Zalai Magyar Élet, 1942. február-március (3. évfolyam, 36-71. szám)
1942-03-30 / 71. szám
2 1942 március 30. MAöÍ^rÍiET GASPARICH MÁRK KIÜT, a Zrínyiek földje vértanújának arcképe írta: P. KISS ELEMÉR ferences házfőnök. (Első közleményünk lapunk március 28-iki számában jelent meg.) Ahogyan az (évek múltak és a csillogó szemű, elev'en kisfiú tízéves lett, nagyot gondolt: Megszökött hazulról. Egyenesen Kanizsára ment, ahol a vásárok során már többször megfordult és ahol iegy ismerőse is volt, az ala- nrizsoagyűjtő barátfráter, aki az ő falujukban is szokott kérqgetni és akinek ő szokta /inni a kosarát. Az ő pártfogásával azután beállított a gv árdián atyához, hogy igen szeretne ott maradni. Úgy is lett. Mindenes, minisztráns fiú lett belőle. Mikor azután a szerzetes atyák látták, hogy milyen friss felfogású, talpraesett fiúra találtak, tan Ugatni kezdték. A gyermek esze borotva gyanánt fogott. Az iskolai év végén oda jutottak, hogy a kis minisztráns fiú szép sikerrel levizsgázott a kanizsai piaristák gimnáziumában az 1. osztály tantárgyaiból. A fiú őszre a második osztály tanulója lett. hallgatói között ott van a megújuló magyar társadalom színe-java: Széchenyi, Deák. Pulszky, az alsó és felső tábla. Eötvös Károly állapítja meg róla: »Férfias alakjával, zengő hangjával, szokatlan bátorságával és merész gondolataival« valósággal lebilincselte hallgatóságát. Legnagyobb szónoki sikerét a szomorú emlékű 1838-iki pesti árvíz alkalmával aratta. Míg a főváros utcáin, tajtékzott a gátját tört jeges ár, míg félelmesen kongtak a lélrevert harangok s míg az oltárok meghasadtak és az omladozó istenházának vakolata, téglája hullott, Kiüt atya lobogó fáklyával a kezében a szószékre ment és bünbámatra, bizalomra, kitartásra intette hallgatóit. A nagy árvíz elmúltával pedig javulást sürgetett megrázó erejű szavaival. Április 1-én mondott árvízi beszédét ki iis nyomtatták és az árvízikárosultak javára árusították. Az egykorú, források megjegyzik, hogy azidőtájt alig volt Laposabb olvasmány ennél a beszédnél. Amíg Gasparich Kiirt magafeledt hévvel- túzzel igyekezett segíteni ott, ahol arra a legnagyobb szükség volt, munkába lépett az alattomos cselszövés. Az osztrák kamarilla pesti bérenceinek sehogy sem tetszett a három bá- torszavú ferences működése. Ezért feletteseire nyomást gyakoroltak. Ennek az lett az eredménye, hoigy Albach Szaniszlót, akit a milánói katolikus egyetem rektora, a ferences P. Gemelli magyar Lacordaire-nek nevez, a kismartoni kolostorba helyezték, ahol azután világhírű növénygyűjteményét rendezgethette. Gegő Nioefor a moldvai csángók közé ment, Gasparich Kilit pedig a Csallóközben levő Szent Antal kolostorban kapott beosztást. Ez a kolostor még a hozzá legközelebb fekvő, alig pár száz lelket számláló Bacsfától is elkülönítve áll. A tenni vágyó, csupa tűz, apostoli lelkű szerzetespapot mélyen bántotta ez a félreállítás. Azért írja egyik levelében: »Az örökkévalóságban alig több az ember élete, mint a madár repülésének elmúló nyoma. És mégis e rövid lét mennyi fájdalmat tud okozni! Ezt már boldogtalan gyermekkoromban is tudtam és amióta csak élek, azóta mindjobban megtanultam.