Zalai Magyar Élet, 1942. szeptember-december (3. évfolyam, 196-269. szám)
1942-11-14 / 257. szám
4 MAWffiífm'.T Budapesti levél arról, hogy hála Istennek, divatbajött a kisbaba Az aranysugárban úszó tereken apró lányok, fiúk sierege futkározik s nem nehéz észrevenni, hogy az elmúlt évekhez képest alaposan megszaporodott a babakocsik száma is. Külön öröm megfigyelni: egyre több az olyan ifiasz- szony, akin szűk a köpeny s csak óvatosan sétálhat az édes verőfényben. A háborút a régi festők csontos kaszásként ábrázolták, amint mérföldes léptekkel gázol át a halottak véres tömegén. Nos, ez a kép ma sem változott, de kiegészítésre szorul. Mert fájdalmasan igaz ugyan, hogy széles rendet vág a nagy Kaszás, de háta mögött új élet is sarjad s a döntésre váró gabonából kipergett szemek bő marékkai hullnak a televénybe, hogy kicsírázzanak, megújuljanak és sokasodva teremjenek. Az élet örök körforgása ez, boldog vigasz és harsány ígéret. Az apró magyarok friss serege kiapadhatatlanul hömpölyög az uj élet folyamának medrében. Divatba jött Pesten is a gyerek. És éppen most, amikor a lét- föltételek egyre nehezebbek, a gondok egyre nyomasztóbbak, a sorsok egyre esendőbbek', .Mi történt? Kiderült, hogy a történelem szele zártabbá teszi a családot, de föl is frissíti. Rég n(e(m becsültük úgy ia|zl Otthoni kört, mint manapság. Nlemcsak az elsötétítés, a korai záróóra s a kifelé való járás-kelés száz kényelmetlensége teszi ezt, hanem a lelkek visszahajlása is. A nemzet nagy sorsközösségének kerítésén belül feltámadtak és szelíden világítanak, enyhén melegítenek a családi sejtek, özek az apró, de annál bensőségesebb közösségiek. Az öszszetartozás ezernyi eltéphetetlen huzala köti ma össze a családtagokat jobban, mint valaha. A válóperek száma meredeken zuhan. Lassan mindenki rájön, érzi, tudja, értékeli, mit ér a saját fészke és már nem vitás, hogy la befelé Való élésnek tenglejlyje és koronája a gyiermek. A kisded a miénk: vérünk, testünk és lelkünk s nincs az a gond, kényelmetlenség, veszély, aminél me érne többet. A gyermek az Isten csókja, továbbfolytatódás, cél és feladat, amely értelmet ad a családnak és szent nógatást nekünk, hogy tovább éljünk és harcoljunk ezen a földön. Most, a nagy elszámolások idején egyszerre kiderült, hogy az illanó örömök, gara- sos szórakozások, arasznyi hiúságok pernyéjét mint fújja szerte a forgószél. Ma legtöbb pesti beéri az otthon négy falával. Leül a karosszékbe, ölbekapja a gyerekét s míg a földrészek fölött zúg az orkán és könnyeket sírnak a felhők, a holnapra gondol és a hol- naputánra, mert a jövőt tartja karjai közt, a gyermeikét, .aki már tisztább iés szabadabb világ Ihősie lesz és talán meigéri azt, ami nekünk nem 'adatott meg. Páréban láttam, — a régiben — hogy ismeretiéin férfiak kalapot emeltek utcákon, tereken láldott állapotban lévő nőknek. Meghatóan kedves magaviselet volt le!z, tisztelegni a (nő dőtt, aki a hazának is áldozatot hoz, amikor (új életet ad. Megérdemelnék ezt a tiszteletadást a mai magyar lanyák, akik a vak végzet idühörgiése közben is vállalják a sorsot és mosolyon boldogsággal viselik szívük alatt la drága terhet, !a szebb jövendőt, egy jobb világ magyarjait. VIDÉKY LAJOS. Aknamezőre hajszolt orosz gyermekek (A honvéd haditudósító század közlése.) Az utóbbi időben egyre nehezebb és veszedelmesebb a vörösök dolga vonalaink előtt. Ugró, érintő és taposó aknazárak keresztezik a támadók útját. Napokon át tapogatóztak, kísérleteztek : hol tudnának átjutni a műszaki záróvonalunkon. Egymásután robbantak fel kisebb, nagyobb csoportban. Újabban — egészen egyedül álló, kegyetlen módon — változtattak a helyzeten: gyermekeket, asszonyokat, nyomorékokat a „közösség szempontjából használhatatlan embereket“ kergetnek, kényszerítenek az aknazárra, hogy ösvényt nyissanak a vállalkozó vörös katonáknak... így pusztítja, nagy csoportokban a kommunizmus az orosz faj gyermekeit. Egy-egy csoportból sértetlenül is kerülnek vonalaink elé asszonyok, gyermekek és férfiak. Kétségbeesetten könyörögnek az életükért és kenyérért... Most éppen két gyermeket hoz egyik járőrünk. Ágrólszakadt verebek. Remegnek, mint a nyárfalevél. Négy asszonyt és egy férfit téptek szét előttük az aknákŐk megmenekültek. Szemükben rémület lángol. Ökölbe szorított kézzel fenyegetik a túlsó parton lévő bunkereket, állásokat, ahonnan éjfél tájban útra kényszerítették őket. — Mindent zsidók irányítanak odaát és a mérges kommunisták — mondja magából kikelve Csenoják Andrej Filipovics 15 éves fiú. — Nincs ott senkinek már nyugta. Minket is valami zsidó politikai biztos parancsára