Zalai Magyar Élet, 1943. április-június (4. évfolyam, 74-144. szám)
1943-06-10 / 130. szám
. iia^rIlet 1943 június 10. Meskisérlik-e az angolszászok az éiiróbái Dartraszállást ? 2 FERENCJÓZSEF KESERŰVIX gyár földet adják magyar kisemberek kezébe és ne bankok és nyugalmazott miniszterek gazdálkodjanak az átadásra kötelezett zsidó birtokokon. Kifogásolta azt is, hogy bizonyos eSétekben gazdatiszti képesítés nélkül, tehát mezőgazdasághoz nem értő személyek kerültek gazdaságok élére. Ledniczky Lajos a réz- gálichiánnyal kapcsolatban azt kérte, kössön a kormány olyan kereskedelmi szerződéseket, hogy a Magyarországból kivitt vágómarháért és mezőgazdasági cikkekért ugyanolyan értékű mezőgazdasági eszközöket kapjunk a külföldi országoktól. Más felszólalók szükségesnek tartották a takarmányozás biztosítása érdekében, hogy a termelő gazda a beszolgáltatott gabonaneműek és olajos magvak után visszakapja a korpát és az olajpogácsát. Volt olyan felszólalás is, amely a parasztszövetség útján kívánta kiharcoltatni a közös gazda- érdekípk-e't. Sporer Tivadar a gazdatiszti cím használata körül való kalózkodásnak megszüntetését követelte. A gazdatiszti társadalmat rossz színben tüntetik fel az álgazdászok és «tgyéb szélhámosok. Aki csizmát húz és zergetollas kalapöt tesz a fejére, az még nem gazdatiszt. Ezen a tűrhetetlen állapoton csak a gazdatiszti kamara felállításával lehetne gyökeresen segíteni. Gróf S omssich Antal arra hívta fel a kamara figyelmét, hogy a gazdák nem juthatnak elegendő pétisóhoz és sertésszérumban is hiány van. Kérte a kamara előterjesztését abban az irányban, hogy a beszolgáltatott tejet bizonyos százalékban számítsák be a zsfrpontokba. Mert ha a vajat be lehet számítani, méltányos, hogy a vaj alapanyaga, a tej is beszámítható legyen. Gróf Festetics Domonkos újabb felszólalásában annak a nézetének adott kifejezést, hogy a mai időkben sem parasztszövetségre, sem másféle új szövetségre, vagy egyesületre nincs szükség, mert most legfontosabb nemzeti parancs a nemzeti egység megteremtése. Krassovich László arról beszélt, hogy Zala megyében több olyan középbirtok van, ahol nézete szerint annyira rosszul gazdálkodnak, hogy még saját magukat sem tudják ellátni a birtokosok. Az ilyen birtokon sürgősen alkalmazni kellene a kériyszergazdálkodást, mert erre a közösség szempontjából van szükség. A közgyűlés lefolyása tanúságot tett arról, hogy a magyar gazda tudja kötelességét és minden nehézség ellenére is vállvetve dolgozik azon, hogy az ország legnagyobb és egyik legfontosabb hadiüzemében, a mezőgazdaságban semmi se akadályozza a termelés zavar- < talanságát. (Cikkünkben dr. Fritz Zierke, a berlini »Völkischer Beobachter« politikai szerkesztője veszi elemzés alá az angol-amerikai partraszállás kérdését és arra a következtetésre jut, hogy a túl későn bekövetkezett északafrikai siker nem hozta .közelebb a szövetségeseket a nagy terv megkisériéséhez.) Régi tapasztalat — mégpedig nemcsak hadászati téren, — hogy a merész és nagyvonalú vállalkozások tervei mindig valami különös vonzóerővel hatnak, amíg még csak a távoli lehetőségek világából integetnek. Ha azonban a végrehajtás órája közeleg, hirtelen nagyon sokat veszítenek csábításukból és inkább nehéz oldalaik kerülnek a figyelem előterébe. A féktelen lelkesedéstől a kételyig, a képzelet nehézségi erőt nem ismerő ugrásaitól a szürke valóságnak józan megfontolásáig vezető utat, a jelek szerint, az angolok és amerikaiak is megtették és az úgynevezett európai partraszállással foglalkozó sajtóhangjaik éppen most, első katonai sikerük után, lényegesen hűvösebb hangulatot árasztanak, mint félévvel ezelőtt. 