Zalai Közlöny, 1925. október-december (64. évfolyam, 221-293. szám)

1925-10-13 / 230. szám

65. évfolyam, 230. szám mim, 1925 Október 13, kedd Ami 18810 kasban« POLITIKAI NAPILAP »---------------- i M Ssttftaastűfég és kladóblvital Főm & late/wban-Teltfon 78, njomds 117, un» Felelős szerkesztő: Kempelen Béla SlIösUícnéjií áta; Egy bóra 30.00$ kaimul iHaxoia bóra... ... ___ 90.000 kor eme A VIDÉKI SZÍNÉSZET (K. B.) Már több Ízben meg­emlékeztünk lapunk hasábjain a vidéki színészet válságos hely­zetéről. Az összes színtársulatok csak a legnagyobb erőfeszítéssel tudják magukat annyira-mennyi- re fenntartani, természetesen — és ez a körülmény részben ment­hető is — figyelmen kivül hagy­va azokat a magasabb kultur- és ethikai szempontokat, melyeknek a magyar színészet előtt lebeg­niük kellene. De még minden üzleti gondolkodásuk melleit is egyre súlyosabb anyagi gondok­kal küzdenek s ha ez a folya­mat még sokáig igy tart, félni lehet, hogy a magyar színészet­nek a csődje elkerülhetetlen. Érdemes ezzel az elszomorító jelenséggel kissé közelebbről és behatóbban foglalkozni. Vájjon, csak megrosszabbodott gazda­sági helyzetünk az oka ennek a szomorú állapotnak, vagy más körülmények is közreműködtek azon, hogy a magyar színészet, melynek története fényes lapjain olyan színészeknek a nevei tün­dökölnek, kik mindörökre feled­hetetlenné tették magukat, — idáig jutottak. Mi úgy látjuk, hogy igen; maguk a színházak az okai an­nak, hogy ma súlyos válsággal küzdenek, mely már-már a vi­déki színészet megsemmisülésé­nek veszedelmével fenyeget. A színházak, melyek megszűntek nevelő hatású tényezők lenni a magyar kultúra terén s lesül­lyesztették magas színvonaláról arra a szintre, melyről vissza­emelni ma már kétszeres munka, mint lett volna azon megtartani. Mert a színházak bizony — akárhogy csürjük-csavarjuk a dolgot — visszaéltek magasztos hivatásukkal s azok helyett a magasabb kulturcélok helyett, melyeknek szolgálatában kellene államok, elmüvészietlenedtek, el- alacsonyosodtak és elvesztették lábaik alól azt a biztos talajt, melyen álltak és államok kellene, hogy számot tevő tényezői le­gyenek a magyar kultúrának. Lehet, hogy ezzel a váddal, szerintünk: igazsággal szemben a színházak azzal fognak véde­kezni, hogy hiába tűznek ki maguk elé nemzeti és irodalmi célokat, mindkettő tétlenségre van kárhoztatva s mint üzleti vállalkozásnak, haladniok kell a kor követelményeivel. A mai kor pedig mást kiván meg a színpadtól, mint száz vagy csak ötven évvel ezelőtt is megkíván­tak tőle, e természetes fejlődés elől tehát ő sem térhet ki s lépést kell tartania az idők vál­tozásával. Szeretik tehát úgy feltüntetni a dolgot, hogy a közönség adja meg a szinház irányát s nekik ahhoz a követelésekhez kell szabniok a darabok megválasz­tását és niegjátszási módját is, melyet nekik az diktál. Ebben a felfogásban azonban — tévedés van! A színháznak nem szabad szem elől téveszte­nie, hogy kulturtényező s mint ilyen nevelni kell a közönséget. Nem szabad letérnie arról az útról, melyet kulturhivatása szá­mára kijelöl s műsorával irányí­tania kell a közönség Ízlését és ethikai felfogását. Nem a szín­háznak kell alkalmazkodnia né­hány ezer embernek beteg ideg­zetéhez és erotikát hajhászó szen­vedélyéhez, hanem neki kell még ebből a néhány ezer em­berből is kiküszöbölnie e bete­ges hajlamoknak csiráit. Nevel­nie kell irodalmi értékek meg.