Zalai Magyar Élet, 1942. április-június (3. évfolyam, 72-144. szám)

1942-04-29 / 95. szám

MaotarIxet 1942 április 29. ) Két 13-as szám és egy péntek Egy iangeraBattjárótiszt naplójából (MN) Nem ilyennek képzeltük a nagy napot, az indulás napját. Vad zuhataigban ömlik az eső, a móló durva macskaköveiről felcsapó záporban négy méterre is alig látni. A oucsú- zás hagyományos külsőségeit azonban nem tudja elmosni az idő. A fedélzeten teljes hadi- fölszerelésben sorakozik a legénység, a parton minden tudását latbavetve fújja a tengerész­zenekar. A kikötőparancsnok üdvözlésre ki­nyújtott karján fürge csikókban csörgedez a szürke esőié. Bgy kemény jobbr,anézz és már indulunk is. Szelíden himbálózva siklik hajónk a piszkos hullámokon. A legedzettebb tengeri- medve sem szívesen álldogál ilyen záporban, de amíg csak egy-egy foszlányt is hallani a búcsúztató indulóból, mindenki kitart a fe­délzeten. Néhány perc és már csak halvány szegély látszik öreg Európánkból. Útban va­gyunk az Ujviág felé, új kalandokra... Vörös rakéta a végtelen éitszakában Ilyen hosszú útra bizony jól meg kellett rakódnunk. A tengeralattjárón mindig kevés a hely, most azonban még jobban össze kell húznunk magunkat. Még a kapitány sem ki­vétel. A parancsnoki szobának, amely egyúttal hálófülkéül is szolgál, egész berendezése egy kis asztalka és egyetlen kemény pad. Késő éjtszakáig görnyed térképei és jegyzetei fö­lött, mintha sürgős dolga lenne. Pedig hát Amerikáig bőven van időink. Végre megúnja és megkérdi a pontos időt. II óra húsz. Ha jelenteni való van, ébresszenek fel, — adja ki a parancsot, de erre már nem kerül sor. — »Tömlőcsónak öt emberrel. Az áramlat észak­nyugati irányba viszi őket« — érkezik a je­lentés. A kapitány szempillantás alatt kidör­zsöli szeméből az álmosságot és azonnal el­rendeli a mentési munkát. Nem könnyű fel­adat. A záport 7—8-as erősségű szél váltotta fel, a hullámok négyet méteres magasságot is elérnek. Ha a hajótöröttek nem lennének olyan jól ellátva rakétákkal, aligha sikerülne rájuk bukkanni. Nem ajánlatos búvárhajlónak elárulnia magát, de meg kell kockáztatni, hi­szen emberéletről van szó. Teljes fényszóró­fényben teszi meg az öt ember az utat a fe­délzetre. A szerencsétlenek a hidegtől és kimerült­ségtől mozogni is alig tudnak. Majdnem vinni kell őket a hajó belsejébe. Nem is csoda, 56 órát vergődtek a tengeren. »Azonnal ellátni őket!« — rendelkezik a parancsnok. Nem kell kétszer mondani. A derék matrózok olyan grogot töltenek a meggémberedett repülő- legénységbe, hogy a halottak is életre kelhet­nének tőle. Egyelőre azonban fontosabb az alvás. Pontosan 18 óra telik el, amikor meg­kezdődhet a kihallgatás. Heinz W., a második repülőgépvezető veszi át a szót. »13-án, pén­teken indultunk 13-ik támadóutunkra. Messze az angol partoktól, a szabad vizeken angol háromárbócosra akadtunk. Be kell vallanunk, a tárqadás nem sikerült. Mindjárt az első neki­futáskor telitalálatot kaptunk. Az első pilóta holtan bukott előre. A gépet az utolsó pilla­natban sikerült még megmentenem a lezuha­nástól, de nyomban észrevettem, hogy a mo­torokkal is baj van. Csak 15 másodpercig tudtam már a gépet tartani. Éppen csak any- myit sikerült elérnem, hogy farkával érje elő­ször a vizet. Az ütődés azonban még így is túl erős volt. Egyik bajtársunk előrebukott és két bordáját törte. 