Zalai Magyar Élet, 1944. január-március (5. évfolyam, 1-72. szám)
1944-03-14 / 60. szám
ÁRA 14 FILLER 1944 MÁRCIUS 14. KEDD NAOTäREI.ET V. évfolyam # politikai napilap # 6 0. szám. Szerkesztőség is kiadóhivatal: Zalaegerszeg, Felelős szerkesztő: Előfizetés: 1 hónapra 3.40, 3 hónapra 9.80 P. Tittőssy-utca 12. Telefon 80. Dr. PESTHY PÁL Postatakarékpénztári csekkszámla: 1.264 sz. Március 1848 március 15-ének pirosbetűs napjáról önérzettel írja Petőfi: »Magyar történet múzsája, vésőd soká nyugodott, vedd föl azt s örök tábládra vésd fel ezt a nagy napot. Nagyapáink és apáink, míg egy század elhalad, nem tevének annyit, mint mi 24 óra alatt. A lelkesülés szent dühében rohantunk hódítani. És ki állott volna ellen? Ezren és ezren valánk s minden arcon, minden szemben rettenetes volt a láng. Ö, ez ritka szép látvány volt. S majd ha vénül a világ, elmondják az Unokáknak ezt a kort a nagyapák.« Igen, elmondták, elmondták... S mindig hozzátették, hogy micsoda leírhatatlan mámor volt ezekben a szavakban akkor: »Éljen a szabadság!« De ahogy múltak az évtizedek és egymásután kidőltek a nagy idők nagy eseményeinek tanúi, mindig inkább fakult a legendává finomult történelemnek aranyfénye. Amit az 1848 év márciusának ifjúsága tudott, vérében és vérével átérzett, hogy mit jelentett a Pilvax, a 12 pont, a felszabadított sajtó, a Talpra magyar, azt mi hűségben utánuk érezni nem tudtuk a minden évben megrendezett márciusi ünnepélyeken. Ők azért a szabadságért küzdöttek, amiért századokon át a Bocs- kayak, Bethlenek, Rákócziak. Mi már nagyrészt a kivívott szabadság áldásait élvezvén, á március lelkét csak külsőségekben hordoztuk. Elhangzottak szép beszédek, eldörögték a Talpra magyart, fáklyás menetek vonultak el kivilágított ablakok előtt. Mindez csak egy letűnt korszak regényes hangulatát ébresztette fel pár órára, azt a hangulatot, amelyet egyébként Jókai regényeiből is annyiszor átérez- tünk. Az Ausztriával való közösségnek sok átka mellett sok előnye is volt, mióta az osztrák császár megbékült a magyar királlyal. A békének áldásos évei fakadtak ránk, mindenünk megvolt, hiszen egy egész ország vetette ránk termékenyítő és boldogító napsugarát. Az 1914-gyel kezdődött első világháborúban pedig március szellemét teljesen kiforgatta magyar jellegzetességéből és szentségéből Já- sziék és Kunfiék, Weltnerék és Buchingerék »radikális liberalizmusa« és a szociáldemokráciának vörös nemzetközisége. Csúcsát érte el ez a magyar hagyományokkal, szellemmel és erkölcsiségge! homlokegyenest ellenkező világnézet Károlyiék forradalmának március 15-ikéjében, majd rá néhány napra a proletárforradalom zűrzavaros rémuralmának minden magyarságot megtagadó idegenségében. A részben ábrándozó, részben gonosz »pacifista« forradalom, amely nem akart katonát látni, és amely a megtévesztett költőnél úgy jutott kifejezésre, hogy többre becsüli kedvesének kisujját a hazáért kiontott vérnél, megtermetté a mérges gyümölcsét. Egyben azonban ez az 1919 március 15-ike iaz a nap, amely ia visszataszító idegen március 15. mellett az igazi március tisztafényű jelentőségét 1848 óta először éreztette át velünk a maga megrendítő szépségében. Vágyva várja vissza minden jó lélek azt az élményt, amelyet elveszített. Mert rabok lettünk újra, testileg, lelkileg egyaránt megbilincselve. Kóttyadt fejű részegek mámoros fővel ordítozták, hogy szabadság, testvériség, egyenlőség, de a magyar történelemhez hűséges hazafiak számára bitószeí/eme fákat állítottak és elegendő börtönök hiányában a középületekből is börtönöket, siralomházakat csináltak. Bujt az üldözött s felé hóhér nyúlt a barlangjába, szertenézett és jnem lelte meg otthonát a saját hazájában. Az ellenséges szellem, amelynek csatlósává szegődött idehaza egy ‘hazaáruló csoport és annak sajtója, először megbontotta a társadalmat, elaltatta a lelki erőt, aztán az ország szétvagdalása magától következett. Fojtogató lett a levegő, az ellenséges gyűrűben itthon és a megszállás alatt, a gyűrűn kívül egyaránt. A magyar szív tehát sóhajtva érezte, hogy kell jönni még márciusi fuvallatnak, amely majd az ibolyák illatát hozza, nem a csatornákét s hogy él kell jönnie a tavaszi feltámadásnak is. Megszületett a magyar imádság: Hiszek Miagyarország feltámadásábam. Azóta mindig megújítjuk e hitünket, hogy igenis, feltámad még az egész Magyarország. S ebben az erős hitben, ennek boldogító vigasztalásában egyek vagyunk bárhol szenvedő magyar testvéreinkkel. A hit pedig csodákat szül, ha akarat is járul hozzá. Most meg, hogy a második világháború folyamán elérkezett a Föld népei drámájának talán az utolsó felvonása, a legelevenebben