1942 november 8-án, amikor Eísenhover és Alexander tábornokok Marokkóban és Algírban partraszállották, a jenkik és angolok már az Európa szívébe vezető utón látták magúkat. Ha a Newyork Herald úgy nyilatkozott, hogy ez olyan »nonstop-offenzíva, amely csak Berlin utcáin fejeződhetik be«, vakmerő derűlátásává! korántsem alkotott kivételt. És hogy ez a könnyedén bizakodó hangulat nemcsak újságírókban, hanem fontosabb személyiségekben is megvolt, az amerikai országgyűlés előtt mondott beszédében nemrég maga Churchill ismerte be, amikór kijelentette, hogy akkoriban Anglia és Amerika Tunisznak és Bizertá- nak még az év vége előtt, való kézrekerítésére számított. Az ellenség Szardíniától és Szicíliától kezdve az olasz félszigeten és Krétán át Szalonikiig a földközi-tengeri partvidék minden elképzelhető pontját végigvizsgálta a partraszállásra való alkalmasság szempontjából. Az északafrikai háború azonban nyugodtabb gondolkozáshoz szoktatta a fejeket. A tengelycsapatoknak Afrikából való kiszorításával támadt új helyzet lehetőségeinek számbavételében London is figyelemreméltó, sőt a múlthoz képest éppenséggel csodálatos józanságot tanúsít. Mindenesetre nehéz is lenne állítani, hogy Észak- afrika birtokbavételével a háborús helyzetben döntő fordulat állott be. Kétségtelen ugyan, hogy a marokkói érctelepek és Francia-Észak- afrika mezőgazdasági értékeinek már meg is kezdett kiaknázása bizonyos mértékben köny- nyít Anglia nyersanyagellátási és élelmezési helyzetén, ez a könnyebbség azonban aligha éri meg azt az árat, amelybe került. Éveken át Afrika nyelte el az angol hadiipari termelés zömét és Anglia legjobb hadosztályait, köztük Délafrika, Ausztrália és Ujzéland katonai erejének legjavát éppen olyan keményen megviselte, mint Amerika első hárctéri szolgálatra kiképzett csapatait. Ezenkívül az angol hadi- tengerészet is érzékeny veszteségeket szenvedett és csak maga az utolsó hat hónap is több hajóteret emésztett fel, mint amennyit az erről a vidékről való javaknak rövidebb útvonalon való szállításával belátható időn belül meg lehet takarítani. Az, hogy a Földközitenger déli partjának teljes birtokbavételével egyúttal a földközi-tengeri hajózási útvonal is megnyílt, egyelőre még bizonyításra szorul. Megvan ugyan a lehetősége, hogy az afrikai partok védelmében nagyobb hajókaravánok Gibraltárból eljuthassanak Szuezig, azonban csak a tapasztalat fogja megmutatni, hogy az ezzel járó kockázatot érdemes-e vállalni. Az északafrikai háború mérlegének végén tehát akár kimondva, akár csak a sorok között elbújtatva, mindenütt ott áll a kérdés: És most? Ezzel pedig egyúttal ott van az a beismerés is, hogy Tunisz elfoglalása csak akkor tölti be célját, ha nyomon követi az oly sokszor bejelentett támadás a megerősített Európa ellen. Más szóval tehát az északafrikai hadjárat befejezése az angolok és amerikaiak számára nem teremtett új helyzetet, hanem csupán hadviselésük főkérdését, a második arcvonal kérdését helyezte határozottabban az előtérbe. Ám semmi se mutat arra; mintha az angolok