Zalai Magyar Élet, 1943. április-június (4. évfolyam, 74-144. szám)

1943-05-15 / 109. szám

i ARA 16 FILLÉR

1943 MÁJUS 15. SZOMBAT

IV. évfolyam # politikai napilap # 109. szám.

Szerkesztőség és kiadóhivatal: Zalaegerszeg, Felelős szerkesztő: Előfizetés: 1 hónapra 2.50, 3 hónapra 7.20 P.

Tittőssy-utca 12. Telefon 80. Dr. PESTHY PÁL Postatakarékpénztári csekkszámla: 30.454 sz.

A könyv

és az olvasó

Négyszemközt a Csáktornyái Gasparich-szobor alkotójával, aki hazatias aiándékot adott

szülőföldjének

Az idén is — mint esztendők óta mindig — megjelennek a városok utcáin a könyvsátrak, hogy a tavasznak ezen a három napján bizonyosságot tegyenek arról a meghitt és szoros kapcsolatról, amely a könyv és olvasó, irodalom és közönség között ma is változatlanul 'fennáll. E három nap ünnepe a magyar könyvnek, művelődésünk erejét, frisseségét jelképezi. Ám ez a jelképes értelem talán sohasem domborodott ki annyira, mint éppen az idei könyvnapon.

Európa, sőt az egész világ háborúban áll, a világ rendje lassan átalakul, igényekről kell lemondanunk és ugyanakkor fokozott igényeket támasztanak az egyénnel szemben, — de mintha az egyén igényessége is megnőtt volna

a szellemiek terén:

■. 6

a könyv ma fokozottabb társa és barátja az embernek, mint eddig volt.

A könyvnapok azonban ezen az örvendetes szomjúságon túl bizonyságot tesznek a magyarság szellemi képességéről, vezetésre hiva- tottságáról is: a fegyverzajban nálunk nem hallgatnak a múzsák. Ha a szorgos figyelő végigtekint a mai Európa könyvtermésén, örömmel tapasztalja, hogy a múzsák nemcsak hogy nem hallgatnak, hanem ellenkezőleg: hódítanak! — Európában mindenütt nagy sikere van a komoly magyar irodalomnak.

Arról tesznek tanúságot az idén a vidéki városokban június 2—5. között rendezendő könyvnapok, hogy mi, magyarok minden körülmények között elszántan ragaszkodunk ahhoz a műveltséghez, amely az évszázadok folyamán nemzeti létünknek mindig legszilárdabb bástyája volt. Azt hirdeti, hogy nekünk, akik nehéz körülmények között is fényes műveltséget tudunk teremteni és hirdetni, valóban vezető szerepre van hivatásunk és ren- deltetésünk. Ha végigtekintünk a könyvnapi könyvek során, száz és száz színt, hangot, ízt találunk. Klasszikus íróink mellett megtaláljuk a moderneket, az európai tájékozódás mellett a népi hangot, a komolyság mellett a derűt, a humort. Ez az anyag, ez a gazdagság, ez a sokszínűség újabb bizonysága erőnknek és hivatottságunknak. A könyvnapok már magukban is jelképes kiállást jelentenek a műveltség mellett. Napjainkban a jelkép értelme kétszeres és büszkék lehetünk rá, hogy ilyen jelet tudunk mutatni, magunknak és a világnak.

Boldogfai Farkas Sándor szobrászművész a fiatal nemzedékhez tartozik, de a neve máris széltében ismert az országban, sőt a határokon túl is és pedig az érték aranycsengésével. Újabban különösen két esemény kapcsán emlegették sokat. Az egyik az, hogy az ő tehetsége nyerte el a pálmát a Kerepesi-temető új ravatalozójához tervezett dombormű képzeletgazdag eredetiségével. A másik az, hogy megalkotta és felállította Csáktornyán Qasparich Márk Kiüt ferences szerzetes, Muraköz vértanújának szobrát, nemcsak művészi munkájával aratván elismerést, de önzetlen áldozat- készségével zalai szülőföldje 'rajongó és hálás fiának bizonyult. #

Örömmel és büszkeséggel sorozzuk tehát Boldogfai Farkas Sándort zalai értékeink közé, akinek pályafutását minden állomáson élénk figyelemmel kisérjük.

A Csáktornyái szoborleleplező ünnepségek után a művész ellátogatott Zalaegerszegre is, ahol közeli rokonai élnek: Boldogfai Farkas Sándor nyug. ezredes, a nagybácsija és Fang- ler Béla volt nemzetgyűlési képviselő neje, a nagynénije. A rokonság persze tárt karokkal ölelte magához a kedves látogatót, a kíséretében levő bájos asszonykával, a feleségével együtt. így bizony a művész annyira le volt kötve a szeretet bilincseivel, hogy csak nehezen bírt kiszabadulni rövid időre, amíg beszélhettünk vele.