ragad meg bennünket a március vágya, hogy szabadságot annak, akinek még nincs és megtartani, biztosítani a szabadságot annak a részére, akinek már megvan. Mert most az a szabadság is fenyegetve van, amit már élvezünk minden vonatkozásban. Most tudjuk csak értékelni, kinek szól a Talpra magyar! Most érezzük csak át végzejteis biztossággal, hogy itt az idő, most, vagy soha! Rabok legyünk, vagy szabadok, ez a kérdés, válasszunk! Nem rabszolgának született nép számára a szabadság olyan életszükséglet, mint a tiszta levegő, amely nélkül nem élhetünk. A szabadság biztosításához azonban nem a fegyver az első és nem a fegyver a minden,. A kardnak nincs éle, a golyónak nincs célba röpítő dinamikája, ha nincs mögöttük az embernek lelki fegyverzete, elszánt összefogása, akarategysége a siker érdekében. Minden azon múlik, hogy először a Haza, ami az életforrás, aztán jövünk mi, a saját érdekeinkkel. Mert ha a Haza megmarad, mindenki megtalálja boldogulását a szabadságban, ha azonban a Haza elveszett, akkor vele együtt mindenünk elveszik. Épp azért a Hazáért rakunk önmagunkra most a háborúban korlátozásokat. Sok mindent nélkülözünk, amilyen boldogságról az első márciusi ifjúság álmodozott, de a Haza érdekében való magunk alávetése valaminek, nem idegen rabbilincs. A pozsonyi Szent Mihály-kapu fölé véste századokkal ezelőtt hatalmas betűkkel a hazafiság, hogy »Omne regnum seipsum divisum desolabitur« (Minden önmagában meghasonlott ország elpusztul). De hozzátehetjük ehhez az evangéliumi idézethez, amelyet éppen vasárnap olvasott az egyház, hogy » ... et domus supra domum cadet« (... és a ház házra omlik). Az idézethez való ez a hozzátétel rendkívül figyelemreméltó időszerűség ma. Hallgassuk meg magát Petőfit ezen a napon, hiszen ő ennek a szent napnak a hőse. ö volt a hős ifjúság vezére a nagy tetteknél, amikor a március ifjúságában megifjodtak Pest utcáin 96 esztendővel ezelőtt a decemberes öregek is. Beszéljen Petőfi szellemszava a szíveinkhez. (A következő sorok Petőfi költeményeiből idézett összeállítások:) — A porszemet, mely csak magában áll, elfújja egy kis szellő, egy lehellet. De hogyha összeolvad, összenő, ha a porszemekből szikla alakul, a fergeteg se ingathatja meg. Fogjunk kezet, hogy rettegnünk ne kelljen az eljövendő óriásokat. Kemény szél fúj, lángrakap a szikra, vigyázzatok a házaitokra, hátha mire a nap lehanyatlik, tűzben állunk már tetőtől-talpig. — Ameddig a történet csillaga röpíti a múltakba sugarát, a szem saját hazánkban mindenütt saját szívünkre célzó gyilkot lát. S míg egymást martuk szennyes koncokért, mint a szeméten a silány ebek, azt vettük észre, hogy ezalatt az oroszlánok itt termettek. — Jött a tatár, jött a török ránk. Isten csodája, hogy még áll hazánk. Mi lesz belőlünk?... ezt én kérdezem. De mily kevesen gondolnak vele. Ó, nemzetem, magyar nép! Éltedet mindig csak a jó sorsra bízod-e?».. — Most a szabadságért megy a harc. S amikor szabad a magyar nép, a fejét feltarthatja, kénye-kedve szerint mozgatja a kezét. Azt a bilincsvasat, amely előbb őt szorította, mint kardot most ő szorítja a kezében. Nincs itt uriasága másnak, csak a magyarnak. S akik a mi fejünkre akarnak állni, azoknak mi állunk a fejetetejére és sarkantyúnkat a szívük közepébe vágjuk. Vigyázz, magyar, vigyázz, éjjel is ébren légy. Ki tudja, mikor üt rajtad az ellenség. Ha eljön, úgy jöjjön, hogy készen találjon. Még a félhalott se maradjon az ágyban. — Hol az ellenség? — kérdezed. Ne kérdezd. Mindenütt ott van, ahova tekintesz. De legnagyobb és legveszélyesebb az, aki mint testvér simul a kebleinkre. Könnyű elbánni a külső ellenséggel, ha kivesznek a belső bitangok, akik közül egyetlenegy is százakat ront el, mint a pohár bort az egy cseppnyi méreg, — Ö, Rákóczi, akinek emlékére lángolunk és sírva fakadunk, vedd a zászlót, vedd szellemkezedbe s vidd előttünk, mint hajdan vivéd. S' rohanunk az ellenség elébe. Ha bár utánunk nyúl száz drága kéz és lesz előttünk száz halálnak képe: mégsem lesz köztünk egy se, aki visszanéz. Hiszen van-e mostan olyan legény, aki fél, ha a mennykőjárás ott van a fejénél. Ha van, hát takarodjék az ilyen közülünk, bújjék bele a kemence lyukába,, Testvéreim, a szabadság nevében áldjuk meg a helyünket, amúgy keményen. Mutassuk meg, hogy mik vagyunk. Olyanok vagyunk, akiken a veszedelem nem fog. A legelső jeladásra kiállunk a háromszínü magyar zászló dicső jelvénye alá és védelmezzük megfeszített erővel, ami a mienk. Legyen olyan minden ember, mintha Zrínyi Miklós unokája volna, harcoljon úgy minden magyar, mintha egyedül reá támaszkodnék a haza. Akkor, bizony mondom, győz a magyar! Dr. PESTHY PÄL.