1500 méterre voltunk csak az ellenséges hajótól, de nem törődött vész­jeleinkkel. Csónakunkkal magunkra maradtunk. Utolsó helymeghatározásunkat ismertem és a szél irányából ítélve, úgy számítottam, hogy délkeleti irányban, a spanyol partok felé tar­tunk. — Hát akkor alaposan elszámította magát. Írországtól nyugatra találtunk csónakukra! — Nem értem, hogyan történhetett. — Az áramlás valószínűleg erősebb volt a szélnél. —' Valóban így kellett lennie. Nos, kez­detben eveztünk. A magas hullámverésben majdnem holtra fáradtunk. Végre észrevett minket egy másik német repülő és levetette nekünk gumicsónakját. Így újra némi friss vízhez és élelemhez jutottunk. A gép segítsé­get ígért, ezért az utolsó pillanatig reményked­tünk megmenekülésünkben. — Ebben nem is csalódtak. A 13-as szám mégis szerencsét hozott. Mindenesetre azon­ban egyelőre nem remélhetik, hogy hamarosan partraszállunk. Mint potyautasoknak előbb egy kis amerikai kiránduláson kell átesniük. Az öt embernek tátva maradt a szája, mintha vezényszóra csinálnák. Erre csakugyan nem számíthattak. A parancsnok megsajnálja őket és vigasztalásul megjegyzi: »Talán találkozunk hazafelé tartó tengeralattjáróval és fölveszi magukat.« Még nagyobb a csodálkozás. — Hát annyi tengeralattjáró cirkál ezen a nagy tengeren, hogy csak úgy egyszerűen át­szálló forgalmat is le lehet bonyolítani? — Ahhoz mindenesetre elég, hogy az ame­rikaiaknak megkeserítsük az életüket és hogy bizonyos valószínűséggel számíthassunk más tengeralattjárókkal való találkozásra. Az első fogás Ebben a pillanatban megszólal az őrség: »Füstoszlop a látóhatáron.« A parancsnok csapot-papot otthagyva, rohamlépésben szá­guld a toronyra. A hajó még messze van, a füstön kívül többet nem látni belőle. A kapi­tány mindenkit a helyére parancsol, hogy szükség esetén azonnal merülni lehessen. Fél­óra múlva kiderül, hogy egy tehergőzös bo- dorgatja a füstoszlopot. Ä búvárhajó periszkóp- mélységre merül. Ismét hosszabb idő múlik el. Teljes nyugalom honol a hajóban, csak a kapitány parancsszavai hallatszanak. Sapkáját hátracsapva öleli át a periszkópot. Időnként hátralép és a gőzös cikk-cakkos útjának meg­felelően hirtelen mozdulatokkal forgatja szer­számát. A hajót már egész világosan föl lehet ismerni. 5000 tonnás amerikai teherhajó. Bő­ven megér egy jól zsírozott torpedót. — Erősen nyugatra teljes sebességgel. Első csövet tüzelésre készen! Mint a visszhang, érkezik meg a felelet: — Első cső kész! A parancsnok még szorosabban simul a pe­riszkóphoz, az ellenséges hajó sebességét fi­gyeli. — A 280 fokos irányba fordulni! Az irányzó megismétli a parancsot, majd nemsokára jelenti: — A 280 fok irányában haladunk. Éppen a hajó közepének. Néhány pillanat, majd újabb parancs: — A hajó 24 csomóval megy. Kiszámítani a célzási szöget! A kormányos számol. Megadja a szöget, mindjárt be is állítja a hajót. Már csak az utolsó felvonás van hátra. Nem kell sokáig várni. — Első cső, rajta! A stopperóra másodpercmutatója megkezdi útját. A kapitány behúzza a periszkópot és már mintegy megbabonázva mered az órára. A kiszámított idő már elmúlt, egy teljes fél- másodperccel. Nem sikerült volna a célzás, vagy a hajó változtatta meg irányát? A fe­szültség elviselhetetlen fokra hág. Az ajkak egymásra feszülnek, az izmok