« (Folytatjuk.) Szép sikerrel elvégezte azt is, csak úgy, mint a harmadik, mag a negyedik osztályt, pedig közben fát is kellett aprítania, meg a konyhán is segített, harangozott, söpört, minisztrált. És érdekes: bár eleinte éppen hogy törte a magyar nyelvet, mégis mindenütt nagy önérzettel »hungarusnak«, magyarnak mondta be magát. És Vőrág Benedek, Deák Ferenc városában, az izzó magyar levegőjű iskolában magyarrá is vált a szí ve-lelke s közben mély, komoly ismeretekkel tölteke- zett. De kis baj is történt. A földhöz tapadt és a napi élettel küszködő édesapja, akinek szüksége volt legénnyé sarjadt fia munkás két kezére, hazavitte gyermekét. Otthon szintén- becsülettel megfogta a kapát, kaszát. Egy álló esztendeig törte a rögöt. Közben azonban mindig valami sejtelmes, titokzatos vágyódással, szent elhivatottsággal kívánkozott vissza a kolostor békességes, csendes világába. És az egyébként kemény akaratú fiú nem tudott parancsolni magának. Esztendőre, 1827őszén, mikor már puszta volt a határ, mindent betakarítottak, újra nekivágott az útnak. Most már nem Nagykanizsára, hanem az Árpádházi királyok fénykorából, talán még Szent László király idejéből való ősi kegyhelyre, Búcsúszentlászlóra indult. Egy kis patak partján, távol a világ zajától, ősi kolostoruk van ott a ferenceseknek. Úgy, mint most, akkor is ott nevelték a szerzetesi növendékeket. A magasabb elhivatottság füzében égő ifjú kérte: vegyék fel a kispapok közé. A novicius mester, meg a többi atya látta, bogy a fiúnak komoly a szándéka. Azért néhány nap múlva, úgy, mint ahogy azt a szerzet szabályai előírják, a fényárban úszó oltár előtt a szerzetescsalád szárnyaló imái, évezredes Zsoltár melódiák éneklése közben ráadták a keresztalakúra íszabott daróc kámzsát, a korda csomós kötelével, rajta a rózsafüzérrel övezték oldalát. A felséges, komoly szertartás után Szent Ferenc legfiatalabb fia a kolostor csendjébe vömét, imádkozott, nevelte magát és tanult, nagyon sokat tanult. így telt el az egv évből álló próbaidő. A fiatal növendék minden tekintetben megfelelt, azért a szent fogadalmakhoz bocsátották. Azokkal megerősítve Nagyszombatban, Esztergomban, Pozsonyban folytatta tanulmányait. Báró Szepessy Ignác püspök 1833-ban pappá szentelte. A fiatal szerzetes gazdag ismereteinek, meglepő gyorsan bontakozó szónoki készségének egy-kettőre híre futott. 1835-ben már a pesti ferencesek szószékéről Albach Szaiiiszlóval és Gegő Niceforral együtt hirdeti iaz igazságot és „Mit láttam a Szovjetunióban?” (A m. kir. honvéd haditudósító század közlése. Pilling zászlós.) Ez a cím véletlenül adódott. Aminthogy véletlenül adódóit alkalom arra is, hogy ez a tudósítás megszülessen. Egyik hadnagy-bajtársam futárként megy haza s rövidesen vissza is tér majd. Otthon sem laknak messze tőlünk s így mostani útja iga zán a legbiztosabb s leggyorsabb alkalom az üzenetre és a hazulról való válasz elhozatalára. Kikisérem az állomásra. A pályaudvar egyes épületeinek romjain természetesen még meglátszik, hogy hábotú van, de javarészük már kijavítva ismét használatban áll. Sürgés-forgás a pályaudvaron, akárcsak nálunk odahaza a Keleti-, vagy Nyugati-pályaudvaron. Szembeszökő különbség mégis, hogy itt az utazóközönség óriási zöme katona. Ennek is a többsége : német, de jócskán látni magyar egyenruhát is és hallani magyar szót is. Az egyik ajtón most kisebb szállítmány csapata fordul ki. Az itteni magyar tábori kórház küld haza vagy harminc beteget és sebesültet. Egytői-egyig olyanok, akiknek még valamilyen utókezelésre van szükségük s mint halijuk, legtöbbjüket, gyógyfürdőkbe nutalják. A sebesültek vidáman bicegnek mankóikon vagy botjaikon. Van olyan, aki a kocsirakapaszkodás közben felkötött kezébe veszi a pipát s boldogan látja, hogy erre már alkalmas a