Zalai Magyar Élet, 1942. április-június (3. évfolyam, 72-144. szám)
1942-04-09 / 78. szám
2 1942 április 9. HETI ÉRDEKESSÉGEK A káromkodás ellen megindult országos mozgalom lendületesen folyik Zalában is. Gyűlések, falragaszok, újságközlemények egyaránt rámutatnak arra, hogy ez a megszokássá vált csúfos jellemvonás szégyene az embernek, szégyene egy országnak, de amellett, hogy a legnagyobb bűnök egyike, a legnagyobb ízléstelenség és a legoktalanabb, buta megnyilatkozása a beszélő képességnek. Tiltja a tízparancsolat, Szent István óta tiltják a magyar törvények, hol kemény szigorúsággal, hol enyhébb elbírálással. Úgy tudjuk, hogy vasárnap megint a zalaegerszegi ferences plébánia rendez káromkodás elleni nagygyűlést, még pedig a rendház előtti kertben. Budapesti és helyi szónokok fognak rámutatni arra, hogy Mária országa nem adhat tanyát az istenkáromlásnak. Helyes, szükséges, hogy mindenütt felrázzuk .a lelkiismeretet. Bárcsak jelen lennének a gyűléseken a káromkodók is, nemcsak azok, akik' amúgy sem ejtik ki tiszteletlenül az Istennek és a szenteknek a nevét! A káromkodó ember ugyanis nehezen fogadja be a lelki hatásokat, mert őszintén megvallva, legtöbbször azt sem tudja, mit mond, amikor rosszra jár a szája. Hosszú, türelmes, kitartó, céltudatos egyházi és világi nevelőmunka szükséges, hogy majd eredményt érjünk el. Azonkívül többet ér a jó ötlet, mint száz szónoklat. A káromkodás ellen való küzdelemben az ötletes embereket kellene csatasorba állítani. Ilyen ötletes embert lestünk ki a minap. Egy fuvaros szörnyen káromkodott a mellékutcában, mert megindultak a lovak, amikor a a fát lerakogatta. A járókelők persze megbot- ránkoztak, de senki sem mert közbelépni, csak csendesen kérdezgették egymástól: — Hol a rendőr? Miért nincs most itt rendőr?! Az emberek ugyanis nagyon kényesek belenyúlni a kellemetlen dolgokba, meg félnek is, meg azt is mondják: »tse ingem, se gatyám, mi közöm hozzá, fogja meg, írja föl a rendőr, azért kapja a fizetését!« Az Í2galmas percekben azonban arra tart egy ismeretlen úr a Kossuth Lajos-utcából. Egészen bizonyosan vidéki, jóvágású, szelíd arcú férfi. Hallja ő is a káromkodást. Odalép az indulatban fetrengő fuvaroshoz és így szól neki: — Jó napot kívánok! No, mi a baj, barátom, a lovak? Ejnye, ejnye... Elővette a cigarettatárcáját és megkínálta (vele a fuvarost. Közben valamit suttogott neki,. A vihar pedig iziben lecsendesedett. A fuvaros és az ismeretlen úr barátságos kézfogással búcsúztak el egymástól. Utána mentem az ismeretlennek és bemutatkoztam neki. Aztán megkérdeztem tőle, hogyan szerelte le a fuvaros indulatos kitöréseit.-— Azt mondtam neki, — szólt — hogy legyen óvatos. Sohasem tudja az ember, ki jelenti föl. Én is káromkodó voltam, die megjártam. Valami jóakaróm besúgta a nevemet és 20 pengőmbe került egy-két szó, amit mérgemben kiejtettem. — A fuvaros — folytatta tovább az én, most már ismerős úriemberem — szépen megköszönte a jóakaratéi felvilágosításomat és hozzátette : — Ha mindenki ilyen derék úr volna, mint maga, az ember jobban vigyázna a szájára! P.P, HIRDETMÉNY. A m. kir. földmívelésügyi miniszter 62.192— 1942 V. 2. ü.o. számú rendeletével a város beépített területén kívül tartott ebek megkötését és éjtszakára kolonccal való ellátását rendelte el. A pásztorebeket csak a kihajítás és őrzés ideje alatt, vadászebeket pedilg csupán a vadászat ideje alatt lehet szabadon tartani. Felhívom a Város közönségét, hogy a rendeletben foglaltakat szigorúan tartsák meg, mert a rendelet megszegése kihágás. Zalaegerszeg, 1942 március 31. Polgármester. Látogatás szovjetmunkások között (M. kir. honvéd haditudósító század közlése.) A »munkástelep«, amelyen járunk, a szovjet birodalom egyik legmozgalmasabb iparvárosának szélén terül el. Magyarországi, vagy általában európai hasonlattal ailijg élhetünk, ha fogalmat akarunk nyújtani az olvasónak erről a munkástelepről. A régi falusi cigánysorok képének hasonlata közelíti meg még leginkább *ezt a telepet. Az épületek javarésze vályogház, de jócskán akad közöttük deszkából és kátránypapírból összetákolt viskó is. Azok, akik ilyenekben laknak, még boldogok, mert legtöbbször csak maguk, vagyis egy-egy család él bennük. Ez ugyan személylétszám tekintetében nem nagy előnyt jelent, mert hatau- nyolcan is laknak egy-egy szobában, de mégis tűrhetőbb sors, mint azoké, akik a munkástelep két hosszú, barakkszerü faépületében kaptak hajlékot. — Azelőtt mi is olyanban laktunk, — mondja az egyik külön-viskó gazdája — de olyan tűrhetetlen volt a velünk együtt lakó két család, hogy inkább kiköltöztünk onnét és egy összedőlt szivattyúház deszkáiból és kátrány- papírbéléséből fölépítettük ezt itt. Vasárnap van s a szövetséges csapatok által újra üzembe helyezett vasgyár munkásai nyújtózkodással töltik a munkaszünet napját. Eddigi tapasztalataink szerint a falusi nép általában szívesen fogadott bennünket, a városi lakosság, főként azonban az ipari munkások hosszú ideig gyanakodva néztek s bizalmatlanok voltak irántunk. Amióta azonban néhány honvédegység közelebb táborozik a városhoz, a volt szovjet munkásságnak ez a magatartása is láthatóan megenyhült. Most, hogy az imént kijöttünk közéjük, határozottan barátsággal fogadtak. — Eleinte, — mondják — amikor még hittünk a belénkpropagandázott szovjetmesékmek, reszketve vártuk, hogy ránkszakadjanak mindazok a borzalmak, amelyeket a szovjet politikai szemináriumaiban annyiszor emlegettek, a nyugati államok életének ecsetelése során. Mert azt bizonyára hallották már, hogy a szovjet biztosok mindig úgy beszéltek a nyugati országok állapotairól, mint az emberte enség, állati kegyetlenkedés, szándékos népbutítás és proletár-rabszolgaság iszonyatos földjéről. Mi tehát a vörös hadsereg visszavonulása után óráröl-órára, majd napról-napra s utóbb hétről- hétre vártuk rettegő lélekkel, mikor kezdődik itt is >ez a borzasztó rendszer. Mikor azután láttuk, hogy az üzemeket újra megindítják, keresetünk több, mint amennyit a szovjet alatt kerestünk, betegségünkben orvosok gondoznak s gyerekeinket gondosan számbaveszik táplálóbb élelmezésük végett, akkor kezdtünk rájönni, hogy 25 esztendőn át minden csak hazugság volt és hogy minden állítással ellenkezően, mi éltünk a legnyomorúságosabban egész Európában. Bottal bicegő, nagyon öreg ukrán anyóka szólal most meg, foghíjjas szájából szinte csak sipítanak a szavak. — Most már, persze, nekem is van szavam! De bezzeg, amikor még az istentelen szovjet rendszer alatt százszor is belekezdtem a bolsie- vikok szidásába, akkor nyomban letorkolt a fiam, menyem és minden unokám. Még jó, hogy föl nem jelentettek a vörösöknél. De most már elhiszik, hogy igazam volt, amikor azt mondottam, hogy a cár atyuska idejében földi mennyország volt az élet ehhez képest, pedig akkor is eleget szenvedett az ember. Most szinte egyszerre beszél az egész család. Magam persze nem értek egy szót sem, die a tolmácsunk nevetve igyekszik legalább általánosságban jelezni, hogy mit mondanak. Any- nyit azonban az ukránul nem értőnek is látnia kell, hogy ezek a szerencsétlenek valóban örülnek. Valami felszabadultság érzése lelkesíti őket. Pedig ez a mostani életük is még csak olyan, hogy együtt sem említhető a mai európai államok munkásságának életével. Az, amit mondanak, alapjában véve mind régen ismert dolog s