Zalai Magyar Élet, 1941. július-szeptember (2. évfolyam, 147-222. szám)
1941-07-18 / 162. szám
ARA 8 FILLER II. évfolyam, 163. szám. 4 politikai napilap #> 1941. július 19. Szombat. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Zalaegerszeg, Felelős szerkesztő: Előfizetés: 1 hónapra 1.40, 3 hónapra 4 P. ? itiössj-uica 12. Telefon 80. Dr. PESTHY PÁL Postatakarékpénztári csekkszámla: 30.454 sz. A gázháhoru A gázháború ősidők óta az emberiség ellenzésébe ütközött. Hiszen a gázt, mint harceszközt — a hadtörténelem tanúsága szerint — nagyon sokszor alkalmazta már az ember, de mindig feledésbe -ment a gyakorlata, mert használatát embertelennek tartották. gázharceszköze a tapadógáz. Fontos szerephez jutna tehát ismét a levvisit és a mustjár- gáz, esetleg egyéb cseppfolyós és könnyen cseppfolyósítható fojtó harcgázanyaggál — foszgén, per-anyag stb. — keverve. Hogy ezenfelül termelt-e ki a 20 éves kutatás egyéb nagyobb teljesítőképességű gázokat, vagy pedig ezeket a meglevőket tudták-e sokkal hatásosabbá tenni, azt a gyakorlat mutatná meg. A szakirodalom szerint csak a meglevők hatásosabbá tétele sikerült eddig. De meglepetéssel mindig kell számolni. Van-e bolseviki művelődést Legutóbb a kereszténység elterjedésekor vetették el az ókori gáz használatát és az újkor elejétől fogva nem is használtak a harcoló felek vegyi harcanyagokat. Az 1914—18-as világháború megmerevedettsége vetette ismét felszínre alkalmazását, amikor a gyors döntés reménye háttérbe szorított minden erkölcsi megfontolást. A világháború tanúsága szerint a gázháborút igen emberségesnek kellett minősíteni. Jól megszervezett gázvédelem mellett a gáz- sérüléseknek csak 2—3; százaléka végződött halállal, míg a többi fegyverek 20—40 százalékos halálos veszteséget okoztak és a gázsebesültekből nem lettek nyomorékok. Mégis ellenszenves volt annyira, hogy a békekötésekkel — a közvélemény nyomására — és később a népszövetségi egyezményekben szigorúan megtiltották használatát. Az egyezmények azonban olyan záradékkal végződtek, hogy a hadvezetőségek egytől- egyig számoltak a jövőben is a gázháborúval és az elmúlt húsz "esztendő alatt minden ország vegytani műhelyében szorgalmasan tanulmányozták a különböző vegyi harcanyagokat és azok alkalmazási módját. Az 1938-ban megindult második világháború azonban mind a mai napiig a legbírálóbb szemmel nézve is erkölcsösnek minősül, mert —- egyetlen esettől eltekintve — gázt nem használtak. A komoly háborús cselekmények 1939 őszén a lengyelországi hadjáratokkal kezdődtek. A német hadsereg mindent elsöprő fölénye mellett nem szorult rá, hogy gázt alkalmazzon. Itt fordult elő ennek a háborúnak egyetlen gázesete, mikor egy híd bejáratánál angol származású gázakna robbant a német utászok alatt és több halálesetet okozott. A norvégiai, hollandiai, belgiumi és franciaországi hadiáratokat is fölényes német vezetés jellemezte. Ezekben a hadjáratokban sem alkalmaztak a németek gázt, mert egyrészt a német vezérkarnak az emberiesség iránt különös érzéke van, másrészt a német lendület nem szorult még alátámasztásra. Az ellenfelek viszont nem merték a gázhasználat meg- kezdésének következményeit magukra vállalni, mert népük elpusztulásának veszélye nem volt arányban a német túlsúllyal, szemben várható eredménnyel. Maradt végül Anglia. Az elmúlt húsz év alatt Anglia éppien úgy felkészült a gázháborúra, mint ahogy — hatalmas vegyi ipara erejével — Németország is bármely pillanatban elindíthatja a gázháborút. És ebben az egyensúly-helyzetben rejlik az eddig elmaradt gázháborúnak titka. Hogy mit hoz a jövő, azt nem tudjuk. Németország fölényes katönai helyzete folytán egyelőre nem látszik rászorultnak erre — a világ közvéleményének szemében — elvetendő harceszközre. Ha azonban a szovjet kétségbeesett helyzetében ilyen fegyverhez folyamodnék, megkezdődnék a háborúk legerkölcstelenebbnek és legelvetemültebbnek minősített formája, a lakosság ellen irányuló háború, amelynek fő Szovjetoroszország már kezdettől fogva nagyon tartózkodóan viselkedett belső viszonyainak a világ nagy nyilvánossága előtt való megismertetésével. A bolsevizmus mindig igen jól értette, hogyan borítson fátylat életkörülményeinek legfontosabb megnyilatkozásaira. Ezt a szovjet élete elé boruló titokzatos függönyt csak látszólag lebbentették fel és csak akkor, ha ezzel valamiképpen a külföldre akartak hatást gyakorolni. Azok a „munkásküldöttségek“, amelyek az utóbbi húsz év alatt a világ minden részéből Oroszországot meglátogatták, pontosan és előre kidolgozott terv szerint csupán azt láthatták, amit a szovjet urai számukra tudatosan láthatóvá tettek És ez mindenesetben csak igen kevés volt. Való