Zalai Magyar Élet, 1942. szeptember-december (3. évfolyam, 196-269. szám)
1942-09-28 / 218. szám
nA&AífílF.T 1942 szeptember 28. A híres, nevezetes Mollinárhbakák... „Megmutatjuk mi az egész világnak, nincs párja a Mollinári bakának...“ r (A honvéd haditudósító század közleménye.) Koromsötétségből egy alig pislogó mécsessel megvilágított előszobába lépünk. Hátunk mögött nyomban lezuhan az ajtót helyettesitő pokróc. A belső szobában viharlámpa alatt hosszú asztal mellett honvédtisztek ülnek. Egyik könnyühadosztályunk törzse vacsorázik benn. Bajtársi szeretettel fogadnak. Fürge legények szempillantás alatt tányért, evőeszközöket varázsolnak az asztalra... Az étel ugyanaz, mint amit mindenki eszik — hiszen a mai háborúban nincs külön tiszti s külön legénységi élelmezés. De a tányér, evőeszköz egyszerre más keretet ad a dolognak s ez felvillanyozza az embert. — Isten hozott benneteket! — fogad szívesen a jelenlévő vezérkari őrnagy, hadosztály- parancsnok. Hosszabb gépkocsiút, fárasztó gyaloglás, futás, szökelés áll mögöttünk. Farkasétvágyunk van. Csillogó szemmel telepszünk a sajt és tea mellé... Hirtelen éles sípjelek hasítanak a csöndes éjtszakába. — No, megérkezett Iván I — mondja a hadosztály vezérkari főnöke. — Tudjátok, nekünk személyes ismerősünk ez a zakatoló, rekedt hangon búgó Maxim Gorkij rendszerű repülőgép... Majdnem minden éjjel jelentkezik. Jól tudjuk: minket keres, de nem talál. Néhány nappal ezelőtt azt hitték a vörösök, hogy megtaláltak. Gyors egymásutánban négy „csomagot“ oldott ki a gépük. Másfélkilométerrel arrább vágtak tölcséreket a bombák, learatott rozstábla közepén... A légynek sem ártottak... Most újra jönnek... Nappal nem röpködnek, mert egy héttel ezelőtt „feketenapot“ rendeztünk nekik : tiz gépet lőttünk le 1 — Ne sokat tanácskozzatok, hanem vonuljatok óvóhelyre, mert a vak Iván is talál „szemet“ — utasít most a parancsnok. A hadosztálytörzs tisztjei éppen végeznek a vacsorával. Sisakunkat fejünkre vágjuk s gyors egymásutánban tűnünk el a mély, keskeny, részben fedett árkokban .. A gép búg, zúg, morog... Most megy el a fejünk felett. „Sztalin-gyertyát“ dob ki. Fény önti el a tájat. Árokszint alá kerülnek a sisakok. Hangtalanul, mozdulatlanul kutatnak a szemek, hevesebben lüktet a vér, feszülnek az idegek... Aztán elhalkul a zúgás... — Iván leszerepelt! — jegyzi meg egy fiatal százados. Árokpartra lendülnek a testek s félperc alatl, mintha mi sem történt volna, újra együtt van a törzs. Zúg, búg a parancsnoki távbeszélőkészülék. Helyzetjelentések érkeznek az arcvonalról . . . Térkép fölé hajlanak a fejek, piros és kék ceruzák kerülnek elő. Pontosan ellenőrzik az állásokat, a mozgást... Még az aknabecsapódás helyét is megjelölik. Az ellenség munkáját a legapróbb részletekig ellenőrzik. Kint az éjtszakában élelmet, lőszert, erődítés anyagot szállító járóművek sora igyekszik célja felé... Nagyobb időközönként el-elbődül egy-egy löveg ... Néha géppuskaropogást közvetít a szél . . . — Ismét vállalkoznak, ismét kísérleteznek valahol a vörösök! — hangzik a megjegyzés s már érkezik is a jelentés: „Orosz járőr akart megkapaszkodni a Don partján.“ Résen voltunk. Reggelre négy foglyot és zsákmányolt fegyvereket küldünk... Gyalogság, tüzérség, műszaki, különböző szolgálati ágak jelentéseit összegezik, értékelik, a nagy gonddal és messzemenő körültekintéssel leszűrt eredményekből új elhatározás születik... Itt mindenről tudnak, mindenről pontos jegyzéket vezetnek. Bármelyik pillanatban megmondják : mikor, kivel, hol és mi történt ? Pillanatra szünet áll be. Megragadjuk az alkalmat s a hadosztályparancsnoktól katonái után érdeklődünk. Szeméből büszkeség sugárzik : — A „Mollináriak“ utódai vagyunk — mondja. — A Mollinári bakáké, akiknek nevét a boszniai „okkupáció“-ban és a múlt világháborúban megtanulta minden magyar. Az ellenség félve tisztelte, szövetségeseink szerették. A parancsnokságom alatt álló legények édesapái a világháború után, az összeomlás rettenetes pillanataiban