Zalai Magyar Élet, 1944. január-március (5. évfolyam, 1-72. szám)
1944-01-17 / 12. szám
1944 január 17. riAGWPm’T Még a karonülő gyermekeket sem kímélik a vérszomjas orvlövészek (A m. kir. 2. honvéd haditudósító század közlése.) A vörös »felszabadítók« elől hetek óta végtelen és tarka karavánokban menekül Oroszország népe. Mindenki. Legöregebbtől a karonülő csecsemőig. Éjjel-nappal éhezve és rongyosan vánszorognak, otthagynak mindent, szülőfalut, várost, lakást, bútorokat és csak annyit cipelnek magukkal, amit egy sovány tarisznyában a hátukon elbírnak. Szakállas, vén muzsikok, városi emberek, fiatal, serdülő leányok, mindenki, aki mozgatni tudja tagjait és bírja még valami beteges erővel. Szomorú és siralmas népvándorlás. Inkább választja ez az agyongyötört, megkínzott nép a holnap bizonytalanságát, a végtelen Sztalin-utakon, a mocsarakon, az erdővidéken, csípős, szeles nappalokon és hűvös, deres éjtszakákon, minthogy ottmaradjon otthonában és megvárja a bevonuló vörös fel- szábadítók mészárlását. Tudják ezek a Szerencseden emberek, hogy a kegyetlen halál várna rájuk otthon. És menekülnek! Végig az egész arcvonalon. Szmolenszktől az Azovi-tengerig. Senki sem tudja, hova, csak mennek, cipelik hátukra kötött batyujukat, az anyák ölükben gyermekeiket, az öregek nyikorgó panyefogatokon. Árokparton hálnak, meg az erdők fái alatt, egy szál ruhában és sokan bizony mezítláb, vagy rongyos bakancsokban. Akármerre jártunk az elmúlt hetekben az arcvonal mögött, mindenütt menekülő csoportokkal találkoztunk, riadtszemű, félénk emberekkel, ott vonszolták magukat, az útszéli földutákoa, árokpartokon feküdtek és napok óta semmit sem ettek. És mégsem néznek vissza, egyikük sem sajnálja otthagyott otthonát, eszükbe sem jut, hogy visszamenjenek, — mint egy menekülő ukrán orvos mondta — ez a bizonytalan és reménytelen holnap talán jobb és biztosabb, mint a biztos bolsevista ma. És ebben ők az »illetékesek«. Az ukrán erdővidéken, a mocsártengerben és mindenütt szerte-szét a Dnyeper mögötti területeken elszaporodott orvlövész-csoportok, mintha Moszkva utasította volna őket, vakmerő és kegyetlen módon csapnak rá a menekülő oroszokra. Még futni sem hagyják a saját fajtájukat sem. A fegyvertelen, védtelen karavánok semmit sem tudnak tenni az erősen fegyverzett orvlövész-támadásokkal szemben. Az útvonalakon sok helyen ottmaradtak a véres nyomok: a bandák meglepetésszerűen ütnek rajt az útvonalakhoz kötött karavánokon és gyilkos tűzzel, valóságos hóhérmunkát végeznek közöttük. Az utóbbi hetekben napról-napra kaptuk a jelentéseket megsemmisített karaváncsoportokról. Az orvlövészek, ha idejük engedi, nem végeznek ki mindenkit, a fegyverre fogható férfiakat elhajtják, a kocsikat és panyefogai- tokat szintén magukkal viszik, a fölösleges holmikat elégetik, a fölösleges embereket pedig kivégzik. A Dnyeperen túl a »felszabadítók« végeznek ki mindenkit, a Dnyeperen innen pedig az orvlövészek irtják a lakosságot. A karavánokból bujdosók lettek saját földjükön, vértestvéreikkel szemben. Miért? Mert megismerték a megszálló szövetséges csapatok uralma alatt, hogy van más élet is, mint a bolsevista ura-' lom volt, hogy van magántulajdon és van emberi