tény, hogy a világ Szovjetoroszorszé g legfontosabb belső kérdéseit illetően csak nagyon hiányosan vagy sehogysem tájékozódhatott. Bár bizonyos alkalmakkor elkerülhetetlen volt, hogy Oroszország gazdasági és technikai téren a külföldnek messzemenő betekintést ne engedjen, a szovjetorosz élet művelődési viszonyait nagyobbrészt mégis íű;ű homály fedte. A bolseviki tudományos intézetek kutatásainak eredményeit, az akadémia munkásságát, az uj szovjetirodalom és zene alkotásait, valamint a film és színház teljesítményeit a bolseviki propaganda már évek hosszú sora óta mint követendő példát jelölte meg. Kézzelfogható és látható bizonyítékként azonban a külföld csupán néhány filmet és egy egy könyvet kapott. A szinházfejlődés terén pedig ez a bizonyíték néhány állami megbízást élvező orosz rendező kommunista irányú rendezési kísérletében merült ki. Valójában a „bolsevista kultúra“ sokkal alacsonyabb színien áll, mintahogyan a világ közvéleménye azt hiszi. Hogyan fest ugyanis valójában az eredmény ? Lenin volt az, aki az irányt meghatározta: proletárműveltség megteremtése volt a cél. Millió és millió atkalommal, millió és millió alakban használták ezt a kifejezést az utolsó huszonöt év alatt. Azonban csak igen ritkán és csupán néhány országban ébredtek tudatára annak, hogy már maga ez a fogalom szükség- szerüleg halálát jelenti minden magasabb művelődésnek. Mert ha proietárkultura lenne, akkor polgári kultúrának is lennie kellene. Ebben az esetben pedig a tudománynak és művészetnek, valamim technikának egyaránt magukon kellene viseiniök a proletár vagy polgári jelleget. A bolsevizmus megpróbálkozott ezzel a kísérletté! és az eddigi eredmények nagyon is világosak. A proletárszeliem lényegéből folyik, hogy első ténykedése a szovjetnek a „polgári művelődésinek mindenestől, annak hordozóival együtt való kiirtása volt. A korábbi orosz értelmiség, ha ugyan nem sikerült már előbb külföldön menedéket találnia, teljesen eivérzeit, vagy pedig még ma is a börtönök és gyűjtő táborok lakója. Az uj bolseviki értelmiség beláthatatlan zűrzavart idézett fel. A szellemi életnek minden ágát politizálta, tehát a tudományokat, a művészeteket is. Ez a pont egyébként már maga is világosságot vet a szovjet technikai és gazdasági csődjének egyik okára. Szovjetoroszországban — hogy csak egy példát is említsünk — minden tudományos működésnek, minden tudományosan felállított tételnek mindenkor az állam érdekeihez és igényeihez kell alkalmazkodnia. Aki ezt nem veszi tekintetbe, azt az „államra veszélyes elemnek “ nyilvánítják. Ilyenformán természetesen állandóan összeütközések keletkeznek, amelyek a tudósok és tudományos foglalkozást űző szovjetpolgárok helyzetét valósággal tarthatatlanná teszik. A proletár diákság pedig a közvetlen haszon jelszavát hangoztatva a tanügyi hatásokkal karöltve harcol a tárgyilagos kutatás elve ellen. Amiből az államnak nincsen haszna, azt el kell pusztítani — ez a végzetes felfogás uralkodik. Még veszedelmesebbek azonban a proletárszellem megnyilatkozásai művészi téren. lit is megkövetelték és keresztül is vitték a legmesszebbmenő politizálódást, és pedig elsősorban a film és a színház kebelében. A proletárkultusz törvényei értelmében a film és színpad feladata, hogy az „osztályöntudatot még élesebben felszínre hozza“ és hogy a bolsevizmus érdekében folyó propagandát szolgálja. A „proletár művészetnek“ néhány ilyen kitűnő példájával az utóbbi huszonöt év alatt az egész világnak alkalma volt megismerkednie. Egészen kevés kivételtől eltekintve — ezek közé tartozik a moszkvai opera — valamennyi bolseviki színpadból politikai szószéket csináltak, amelyek politikai izgatás céljait szolgálják. A szerző helyébe igen sok esetben valamilyen formában a „közösség“ lépett, a drámai anyagot pedig többé nem az emberi élet kiapadhatatlan tárából merítették, hanem a propaganda igényeinek megfelően válogatták meg. Nem kétséges, hogy a világ színházi szerzőnagyságai, Shakespeare és Schiller, éppen úgy mint Dante és Tolstoj a színházat nem egyszer tették heves szellemi, sőt politikai csaták színhelyévé. Ők azonban a művészi törvények megtartásával mindig az általános és mindenütt érvényes legmagasabb cél érdekében dolgoztak. A szovjetszerző azonban kizárólag a pártpolitika síkjában mozog. Alakjai a filmben és színpadon egyaránt a „gazkspiialista“, a paraszt és a „fenséges proletár“. A jónak és rossznak kirívóan elütő fekete fehér színekkel való megrajzolása uralja egészen valószínűden mértékben a szovjetorosz film és színpad valamennyi termékeit. Hogy ennek a merev alaknak a sivárságát enyhiíse, a szovjetreűvészet egészen szokatlan technikai módszerekhez nyúlt. A színé-