felvették a harcot a hazánkat megsemmisüléssel fenyegető vörös rémmel is. Szabadcsapatokat szerveztek, felfegyverkeztek s a legnehezebb pillanatokban fegyverrel a kezükben, olthatatlan hazaszeretettel lelkűkben, örökké példát mutató magatartással tartották a lelket a nemzetben... Ott voltak a rend, a fegyelem helyreállításánál s aztán elszánt magyar akarattal fogták meg az ekeszarvát. Egy pillanatig hallgat, mintha a Kiskunság — a régi Mollinári-bakák szükebb hazájának — képei suhannának el szeme előtt, majd igy folytatja: — Azután, amikor a müncheni döntés nyomán derengeni kezdett a magyar ég, a fiúk léptek apáik helyére. Ott voltak a Felvidéken, Kárpátalján, Erdélyben, Bácskában s most itt védik megszentelt földünket, hitünket és nemzeti függetlenségünket. Öntudatosan, bátran, magyarokhoz méltó módon állanak őrhelyükön. Jól ismerem ezt a népet. Sokáig ezredparancsnokuk voltam. Minden század, szakasz, sőt a rajparancsnokok zömét és a legénység nagy részét is személyesen ismerem. Szeretjük, tiszteljük és megbecsüljük egymást. Katonák vagyunk. Mindannyian tisztában vagyunk : vasfegyelem nélkül nincs eredményes munka. Ehhez tartjuk magunkat. Gyomorbajos! Vesebajos! Tartson ivókúrát I A természetes szénsavas Petánci gyógyvíz üdít, gyógyít. Főraktár: Muraszombat. Telefon: 68. Most valami jelentést hoznak be G. vezérőrnagyhoz. Átfutja, gyorsan intézkedik, majd ismét hozzámfordul: — Munkánkba igaz bajtársi szeretettel kapcsolódnak bele tüzéreink, különböző szolgálati ágaink és közelfelderitő repülőink. Védelmi vonalunk elfoglalása pillanatában közelfelderitőink művésziesen összeállított és leirt versben üdvözöltek... Repülőgépről dobták le. Mi gyalogfutárral válaszoltunk kétszázötvenedik bevetésük alkalmával. Nem szóvirág, amit mondok: mindannyian a „Mollinári-bakák“ utódainak tekintjük magunkat. Ez pedig kötelez. Ezred- zászlónk egyik szalagján ez a jelmondat áll: „Megmutatjuk mi az egész világnak, nincs párja a Mollinári-bakának!“ Ehhez a jelmondathoz tartjuk magunkat mindenkor és minden körülmények között. Kemény tűzkeresztségen estünk át. Helytállottunk. Sokszor szivünkig vágott az ostor, de a legkeményebb pillanatokban sem rezzentek arcizmok, odatalált lövedékünk, ahova kellett. Egyetlen emberünk sem felejtette el Kállay Miklós miniszterelnök kecskeméti búcsúztató szavait: „. . . ezt a paradicsomot, amit apáitok, nagyapáitok, dédapáitok a futóhomokon mérhetetlen munkával, verejtékkel, töretlen magyar élniakarással teremtettek számotokra a Duna-Tisza között — messze keleten sokkal jobban, eredményesebben védi- tek, mint itthon 1“ Ezért vagyunk itt s ezért harcolunk, mig a jobb, minden magyarokat egyesitő jövendő ezt követeli... A vezérőrnagy elhallgat... Vezérkari főnöke halkan jelent valamit... Felállanak és eltűnnek a parancsnoki szoba ajtaja mögött. Pillanatokig csöndben vagyunk. Valaki az órájára néz. Kapcsoljátok be a rádiót, Budapest híreket mond... Néma csöndben, szinte áhítattal hallgatjuk a rádiót... Huszárhadnagy jelentkezik. Lezárt borítékot kap. — A jobbszárnyra viszed, vágtában! — hangzik a parancs s félperc múlva lódobogás jelzi: a parancs elindult... Rejtjelezve búgnak a távbeszélők... Pillanatra megjelenik a hadosztály parancsnok alakja: — Menjetek lefeküdni! Holnap hajnalban nagyobbszabású vállalkozást hajtunk végre. Ti is ott lesztek 1 Hajnali háromkor indulunk. A részleteket a helyszínén megtudjátok... — hangzik a parancs. Felállunk. Egyszerre koppannak a sarkok. Sorra fordulunk ki a sötét éjtszakába és megyünk szállásunkra... Vihar előtti csend ül a tájon... FERENCZ GYÁRFÁS hadapródőrmester. Ne dobja el, ha már elolvasta újságunkat, a ZALAI MAGYAR ELET^t, hanem KÜLDJE EL HARCTÉRI HOZZÁTARTOZÓJÁNAK, vagy valamelyik ismerősének. Csak á nevet, rendfokozatot és a tábori postaszámot kell rláírni a lap fejtére, aztán bélyeg nélkül betenni a Legközelebbi levélszekrénybe. Gondoljunk zalai honvédleinkre, lakik sóvárogva várják la jó zalai újságot. jdbivcütxtf IZLÉ/E/ j&Gcbcy»
