boldogságában kell szeretni, mert ez csak hitvány önzés, nem szeretet. Nem akkor, mi- kor ád nekünk, bőséges ajándékozó kedvében, hanem akkor, amikor áldozatot követel tőlünk. Miért szereted őt? Ne kutasd, ifjú, ne kutasd, öreg, ne keress feleletet e kérdésre, boldog s te sem, boldogtalan. Amúgy se tudnál felelni reá. Ki-ki másként szereti a hazáját, miként az édesanyját. Költők, bölcselők, szónokok, államférfiak, gyermekek, öregek, föld egyszerű fiai és szövevényes műveltségű em- berek, mindenki másként és mindenki a maga módján szereti a hazát. Mikor az egyszerű! zsellér lehajol s kérges tenyerében fölemeli a földet, nézi azt, simogatja, éppen úgy szereti a hazát e maréknyi földben, melyben az ősök vére s pora egyesül, miként az, aki szavakkal tudja magyarázni, bár megmagyarázni sohasem tudja: mi a haza 'és mi a házán szeretet? Ez a föld, úgy, ahogy Van, szegén nyen, nehéz sorsban, az én hazám. Az ég,! amely föléje borul, hol mosolyogva, hol borúsan, az én hazám. A nyelv, melyet először hallottam a bölcsőm felett, az én hazám. S az ének, mely búcsúztatni fog, mikor e föld megadja nékem a nyugvóhelyemet, hogy Je- tegyem fáradt csontomat az ősök pora mellé, az én hazám. És — nincs tovább, nincs 'tovább!... Boldog, nagy 'népek fiai, ti szeressétek a hazátokat kényelmesen hátradőlve az expresszvonat párnázott ülésén, szeressétek, mint azt szeretetitek, aki néktek csak adni szokott. Mi szeretjük a mi szegény hazánkat, bús anyánkat, a szegénységében is. És amikor áldozatot követel tőlünk. 'Nekünk nehezebb a hazát szeretni, mint 'ahogyan nehéz magyarnak lenni, nehezebb, mint angolnak, franciának, avagy németnek lenni. De vállaljuk ezt a sorsot, ezt az árva, borús, nehéz sorsot szenvedélyes szeretettel és > hűséggel. 1 Homlokunkról elsimulnak a redők, nem sin ratjuk a magunk sorsát, mosolyogva és büsz- kén valljuk, hogy: a nagy világon e kívül nincsen számodra hely, áldjon, vagy verjen sors keze, itt élned-halnod kell.
