Zalai Magyar Élet, 1943. július-szeptember (4. évfolyam, 145-221. szám)
1943-08-07 / 177. szám
Egy amerikai alezredes a japán katonáról Már a 16 éves iapán ifiu páncélkocsit vezet Milyen egy iapán hadgyakorlat _4___________________________________________ MAá^RllET Warren J. Clear amerikai vezérkari alezredes négy évet töltött Japánban. Pershing tábornok után ö volt a második amerikai tiszt, aki engedélyt kapott arra, hogy a japán hadseregnél szolgálhasson. A mostani háborúban azután egykori »barátai« ellen harcolt és egyike volt az utolsóknak, akik az ostrom alá vett Corregidort elhagyták. Clear alezredes az amerikai »Infantry Journal«-ban a következő jelentésben számol be a japán haderőnél szerzett tapasztalatairól: — A japán gyermekek katonai nevelése már hatéves korukban megkezdődik. Ekkor veszik a fiúk először a borjút a hátukra és katona- dalok éneklése közben az iskolaudvaron menetelni tanulnak. 12 éves korukban a japán fiúk már egyenruhát kapnak, hozzá könnyű puskát és rendszeresen részt- vesznek az évi hadgyakorlatokon. 15 éves korukban szuronyrohamot intéznek a föltételezett ellenséges állások ellen, egy évvel később pedig gyákorlópáncélkocsikat veze+nek az iskola gyakorlóterein. 19 éves korukban már napi 40 kilométert menetelnek, természetesen teljes fölszereléssel, tudnak lövészárkot ásni, drótakadályokat megostromolni és térképet olvasni. — Miután a japán nyelvet már meglehetősen elsajátítottam, — írja tovább az alezredes — Tokióból Középjapán északi részébe, a második hadosztályhoz kaptam beosztást. Néhány nappal azután, hogy az újoncok megkapták fegyvereiket, menetgyakorlaton vettem részt. Még hajnalhasadta előtt keltünk útra, teljes fölszereléssel. Hírőse hadnagytól, a mellém beosztott hadsegédtől megkérdeztem uticélunkat. Az ezred — válaszolt a hadnagy — a Bandai Sant fogja megmászni és még ma hazatér. A Bandai 1200 láb (3000 méter) magas. Kevéssel azelőtt bocsátottak el a tokiói St. Luke-kórházból, ahol gyomorbántalmak miatt négy hónapot töltöttem. Nagyon meleg nap volt és rövidesen érezni kezdtem a fölszerelésem súlyát, annál is inkább, mivel az emelkedő mind meredekebb és az út mind rosz- szabb lett. Szívem vadul kalapált, lélekzetem akadozott. Végül is hadsegédemhez fordultam: »Kérem, jelentse az ezredparancsnoknak, hogy visszatérek a kaszárnyába.« Hírőse hadnagy izgatottan válaszolt: »Ha nem tudja a Bandai Sant megmászni, nekem is vissza kellene fordulnom. Az ezred kicsúfolna engem, ha valamelyikünk nem tartana ki. Mi megköveteljük, hogy tisztjeink erősek legyenek. Kérem, legyen elnézéssel!« Beláttam, hogy saját hadseregem híre volt veszélyben és tovább vonszoltam magamat. A 82 órás menetelés Amint a nagy hadgyakorlatok ideje közeledni kezdett, a második hadosztály hozzáfogott a felkészüléshez: minden nappalt és a legtöbb éjjelt a szabadban töltöttük. Az egyszerű közkatonák és a tisztek köpenyükbe burkolózva a földön aludtak. A tábori étkezés, amelyet most megkezdtünk, még igénytelenebb a kaszárnyái étkezésnél is, pedig ez az amerikai fogalmak szerint maga is a világ legbosszantóbb kosztja. A kaszárnyában ugyanis a reggeli egy