jog is, és nem kell állandóan attól rettegni, mikor toppan be hozzájuk valamelyik GPU biztos és visz el mindent, amit éppen jónak lát. És ez nagy bűn. Ez nem tetszik a »bolsevista rendszernek«, ez nem »passzol« az ő különös és egyéni elképzeléseiknek, ezt a felismerést, ezt a valóságot és igazságot ki kell irtani, ha másként nem megy, a néppel együtt. Mert náluk nem számít a nép: néhány millióval több, vagy kevesebb, nem fontos. — Inkább kevesebb egyék, mint több. Ez a fontos! Orosz tisztviselő mondta ezt, aki valamikor GPU biztos volt, aki előtt-minden szent volt, ami bolsevista volt és aki a megszállás két esztendeje alatt döbbent rá húsz esztendő óriási félrevezetésére ... — A megszállt területek orosz népének nem kel! többet a bolsevizmus. Még a vakbuzgó vörösöknek sem. Mert kinyílt a szemük, megláthatták a nyugat emberét, aki több, sokkal több őnáluk. És láthatták azt az óriási különbséget, ami Moszkva és Európa között van: az igazságot. És ezt tudják a Kremlben. De tudják azt is, hogy ez a bolsevista uralom halálának csíráit jelenti. És ezt a csírát ki kell irtani, ha maradni akarnak. És ki is irtják. Ha kell, mindennel és mindenkivel együ;tt. Ezt is ő mondta. És ez sok mindent megmagyaráz. Moszkva már megkezdte ezt a »nagy tisztogatást«. Itt a nyugatra tartó karavánok között is. Az orvlövész-csoportok hajtják végre itt a »munkát«. És ahogy az események mutatják, vérszomjasán és kegyetlenül. A napokban akadtunk rá ilyen karavánra. Amit láttunk, az magában is tökéletesen és legőszintébben megmutatta, hogy a volt GPU tisztviselő mennyire igazat mondott. A Kreml A nyugati légiháború borzalmaiban komoly tanulságul szolgálhat mindenkinek az a fontos tény, hogy a szerencsétlenség igazában csak akkor hat megsemmisítő erővel, ha a háborúba került lakosság elveszíti a fejét, tanácstalan tehetetlenséggel szemléli az eseményeket. Ezekben az időkben tűnik ki igazán, milyen óriási jelentősége van annak, hogy egy nemzet idejekorán fölkészül a háború kemény csapásainak kiküszöbölésére, vagy legalább is elviselésére. Ezen a téren a Vármegyék és Városok Országos Mentőegyesülete óriási munkát végzett, amikor az elsősegélynyújtásra kiképzett elsősegélynyújtó tömegének szervezetét megalkotta. Dr. Kovács János egyetemi tanár, igazgató-főorvos a következőkben számolt be a Magyar Vidéki Sajtótudósító budapesti munkatársának erről a méreteiben valóban óriási arányú nemzetvédelmi munkáról!, — 1927-ben csak 37 tanfolyamot tartottunk, 1933-ban 79-et, 1939-ben 180-at, a imult évben pedig 225-öt. Ezzel párhuzamosan a hallgatók száma is 2.237-ről 1941-ig iévi 20 ezerre emelkedett. Az idei év első felében pedig már idáig 11 ezer/embert oktattunk kií. Ez igen nagy tömeg és íigen nagy mentőhadsereg. Ehhez csatlakozik természetesen a fővárosi mentők által kiképzett elsősegély- nyújtók tömege, a légoltalmi szervek segélynyújtói, valamint az önkéntes segélynyújtók, akiket a Vöröskereszt képezett ki. A niagy- városok mentőhadseregén kívül megterenftet- tük a legkisebb falvak, a i'egelhagyatottabb helyek, a hegyek között is ;az önkéntes első«-, segélynyújtók szervezetét. Olyan helyeken is, ahol sem orvos, sem művelődés, sem pedig egyéb