és amerikaiak túl sürgősnek lássák, hogy az afrikai előjáték után a partraszállás drámáját is színre vigyék. Nyilván nem felülről kapott utasítás nélkül történt, hogy egymásután szót emelnek a katonai szakértők, hogy rámutassanak az ilyenféle kísérletek nehézségére és alapos megfontolásra intsenek. Különösen szókimondó volt ezek közül Makóim Wheeler- Nicholson őrnagy, a »Look« című amerikai folyóirat ismert szakértője, aki egyszerűen lehetetlennek mondja, hogy az Európa ellen való támadás sikerrel járhasson: »Ahhoz, hogy Hitler megerősített földrésze fölött győzelmet arathassunk, négy milliónál is jóval több embert kellene átszállítanunk és utánpótlással ellátnunk — magában is szörnyű nehéz vállalkozás, amelyet a jelenleg négy-ötszáz tengeralattjáróból álló* német flotta csak még jobban megnehezítene. Derűlátók alkothatnak maguknak csalóka képet Németország katonai erejéről és várhatnak átütő sikert bármily nagyarányú légiháborű- tölí« Ezekre a megfontolásokra támaszkodva Wheeler nem tartja tanácsosnak, hogy a szövetségesek a Földközi-tenger vidékén újabb veszedelmes kalandokba bocsátkozzanak és ehelyett azt ajánlja, hogy az Egyesült Államok kormánya inkább a japán hadszíntérnek szenteljen fokozottabb érdeklődést. Biztosra lehet venni, hogy e figyelmeztetést nem csupán az esetleges kísérletet követő kudarctól való félelem, /hanem az Amerikában széltében-hosszában elterjedt aggodalom sugallta, hogy Japán időközben még jobban megerősödik. Roosevelt mind erősebbé váló ellenzékkel áll szemben, amely a Casablancában körvonalazott háborús terv feladását .'követeli és a »Hitler az első számú ellenség«: jelszava ^helyébe az »Először ,Japánt!« jelszót akarja állítani. Churchillnek az amerikai országgyűlés előtt mondott . beszéde világosan magán viseli annak az igyekezetnek nyomait, hogy .ezekkel a törekvésekkel . szembeszálljon. Hogy i ez mennyire sikerült neki és. Roosevelt hű maradt-e eredeti hadászati elgondolásaihoz, majd csak a . jövő mutatja ,,meg. Akárhogy álljon is . a dolog, .mindenesetre kétségtelen, hogy a hosszú washingtoni értekezlet a tengelyhatalmak váratlanul makacs és hosszan tartó afrikai ellenállásának volt»a következménye. Ez egyben marról is ízelítőt adott, hogy milyen ‘fogadtatásra számíthatnak az angolok és ameríkaiák, ha a tengelyhatál- maknák tulajdonképpeni hatalmi körzetén belül valahol mégis támadásra szánnák el magukat. fam r ysb' Menetdíj T30 230 5.80 5 80 5 80 Menetdij 220 Menetdíj 1% 2-20 5k80 810 855 J030 1045 1055 autóbusz menetrendle Érvényes 1943. május 17*től Za la ege razég — Bak—Keszthely 14 45 17 25 i. Zalaegerszeg Széchenyi-tér 15T7 17 57 é. Bak Hangya Szövetkezet 15-20 —i. Bak Hangya szövetkezet 15-45 —•—é. Zala8zéntmiháty—IRáCsa p. 17 25 ■-*é. Hévíz fürdő 17 40 — — é. -Keszthely Hungária »kiálló 17 50 —é. Keszthely pályaudvar Bak—Nova 8*35 ; 930 *1019 j, 15*40'i. 15*45 i. Í6 25é. ' Bäk' pályaudvar é. ’Bük Hangya szövetkezet é. W>va i. Zaláégerszég—Bak—Lispe—Szentadorján —1725 i. Zalaegerszeg Széchenyi-tér 14:í}0 1805 i. Bak Hangya szövetkezet 14 58 f 819 é. Söftör Búza-vendéglő —■— 1950é. Szentadorján í. i. MAVAUT ( 3 1 n é. 10 00 '1795 l: i. 928 16-33 3 é. 9 26 1631 J u. i. '900 1605 i i. —14-20 » 'i. 7 25 T4 Ö5 > i. í * * / 555 13*15 i 650 1310 >) il 3 610 12-30 ♦ _ * 7-ÖÜ 1520 6*42 15 08 V 510--’-V. 4 .c-J ij-A ■ÜJ*'