- becsülésére, élvezetére és nemes ízlésre. Távol áll tőlünk még a gon­dolat is, hogy állandóan csak klasszikus darabok előadását kí­vánjuk tőlük. Nagyon jól tudjuk, hogy a szinház kulturhivatása mellett ma társadalmi tényező is s a napi munkájában elfáradt ember megkívánja a könnyebben megemészthető darabokat is, mint aminők például Shakespeare drámái. Nincs kifogásunk könnyű fajsúlyú operettek ellen sem, ha azoknak mégis van valami iro­dalmi tartalmuk, nevelő tenden­ciájuk, muzikális értékük és leg- főképen nem ütköznek erkölcsi felfogásunkba s a jóizlésnek elemi törvényeibe. Csakhogy épen ezeket a szem­pontokat nem látjuk mai műso­rukban érvényesülni, sőt ha egé­szen igazságosak akarunk lenni, meg kell állapítanunk róluk, hogy legfőképen csak erotikát szolgálnak. Ez pedig nemcsak hogy nem lehet célja kultúrin­tézménynek, de homlokegyenest ellenkezik a szinház rendelteté­sével is. A vidéki színészet felett gya- korlandó állami felügyeletnek tehát éberebbnek kell lennie. A kormány nyúljon a hónuk alá azoknak a színtársulatoknak, me­lyek feladatuk magaslatán álla­nak és necsak ellenőrzést gya­koroljon műsoruk felett, hanem — ha kell — folyjon belé ad­minisztrálásukba is. Szertelensé­gek tapasztalhatók itt is, ott is s ezeket a helyes kerékvágásba ’ terelni — állami feladat. A legideálisabb dolog az lenne, ha államosítani lehetne az egész színészetet. Erre azonban ma gondolni sem lehet, de ha már gyökeresen nem tudjuk orvo­solni kinövéseit, ez a körülmény nem ment fel bennünket azon kötelezettségünk alól, hogy úgy orvosoljuk a bajt, amint ezt az adott viszonyok mellett megte­hetjük. És ez a vidéki színé­szetnek szigorúbb ellenőrzése, irányítása, sőt ott, ahol erre szükség van, támogatása is. Ezek pedig még mindig nem eléggé erélyesek és intenzivek. Téves a színigazgatóknak az az érvelésük a színházaknak el- alpáriasodása védelmében, hogy a közönség ma csak dekadens irányú darabokat látogat. Téves, mert hiszen épen a jóizlésü kö­zönség egyre hangosabban til­takozik már az ellen, hogy tü­relmével mennyire visszaélnek, mikor valósággal rákényszerite- nek olyan értéktelen darabokat, minőkben nap-nap mellett ré­sze van. A szinház ma nem ápolja azt a belső kapcsolatot, mely ter­mészeténél fogva közte s a kö­zönség között fennáll. Az elő­adások mesterkéltek és kiszámi- tottan pillanatnyi hatásra vannak alapítva. A jóizlés sokszor hiány­zik belőlük s ami kidomborodik bennök, az a köznapiasság, az élet durvasága, a lelkeknek tisz- tátalansága s tartalom üressége. Nem, nem ez a magyar szí­nészetnek a hivatása s nem ilyen színészetet követel a ma­; gyár társadalom! S mert a szín­házak nem tudnak szembehe­lyezkedni bizonyos áramlatokkal és nem tudják magukat felsza­badítani bizonyos befolyások alól, az államnak kell segitő- kezet nyújtania, hogy kihúzza abból a mélyutból, melybe bele­tévedtek, mielőtt végkép elme­rülnének benne . .. Kiiliigyminiszter- helyettes kinevezése Khuen-Héderváry Sándor, volt miniszterelnök fia a külügymi­nisztérium adminisztratív titkára Budapest, október 12 Már hetekkel ezelőtt hire járt, hogy a külügyminisztérium legfontosabb diplomáciai pozícióját Khuen-Héder- váry Sándorral tölti be a kormány. Kánya Kálmánnak berlini követté történt kinevezésével kapcsolatban ugyanis megüresedett a külügymi­nisztérium adminisztratív államtitkári széke, amelyet most a kormány Kbuen- Héderváry Károly volt miniszterelnök fiával, Khuen-Héderváry Sándorral tölt be. Ez a nagyfontosságu személyi vál­tozás igen figyelemreméltó, mert az uj külügyi államtitkár helyettese is lesz a mindenkori külügyminiszte­reknek. Khuen-Héderváry Sándor uj állá­sával a kormány egy stabil diplo­máciai pozíciót kiván fenntartani, amely a különböző kormányok bu­kásával szemben is áll s nincs ki­téve a politika szelének. A külügy­miniszter ilyen helyettesítése nem jelenti uj állás kreálását, csupán a régi adminisztratív államtitkári szék munkaterületét bővíti ki. Külföldi tapasztalatok után van erre szükség, mert miként az angol példa mutatja, nagyon üdvös az or­szágra nézve, ha egy olyan személy is irányitólag hat a külügyi admi­nisztrációra, aki nincs kitéve a jküí- tika mindenkori szeszélyének. Khuen-Héderváry Sándor mint első osztályú követségi tanácsos már rég­óta vezette a külügyminisztérium po­litikai osztályát s értékes diplomáciai munkát végzett a külföldön is. A többek között Bukarestben, Berlin­ben és Madridban. Az ország közvéleménye csak öröm­mel veheti tudomásul ezt a szeren­csés személyi változást, mert Khuen-

Next

/
Oldalképek
Tartalom