megmerevednek. Félrefordított fejjel hallgatózik az egész le­Törött, síhasznált gramofonlemezt vásárol KAKAS ÁGOSTON könyv, papír, írószer, zenemű és hasszerkereskedése Zalaegerszeg Kossuth Lajos-utca 8. Telefon 131. génység. No most! Fülsiketítő csattanás! A feszültség diadalordításban oldódik fel: — Találtunk! Gyorsan újra ki a periszkóppal! A halálos találat majdnem közepén érte a hajót. A le­génység már a mentőcsónakok körül szorgos­kodik. A parancsnok megvárja, míg a mentő­csónakok elég messze távolodnak a süllyedő hajótól, aztán felszállást parancsol. Mindenki a fedélzetre tódul. Néhány perc múlva a gőzös bugyborékolva bukik le a hullámokba. A szín­játék befejeződött. Már az amerikai partok közelében járunk. Egy eseménytelen nap után a kapitány paran­csot ad a tenger fenekére való leereszkedésre. Gondos szellőztetés. A toronynyílás már zárva, a gépek sem dohognak többé. Vizet szivattyú­zunk a hajóba és kissé előrebukott orral lassan süllyedünk. Alig érezhető lökés mutatja, hogy feneket értünk. Még tovább szivattyúzzuk a vizet, hogy szilárdan üljön hajónk a tenger fenekén. A legénység elhagyta állomáshelyeit, megyünk aludni, új erőt gyűjteni a következő napra. Még sok nap telik el addig, amikor büszke zászlólengetéssel kiköthetünk ... Amikor a kapitány is eltápad Másnap reggel ismét parancsot kapunk a felszállásra. Kissé fölemelkedő orral lassan haladunk fölfelé. A kapitány már régen föl­ismerte, hogy a tenger haragos fogadtatásban részesít. Az erős hullámverésben alig sikerül felszínre vergődnünk. De valami gyanús zörej vegyül az egymásra torlódó hullámok lármá­jába: hajócsavar. A parancsnok kissé izgatot­tan rendeli el a periszkóp kidugását. Az őrök már ott állanak állomáshelyükön, a kormányos a kapitány mellett. Lassan emelkedik a pe­riszkóp. A kapitány belepillant. — Átkozott véletlen! — mormolja. Majd mint a pergőtűz, ontja a parancsokat: — Me­rülés 20 méterre! Gyorsan, gyorsan! Mindkét gép teljes gőzzel rajta! A kormányos kutatva néz a kapitány arcába. Fent valami nagy veszedelemnek kell lesel­kednie. — Be a periszkópot! — szakítja meg az újabb parancsszó töprengésében, Az elektromos emelő csak úgy repül, a pe­riszkóp szinte cuppanva zuhan tokjába. A ka­pitány arca halálsápadt, kemény arcán rneg- vonaglanak az izmok. Dobhártyarepegető csi­korgás, mintha óriási fűrész esett volna neki hajónknak. Vad csavarzúgás, szinte közvetlenül a fülünkbe harsog bele, aztán lassanként csend, síri csend. . — Mindenki kijelölt lékfigyelőhelyére! — találja meg hangját ismét a kapitány. — Víz­betörésjelentés ! Szabályos egymásutánban futnak be a jelen­tések : — Minden rendben! A kapitány megkönnyebbülten lélekzik föl. — Lassú haladás! Fölmerülni! Periszkópot ki! — Haragosan vizsgálódik, aztán parancsot ad a toronyajtó kinyitására. Mintha puskából lőtték volna ki, száguld fel a lépcsőn. A fe­délzeten szomorú látvány fogadja. A hajó elő- részén a korlátnak már csak nyomai vannak meg, az antenna vége a vízben úszik, a por- cellánszigetelők szétzúzva. A fedélzeten jó­kora horpadás éktelenkedik. Egy ellenséges teherhajó volt, amely véletlenül keresztezte búvárhajónk útját és egy hullámvölgyben ge­Km és minden lakberendezési tárgy nagy választékban RÚtOr Szalay és Dankovitsnál M m B Bútorcsarnok: Zalaegerszeg, Batthyány utca 4.

Next

/
Oldalképek
Tartalom