egészségügyi tényező nem volt. — Itt kell megemlítenem, hogy az Országos Mentőegyesület valóságos küldetést fejtett ki, mert a 'lakosság szakszerű kiképzésével a szomorú múltú kuruzslás lassanként teljesen megkezdte az irtást. Ha kell, mindenkivel (és mindennel együtt. Egy erdőszegélyen feküdt a karaván-nyom. Halott és vérben fekvő emberek, kivégzett asszonyok és fiatal lányok, egy kétéves fiú az anyja ölében, keresztüllőtt koponyával, gyerekek tarkólövéssel, a panyefogatokból kifogva lovak, a kocsik felgyújtva, elégett roncsokban feküdtek az útmenti árokban. A bátyúk feltúrva. Látszott a nyomokon, hogy az orvlövészek először kikutatták a szerencsétlen, halálraítélt karaván cók-mókját, amit használhattak, azt magukkal vitték, a többit meggyújtották, vagy beleszórták az útmenti árok sáros vízébe. Szétszórt kukoricakását találtunk, ez nem kellett az orvlövészeknek, de a kivégzett férfiak és nők lábáról lehúzták a cipőt. Valamennyi halott mezítláb feküdt az utón. Elképesztő látvány volt. Hallottam a katyni tömegsírokról, személyesen láttam a vinnicai tömegsírokat, ott voltam sok-sok békés ukrán falu fölégetett romjainál, láttam az orvlövészek, bandaharcok százféle vérengzését, embertelen, szinte állati módszereit, de az, amit itt láttam, ebben az életét mentő, szerencsétlen, lerongyolódott karaván-roncsban, az felülmúlta valamennyit. Az eső verte a hullákat és az üszkös ruhái-) darabokat, meg kocsironcsokat, csípős szél is fújt és ebben a sirató pillanatban megdöbr bentően éreztük: »Hát mi lehet ott, ahova a vörös rém tette a lábát?« Mi lehet más: a bolsevizmus végzi a nagy tisztogatást! háttérbe ‘szorul. Hiszen régen az volt a közfelfogás, ha valaki súlyosan megbetegedett, úgyis meghal, kár kórházba vinni. Az emberek valósággal rettegtek a kórháztól. Hála a mentők felvilágosító előadásainak, ma már a hozzátartozók nem a kuruzs- lókhoz fordulnak, hanem a mentőintézményekhez. i A mentők a társadalom minden rétegét, a földmívesosztálytól kezdve az összes foglalkozási ágakig szakszerűen kioktatták. Nagyon szép látvány Budapesten, hogy ha villamos-, vagy gépkocsibaleset történik, rögtön ott terem nyolc-tíz ember, nem törődnek azzal, hogy ruhájuk tele lesz vérrel, vagy sárral, igyekeznek embertársukon segíteni. Ma már ugyanez a helyzet a gyártelepeken, sportpályákon, mindenhol, ahol az elsősegélynyújtásra szükség van. — Ebből következik, hogy egy háborús tömegszerencsétlenség esetén milyen nagyjelentőségű honvédelmi vonatkozása és nemzetgaz- sági jelentősége van a jól megszervezett mentőügynek. Azok a katonáink, akik még a béke éveiben megtanulták a szükséges elsősegélynyújtási szakismereteket, a harctéren mint képzett szakemberek, nemcsak fegyverrel, hanem orvosi alapismeretekkel is szolgálhatják a hazát. És ez már csak azért is jelentős, mert a nyers1 erő egyedül még nem ad erőt a hadseregnek. A minden szempontból kiképzett katonaság többszörös erőt képvisel és mi, mentők, a mi munkánkkal teljes mértékben fokozni óhajtjuk azt az erőt, amelyre a dicső magyar hadseregnek szüksége van. (Zs.I.) SZABÓ SÁNDOR tart. zászlós. Az első segélynyújtásra kioktatott mentőhadsereg felállítása óriási nemzetgazdasági jelentőségű esemény