csésze fehér ízetlen túróból áll, az ebéd rizsből néhány darab főtt hallal, a vacsora pedig nyers halból, némi rizsből és cukrozott répából. Ezek az étkezések a tábori koszthoz képest még éppenséggel fejedelmiek. A japánok a táborikopyhát lenézik. Rendszerint tartósított húst kaptunk, amelyet hidegen ettünk és csak néha főtt rizst és darát, ha éppen vízhez jutottunk. Hogy mit bír ki a japán katona, tulajdonképpen csak akkor derült ki igazán, amikor ezredem reggel 3 órakor erőltetett menetre vonult ki. Minden ember 150 töltényt vitt magával, a borjú 40 fontot nyomott. Egy órával útrakelésünk után heves eső eredt meg. Az utak mocsarakká váltak, a borjú, az egyenruha és a csizma vízzel szívta magát tele. Ehhez járult a velőkig ható hideg szél. Egész reggel, délelőtt, délután és fél éjjel menetelt az ezred, csak menetelt, menetelt, menetelt.., Éjfélig 31 mérföldet (49.6 kilométer) tettünk meg. Ekkor félórás pihenőt tartottunk és fölszerelésünket is letehettük. Másnap esti 8 óráig az ezred újabb 30 mérföldet (48 kilométer) tett meg. Ekkor az ezred parancsot kapott, hogy egy folyóparton fejlődjék csatarendbe. Mielőtt az emberek ehettek . volna, 600 yardos (540 méter) lövészárkot kellett ásniok. Amikor minden szakasz elkészült feladatával, némi rizst kaptunk, az emberek nyomban ott, ahol voltak, álomra rogytak le. Alig négy óra múlva már itt is volt az új parancs: vissza az ezred székhelyére. Ismét meneteltünk szürkülettől késő éjtszakáig és a következő nap izzó hőséget hozott. Amint délután hat óra felé egy városhoz közeledtünk,, láttuk, hogy a lakosság az ezred üdvözlésére gyülekezik. Parancsszavak hangzottak fel, a 1943 augusztus 7. görnyedt hátak kiegyenesedtek, a puskák előírásos helyzetbe kerültek, a balkezek pontosan a menet ritmusában lendültek és az ezred feszesen haladt át a tömeg sorfalán. A város egyik terén a polgármester rövid üdvözlő beszédet mondott. Az ezred ünnepélyes énekkel felelt: »Akár holtan úszom a víz színén, akár holtan bukom a domb füvébe — mindenkor kész vagyok a császárért meghalni!« Könnyek patakzottak a tömegben álló öregek ráncos arcán, a gyermekek tágranyílt szemmel, a megilletődéstől némán állottak... — Indulás! — hangzott a parancs és az ezred továbbindult. Óra óra után múlott és a halálrafáradt emberek hosszú sora csak menetelt. Az egész éjjel csak két húszperces pihenőt tartottunk. Reggel hat órakor hideg rizst kaptunk és csak délben álltunk meg ismét. A távolban már látni lehetett a helyőrségi város házainak tetejét. És ekkor rettenetes parancs érkezett: »Tartós futás!« Nem akartam hinni fülemnek. Nem őrültség ez? 83 órás menetelés, 122 mérföld (195 kilométer), teljes fölszereléssel és lőszerrel, csupán négy óra alvás és most még tartós futás?! \ A menetoszlop tompa ügetésbe kezdett. A borjúk fel s alá táncoltak az izzadtságtól csepegő hátakon. Egy hadnagy arcra bukott és fekve maradt. Feltűntek a barakkok kapui. A kövezet döngött, amint végiggördültek rajta a nehéz bakancsok. Az ezred hazaérkezett. Az ezredes hűvösen válaszolt a tartós futásra vonatkozó megjegyzéseimre: — A kimerült katonák még mindig tudnak egy mérföldet