Megkértük hát, meséljen valamit a szobráról, annak születéséről, aztán meg önmagáról is. Hiszen az önvallomás a tények helyes felismerésében nélkülözhetetlen kalauz a jelenben és a jövőben egyaránt.

Látszik azonban, hogy a képzőművésznek nem kenyere a beszéd. Hivatása az elmélyülést kívánó lelki munka, amelynek nem a szó a kifejező eszköze.

Nehezen és akadozva, keresgélve 'ndul el a szava. Mentségül meg is jegyzi, hogy nehéz feladatot kapott tőlünk.

— Néhai Molnár Dezső altábornagy és a nagyapám, Margittay József voltak az alapítói a Muraközi Szövetségnek, amely ápolta a Muraközbe valók testvéri összetartását a trianoni elszakítás után. Ez a szövetség, amelynek tagjai a fővárosban időről-időre találkoztak, tartotta ébren az irredentizmus gondolatát, őrizte híven a muraközi hagyományokat és lelkesedett, erőt merített Muraköz történeti, emlékeiből. Itt vetődött fel az a gondolat is, hogy Gasparich Márk emlékét meg kell örökíteni. Akkor persze csak arra lehetett gondolni, hogy az emlékművet, mondjuk, domborművet Pesten, vagy esetleg Kanizsán helyezzük el. Pestre azért gondoltunk, mert a pesti árvíz idején ott a barátok templomában mondotta el Gasparich tisztelendő úr a legszebb prédikációit. Én, aki nagyapám révén a szövetséggel közeli kapcsolatba kerültem, már akkor foglalkoztam Gasparich emlékének megörökítésével. Már Muraközben töltött gyermekkorom idején sokat hallottam beszélni a

tüzes barátról, alakja, szenvedélyes igazság- szeretete, a fajtája sorsa iránt való lángoló hevülete, a hazája szabadságáért való önfeláldozása erősen izgatta képzeletemet. Mindig úgy állt előttem, mint a magyarsághoz minden poklon keresztül hű múraközi néplélek megtestesítője, örök eszménnyé magasztosult hőse a kardnak és a keresztnek.

— Amikor aztán eljött a várva-várt örömnap és újra a mienk lett Muraköz, ahová szabad volt nekünk ismét visszatérni, amikor mámorában tombolt a nép és ünnepelte a bevonult magyar honvédeket, elhatároztam, hogy az érzelmeimnek emléket állítok. Akkor született meg bennem a Gasparich-szobor elkészítése és szülőföldem részére való felajánlása.

Kiről vette, művész úr, a modellt, ismert-e valakit a Gasparich-család» ból?

— Gasparichról, a vértanúról tudvalévőén semmi ábrázolás nem maradt fenn. így teljesen az elképzelésemre és tanulmányomra voltam utalva. A Gasparich-család élő tagjaiból sem ismertem senkit. Én a franciskánus barátban tüzes magyar embert akartam ábrázolni, az arc kemény jellegzetességével, erős, határozott kiállással. A keresztet akartam kezében különösen hangsúlyozni, a hithirdetés jelképét, értvén azon tántoríthatatlan magyarságának hirdetését is. Mindent csupán az elképzelésemből alakítottam, de eljártam a Hadtörténeti Múzeumba, hogy a 48-as szabadsághősnek korhű kardját megszerkeszthessem.

— Mivel most a háborúban bronzot run lehet kapni, bronzpatinás alumíniumból készült a szobor az anyagszerűség teljes megőrzésével. Mindent ingyen adtam, csak a felállítási költségeket kellett Csáktornya városának vállalnia. Természetesen magam terveztem meg a szobor alapzatát is, amely duna- haraszti mészkő. Maga a figura 2.40 méter magas és 3 mázsa súlyú lehet, az alap magassága 1.70 méter, a szint, amelyen az alapzat áll, szintén vagy fél méter. Kereken az egész alkotmány öt méterre emelkedik a magasba.

Szeretnénk egyet-mást tudni muraközi emlékeiről:

— Törökudvar pusztán születtem, Újudvaron éltem gyermekkoromat, atyám tiszttartó volt a Festetics grófi uradalomban. Édesanyámnak kora halálával 7 éves koromban félárvaságra jutottam. Ettől az időtől fogva nagyszüleiül gondoskodtak a neveltetésemről. Nagyapám, Margittay József a Csáktornyái ké- pezde igazgatója volt, később a kultuszminisztériumba került, ahol a Julián-iskolák meg- szervezőjeként működött. Nyugalomba vonulása után sem volt azonban pihenője, mert a miniszterelnökségen kapott beosztást, mint a délszláv ügyek kormánybiztosa. Muraközi emlékem tehát a legelső és legédesebb benyomás, amely szülőföldjén a játékos és álom-