szedtek össze. Géppisztolyok elé vettek s olyan katonák közé kisértek, akik szót sem tudnak oroszul. Szibériába valók. Egymással sem igen tudnak beszélni. Mutogatnak, rabolnak, fosztogatnak és kegyetlenkednek velünk. Röhögve kergettek az aknazárnak. Persze mi tapogatózva, félve jöttünk. Édesanyám, szegény egészen kicsi koromban, titokban imádkozni tanított. Hát most nagyon imádkoztam... Társammal leghátul másztunk, kúsztunk, óvatosan igyekeztünk előre, nehogy drótba akadjunk. Kortyint egyet a katonakávéval kínált kulacsból s utána nagy léiekzettel folytatja : — Négy akna robbant az előttünk menő asszonyok, meg emberek alatt. Az igy támadt résen kúsztunk át. Hogy hol ? Szívesen megmutatjuk akár most, akár este. Minden fűszálat megjegyeztünk, hisz az életünk függött tőle. Sohase fogom elfelejteni ezt a rettenetes éjtsza- kát! — Nincsenek szüleid ? Hol dolgoztál ? — tesszük fel a kérdést. — Nincsenek... — hangzik a válasz s rongyos, szakadozott, csupa mocsok ruhája felett összébb huzza darabokban lógó esőköpenyét. — Édesapám 1930 ban, édesanyám rá kilenc évre halt meg. Engem munkára fogtak a vörösök. Másfél évig egy vasúti töltésen dolgoztam, azóta fűtőháznál vagyok. Most az utcán fogtak nyakon és hurcoltak a halál torkába. gr « és minden lakberendezési tárgy nagy választékban ButOr Szalay és Dankovitsnál WM0 Mi m I Bútorcsarnok: Zalaegerszeg, Batthyány-utca 4. J3qm?AOu ztbl ASSZONYOM ! Egy kis sétával sok pénzt takarít, nézzen *ö,űía TE-l L-TEX háziipari boltban Kossuth Lajos-utca 48 szám. Éppen annyit kerestem, hogy éhen nem pusztultam. Egyetlen tisztességes inget nem tudtam szerezni még magamnak. Érdeklődünk a túloldali dolgokról. Termésről. — A termés ? Jó. A kicsépelt termést azonban nyomban elharácsolták a komiszárok és valahová hátra irányították. Úgy elhordták a gabonát, burgonyát, kölest, árpát, búzát, káposztát és minden más terményt, hogy az emberek már most éheznek. Az üzletekben nem lehet semmit sem kapni. A kenyeret adagolják. Szitálatlan, korpás lisztből készül a féiigsült kenyér. A kiszabott adagnál többet senki sem kap, sőt az is elmarad sokszor hetekig. Egy paradicsom tiz rubel. Hirtelen átszámítjuk: egy és fél pengő. Hitetlenkedve rázzuk a fejünket: — Nem lehet az! Tévedsz fiam ! — magyarázzuk. — Én nem, uram ! — hangzik a félreérthetetlen válasz. — Saját bőrömön tapasztaltam. Azt mondják a vezetők, hogy a paradicsom fényűzést cikk az élelmezés terén, nélküle meg lehet élni! Hiszen, ha volna egyéb! A még meglevő és rejtegetve tartott egyéb élelmet azonban elviszik a házról-házra fosztogató szibériai katonák, akiket vállalkozások előtt lehatnak s úgy küldik a magyar állásoknak... Ezekután Matnisó Leonid Vaszilievics tizen- négyéves fiút kérdezgetjük ki. — Én is árva vagyok... — hangoztatja és sírásra görbül a szája. — Félig árva. Négy évvel ezelőtt halt meg az apám. A vasútnál dolgozott. Enni kell. Innen a hatodik faluban lakó édesanyám engem állított a helyébe. Sokat dolgoztam, sok keserű kenyeret ettem ezen a vasúti töltésen. A vörös visszavonuláskor, ezelőtt négy hónappal, engem is magukkal hurcoltak. Megszökni nem lehetett. Azokat az árkokat és bunkereket ott a túlsó parton, mind mi készítettük. Aztán újból a vasúthoz kerültem. Most egyszerre fogtak el a társammal és kergettek az aknamezőkre. Amikor könyörögtem, hogy ne hurcoljanak el az anyámtól, a testvéreimtől szájba rúgtak. Nézze meg itt ezt a hasadást. Ferdeszemü, csunyaarcu katona volt. Arról érdeklődünk, miért igyekeznek újabban annyian át ide a mi oldalunkra. — Miért jönnek át az emberek ? Éheznek. Jön a tél. Nincs semmi. A vöröshadsereggel odamenekült kommunisták meg zsidók, meg a katonaság mindent felemésztenek. A társam igazat mondott: már fosztogatnak, rabolnak a katonák. Röhögve veszik ki az ember kezéből az utolsó falatját. Mit tegyenek hát ? Ha ottmarad a nép, egész bizonyosan elpusztul a télen. Se ruhája, se ennivalója, se fűtőanyagja nincs. Azt mondják, egyszer úgy is meg kell halni. Hát nekiindulnak a Donnak. Ha aztán véletlenül nem lövik le őket a vörösök, akkor úgy gondolják : hátha jobb dolguk lesz ideát. Mert rosszabb sorsa már seholsem lehet az embernek, mint a Don balpartján ! — Szóról-szóra igazat mondanak — mondja a védőkörletet tartó század parancsnoka. — Tegnap két asszony, azelőtt hat férfi, köztük két magát állatorvosnak mondó ember állította ugyanezeket. S ami a legfontosabb, a mi vállalkozó szellemű embereink a túlsó oldalra jelentős mélységbe behatolva ugyanezeket állapították meg. Természetesen a túlról jöttékét szigorú felügyelet és ellenőrzés alatt tartjuk. FERENCZ GYÁRFÁS