menetelni, hogy egy ellenséges állást megostromoljanak és csak ilyen módon 4udom ezt nekik bebizonyítani. Arra az ellenvetésre, hogy hiszen ez csak gyakorlat, így felelt: — Hadgyakorlat a mi felfogásunk szerint ugyanaz, mint a háború. Amint néhány nap múlva a kidőlt hadnagy után érdeklődtem, megtudtam, hogy a katonakórházban meghalt. Néhány nap múlva drótakadályökon való átkelés gyakorlása került sorra. Az első csoportok karjukat szemük előtt összefonva, arccal vetették magukat a drótgomolyagra és az utánuk következők ezen az élő hídon lépdeltek át. A hadosztályparancsnok csak any- nyit jegyzett meg: »Ezt itt jobban meg lehet tanulni, mint a tűzben.« Utána következett a szuronnyal, a japán katona kedvenc fegyverével való nappali támadás gyakorlása. A géppuskák és puskák ezrével lőtték a vaktöltényt, a rohamozok lába alatt hatalmas földmennyiséget vetve a magasba, aknák robbantak és szikrázva csaptak össze a támadók és védekezők oldalfegyverei. Nagyszámú sebesült volt. Este nagy képet mutattak be nekünk, amelyet a győztes fél festett és rajta a következő sorok voltak olvashatók: »Nem törődve azzal, hogy sókan elesnek közülünk, nem törődve a ver folyamával, csak egyre gondolunk — a császár akaratának teljesítésére. Az a kötelességünk, hogy feláldozzuk magunkat, hagy a császár elérhesse, amit akar.« A japán katona fenntartásnélküli halálra- szántságának azóta ismét bizonyságát adta. Amikor egyik hadihajónk lelőtt egy japán repülőgépet és a matrózok a tehetetlenül vergődő roncs felé ‘kötelet dobtak, hogy segítségével legénysége a hajóra menekülhessen, egyetlen japán pilóta sem nyúlt a kötél után; valamennyien inkább az alámerülést választották. Bataanál három-négy japán katona nyíltan, minden fedezés nélkül állt ki a biztos halál elé. Ezzel azonban tüzelésre kényszert tette az addig rejtve maradt géppuskafészket, amit a japán tüzérség ilyenképpen el tudott pusztítani. Egy másik helyen 500 japán tartott egy magaslati állást. Miután nap-nap után sok áldozatot kellett hoznunk, végül is sikerült az állást megostromolni — azonban egyetlen foglyot sem tudtunk ejteni: mintegy 350 japán elesett, a többi pedig a sziklaoromról leugrott a parti szíriekre, ahol szétroncsolva terültek el. (MN) MAVAUT Zalaegerszeg autóbusz menetrendje Érvényes 1943. május 17-től Zalaegerszeg—Bak—Keszthely MÁVAUT Menetdíj _ 14 45 17 25 i. Zalaegerszeg Széehenyi-tér é. 1000 17 05 T40 — 15-17 17 57 é. Bak Hangya szövetkezet i. 928 16-33 — 8T0 15-20 — i. Bak Hangya szövetkezet é. 9 26 1631 250 8 55 15-45 — é. Zalaszentmihály—Pacsa p. u. i. 9 00 16 05 6 40 1140 17 25 é, Hévizfürdő i.--*--14 20 6-40 1T55 17-40 — é. Keszthely Hungária szálló i. 7-25 14 05 6 40 12 05 17 50 é. Keszthely pályaudvar i. —-■ — Menetdij 835 15 40 i. Bak—Nova Bak pályaudvar é. 6'55 13 15 — 930 15-45 i. Bak Hangya szövetkezet é. 6 50 13-10 240 1010 16 25 é. Nova i. 610 12 30 Menetdíj Zalaegerszeg—Bak—Lispe—Szentadorján —17 25 i. Zalaegerszeg Szécheriyi-tér é. —■ — _._ T40 14-20 18-05 i Bak Hangya szövetkezet é. 7-00 15 20 240 14 58 18-19 é. Söjtör Búza-vendéglő i. 6'42 1513 6-40 — *--19 50 é. Szentadorján i. 5'10--*---