haditudósítók, valamint az erre járt polgári újságírók számtalanszor meg is írták. De megrázó az az egyöntetűség, amellyel panaszaik mindenütt ugyanazokkal a szavakkal megnyilatkoznak. Hogy 12—15 órát is kellett egyes üzemekben dolgozniok s mégis oly keveset kerestek, hogy a pártadó és az államtól bérelt »ilyen lakás« bérének levonása után úgyszólván lsemmi se maradt a munkáscsalád kezében. A kereset fokozása végett — de meg természetesen a rendszer szigorú parancsára is — az asszonynép ugyancsak munkára járt. A szovjet a szigorú munkakötelezettség tekintetében nem tett különbséget a férfiak és nők között. Úgy látszik, Lenin és Sztálin szociális tanácsadói mit sem hallottak azokról a magasabb szempontokról és törvényekről, amelyeket a nyujgati államok már a huszas évek elejétől kezdve egyre szélesebb keretekben érvényésí- tettek a nők és gyermekek védelme terén. Itt olyan üzemiekben is dolgoztatták a nőket, még többgyermekes, sőt szoptató anyákat is, amelyekre nézve az európai törvények csupán orvosi vizsgálattal erre alkalmasnak talált férfiak alkalmazását engedik meg, ezeknél is szigorú föltételként kötve ki a gyakori váltást. Még embertelenebbé tette a szovjet állapotokat a nők munkába hajtása tekintetében az, hogy a munkásnő csak akkor kapta meg amúgy is ijesztő fukarsággal megállapított órabérének teljes összegét, ha árvaleány, hajadon, elvált, vagy özvegy volt. Vagyis nem tartozott családkötelékbe. Mihelyt osaládkötelékbe tartozó nő munkájáról volt szó, nyomban a felére értékelték a munkáját, azzal a meglepő meg- okolással, hogy hiszen többen is keresnek, tehát nem illeti meg a teljes órabér. — Nem lehet azt elmondani, kérem, — mondja egy fejkendős, középkorú asszony, aki az imént jött meg a húszesztendős elnyomás után ismét rendszeresített vasárnapi miséről, — milyen szörnyetegek voltak a bolsevikok. Csak most látjuk az óriási különbséget. Állatnak nézték a férfit, de még szánandóbb állatnak tartották a nőt. Ágyonhajszoltak bennünket a munkával s mégis éhezni kellett. Arról nem gondoskodtak, hogy csak valamennyire is megélhessünk. De, ha csak öt percet is késett valaki a gyárból, azt büntetésből legott bányamunkára osztották be, ahol órabért nem kapott s élelmet is csupán annyit, hogy éppen éhen nem halt. Az uram most a nikolajevi út építéséinél dolgozik és többet keres egy nap alatt, mint azelőtt egy héten. Hála legyen az Istennek, aki ide küldte magukat, hogy megszabadítsanak rettenetes nyomorúságunkból! HIRDETMÉNY A gazdasági munkavállalók élelmezése és természetbeni j árán dóságainak kiszolgáltatása tárgyában kiadott 2040—1942 M. E., valamint a 104.520—1942 K. M. sz. rendeletek alapján közhírré teszem, hogy a munkaadó a munkavállalónak a természetben járó munkabér ama részét, amely a megállapított kiszolgáltatható mértéket meghaladja, természetben nem szolgáltathatja ki. A természetben kiniem szolgáltatható munkabér más magállapodás hiányában készpénzben fizetendő ki. A gazdasági munkavállalók élelmezésére a munkaadó havonként és fejenként számítva 25 kg lisztet és 3.5 kg zsírt, vagy szalonnát tarthat készletben, illetőleg szolgáltathat ki készletben tartható mennyiség lisztből 1942 augusztus 15-éig, zsírnál 1942 november 30-áig fölmerülő tényleges mennyiséget szabad számításba venni. A megállapított fejadagon felüli mennyiséget tartozik a munkaadó 15 napon belül a közélelmezési hivatalban bejelenteni és a kijelölt helyen beszolgáltatni. Beszolgáltatni köteles a munkaadó azt a mennyiséget is, amelyet azért nem adott ki, mert kevesebb munkavállalót alkalmazott, vagy a munkavállalókat rövidebb időre alkalmazta. ( Zalaegerszeg, 1942 április 6. Polgármester. )