karja. Ma egész nap mínusz három fok körül járt a hőmérő s eddig a legmelegebb nap volt az idei évben. Mindenki láthatóan élvezi ezt az állapotot. A kis magyar csapat is igyekszik kihasználni a kellemes levegőt, a rettenetes fagyok ukrán viskókba kényszerítő hatása és a zárt kórház levegője után. Beszédbe elegyedünk velük. Persze mindegyik örül, hogy nehány nap múlva ismét láthatja hozzátartozóit. — Hát az bizonyos — mondom —, hogy lesz mit mesélni 1 Ugyan mit mondanak el majd odahaza ? Az emberek bólogatnak, mosolyognak s egymás után huzakodnak elő azzal, amit ők a „szovjet-paradicsomban“ a legjellemzőbbnek vagy legszomorúbbnak láttak. Egy kerékpáros tizedes ezt mondja : — Bizonyos, hogy odahaza is látott az ember szegénységet, különösen a cigánysoron. De olyan rongyos embereket, meg ekkora nyomort, amit itt láttam, soha elképzelni sem tudtunk volna. És még ezeket a szerencsétlen embereket ámították az elvtársaik avval, hogy a legjobb élete és legnagyobb boldogsága szovjet-országban van a polgároknak. De a legszomorúbb az, hogy amikor mi mondottuk el nékik Kézzel- lábbal, meg tolmácsok útján a mi otthoni életünket, kereseti lehetőségeinket, gyerekeink és családunk mindennapos életét, akkor ezek csak hitetlenkedve néztek ránk s azt mondogatták : „Az nem lehet ! Ez hihetetlen !“ Tulajdonképen csak a nálunk lévő fényképek, meg a tábori mozgószinházunk képei után ébredlek rá, hogy nálunk csakugyan még a legszegényebb ember is igazán gazdag és boldog hozzájuk képest. Fiatal, sápadt, iőttkarú lüzérosztálybeli honvédhez fordulunk most, azzal a kérdéssel, mi tette rá a legdöbbenetesebb hatást ? — Egy istállónak berendezett templom — mondja bólogatva. — Én református vagyok, nálunk nincsenek szentképek, ez meg görögkeleti templom volt s valamikor tele lehetett képpel. Előbb csak meghökkentem azon a szeméten, piszkon, bűzön, ami ebben a régi templomban volt s azután megláttam az egyik sarokba lökve egy Krisztus-képet, amelyet összemocskoltak a bol- sik. Akkor ezek elten az alávaló emberek ellen olyan elkeseredett harag és gyűlölet támadt, amit sohasem tudok elfelejteni! A továbbiakban márcsak röviden irom egy tábori lapra, hogy mit láttak katonáink Szovjet- oroszországban. Most, hogy e jegyzetekből irom ezt a tudósítást, a következőket olvasom : Egy egészségügyi altiszt: mezítláb járó szovjet orvosokat látott. Egy tanító foglalakozású karpaszományos : kolduló, kéregető, lerongyolódott és kiéhezett szovjet taní'ót, meg az ugyancsak tanítónő feleségét látta. Egy Miskolc környéki vonatkatonánk : olyan lerongyolt egykori ukrán kisgazdát látott, aki már annyira tönkrement mint kolhosz-munkás, hogy magát, feleségét és három gyermekét márcsak néhány fehsmerhetetlen ronggyal és sásból font gyékénydarabokkal tudta ruházni. Jegyzeteimből még a következőket tudom kibetüzni: Megkérdeztük tolmács útján az egyik embertől, vájjon tudják-e azt, hogy ki az Isten ? A szerencsétlen ember bambán nézett ránk és ezt mondta : — Nem tudom ki volt azelőtt, de nekünk midig azt hajtogatták, hogy Sztálin elvtárs az Isten, az majd egyesíti seregeit és meghódítja a világot. Ez az ember Isten igazi fogalmáról és a vallásról semmit a világon nem tudott: ,,Egy kaukázusi fogoly mesélte kihallgatása során a következőket : A mi ezredünk Olguv- kaja-ban éjtszakázott legutóbb. Reggel tovább- menet volt s néhányan elkésve ériek a sora- kozóhoz. Összeszedték s nyomban a hirtelen összeállított rögtönitélö katonai bíróság elé
