Zalai Közlöny, 1925. október-december (64. évfolyam, 221-293. szám)
1925-11-25 / 267. szám
zaxjj 1ÖÍ25 Hovember 25. maradjon csak meg magánvállalkozásnak, melynek tevékenysége élén- kebb, elevenebb, üzleti érzéke kifejlettebb s a közönség igényeivel szemben megértőbb és hozzájuk alkal- mazkodóbb, mint bármiféle hatósági kezelés. Hogy a vidéki színészet súlyos válsággal küzd, ezt — ha másból nem is, de az újságok híradásából — mindnyájan tudjuk. De az orvoslás másutt van s ennek módját kell megtalálnunk a magyar színészet megmentésére. Láttuk, hogy az országnak négy olyan szinikerüíeíre való felosztása, melyek központjai lennének az ország minden városában annyira kívánatos színészet megosztásának, — megoldhatatlan terv. Ellenben a jelenlegi kerületi beosztás körülbelül megfelel a követelményeknek, csak a színtársulatoknak állami ellenőrzését kell hatályosabbá és nyomatékosabbá tenni. A színészet államügy, s ennek elismerése mellett mily határtalanul elhibázott lépés volt a vidéki szinészeti felügyelői állásnak megszüntetése! Hogyan képzeli el azt akár a kuituszkormány, akár a 33-as bizottság, akár maga Smith Jeromos, hogy a szinészeti felügyelői intézmény nélkül el lehetnek maguk a — színházak. Erre a szervre épen maguknak a színházaknak van a legnagyobb szükségük s az Országos Színész Egyesület nem tehetne okosabb doigot, mint hogy a színészet érdekében a legerélyesebben lépne fel a kultuszminiszternél a felügyelői állásnak legalább a jövő évi költség- vetésbe való felvétele érdekében és erre az állásra olyan egyénnek kinevezését szorgalmazná, ki 'egyrészt teljesen tisztában van a színházak teljesítőképességével, másrészt pedig jól ismeri a közönséget is. Csak igy tudom elképzelni, hogy annak viselője mintegy közbenső szerv színház és közönség között. Hatáskört kell neki adni arra, hogy a színházak belügyeibe a legmélyebben belenyúlhasson s a kiegyenlítő szerepet tölt- hesse be közte s a városok polgársága között. A vidéki színházak adminisztrációja a legtöbb helyen hiányos, helytelen vágányokon halad s színháznak és közönségnek egyaránt hátrányára van. A szegedi városi tanácsnak fennebb hivatkozott határozata eléggé súlyos kritikát tartalmaz például az ottani „színházi politikára“ nézve is. Ha már most van egy szinészeti felügyelő, ki erős kézzel nyúl bele a színházak igazgatásába és ha kell, hát hatalmi szóval is a kellő egyensúlyba hozza azoknak sokszor szertelenségbe hajló személyi és művészi tultengéseit, — akkor igenis remélhető, hogy a színház — ha egyhamar nem is fogja elérni régi anyagi eredményeit, kizökkenthető lesz abból a kátyúból, melyben már-már megfeneklett. A színházak felett tehát az eddiginél hatékonyabb ellenőrzést kell az államnak biztosítania magának. Az államnak a magyar kultúra érdekében kötelessége, hogy segítő kezet nyújtson a színházaknak s nem is annyira anyagi támogatással, mint sokkal inkább az ügy iránti szeretetteljes, atyai gyámkodással hónuk alá nyúljon s állandó tanácsaival kisegítse abból a hínárból, mely immár megfojtással fenyegeti őket. * A hiba nem egészen a közönségben van; a jelenlegi súlyos helyzetnek jórészben maguk a színigazgatók az okai, már pedig miattuk nem fenyegetheti végelpuszíulás a nemzeti színjátékot. Kempelen Béla Négyezer tanköteles megoszlása a nagy- kanizsai iskolákban A tanköteles ifjúság 26 százaléka középfokú iskolákba jár Nagykanizsa, november 24 A kír. tanfelügyelőség minden községből begyűjti a tankötelesek pontos statisztikáját. A nagykanizsai tanköteleseket törzskönyvező hivatal által készített kimutatás szerint Nagykanizsán a törzskönyvezett tankötelesek száma 3991. Ezek közül 2182 hat-tizenegy éves, 222 íizenkétéves, 45 tizenhárom éves, összesen tehát mindennapi iskolába jár 2447 gyermek. Továbbképző tanköteles 1143 tizen- két-tizennégy éves, 87 tizenötéves, 19 tizenhat éves, összesen 1249. Tanonciskolái tanköteles 242 iparos és 50 kereskedő tanonc. Beiratkozási kötelezettségének nem tett eleget 8 hattől-íizenegy éves mindennapi iskolás és 89 tizenkét- tizennégy éves ismétlő iskolás. Ösz- szesen tehát beírattak hivatalból 97 tankötelest, vagyis az összes tankötelesek 2 4 százalékát. A nyilvános iskolába járás kötelezettsége alól felmentettek 3 mindennapi és 5 ismétlős-iskolást, házi vagy magánintézeti oktatásra köteleztek 5 ismétlő-iskolást, nyilvános iskolába járni köteles ennélfogva 3983 tanköteles. A 6—16 évek közt lévő tankötelesek az általuk látogatott iskolák szerint a következőképen oszlanak meg: Az állami elérni iskolába jár 1836, kik közűi 1675 hat-tizenegy éves, 117 tizenkét éves 44 tizenhárom éves. Izraelita elemi iskolába jár 164, (ugyanezen kormegoszlás szerint 160- 2-2). Polgári fiú- és leányiskolába jár 726. Ezek közül 10—12 éves 231, 12 éves 83, 12—14 éves 393, 15 éves 14, 16 éves 5. A reálgimnáziumba jár 10—12 éves 105, 12 éves 20, 12—14 éves 121, 15 évc-s 11, összesen 257. A fiú felsőkereskedelmi iskolába jár 30 tanköteles, 19 közülük 12—14 éves, 11 pedig 15 éves. A leánykereskedelmibe jár 21 tanköteles, 16 közülük 12—14 éves, 15 éves 2, 16 éves 3. Fémipari szakiskolába a tanköteles korban lévők közül csak egy jár. A 3991 tanköteles korú gyermek közül tehát 2000 az elemi, 1035 középfokú iskolákba, 554 ismétlő iskolába, 292 pedig tanonciskolába jár. Eszerint a nagykanizsai tanköteles ifjúság 26 százaléka középfokú iskolákba jár. Ezek a számok természetesen csak a tanköteles ifjúságra vonatkoznak, tehát a 16 éven felüli iskolásokat a kimutatás nem tünteti fel, csupán azt, hogy Nagykanizsa közel 4000 tankötelese hol, mely iskolákban tesz eleget kötelezettségének. LIJSJE (Holland emlék) Irta: Péchy-Horváth Rezső (3) És bár ő maga sohasem akarta és utólag mindig megbánta, kicsi kezét mégis sokáig benne felejtette a festő keménytapintásu tenyerében. A vásznon önmagát látta Lijsje, ha reája nézett. Csodálatos szőkeség nézett onnan vissza reája. Amikor a képmását legelőször volt szabad megnéznie, a leány bíborosra gyűlt arccal, némán nézett a festőre és Káz- mérnak ez a lángoló néma tekintet mindenre hűségesen megfelelt, amire ő már napok, sőt hetek óta nem tudott magának igazi választ adni. A leány önkéntelen, szűzies pirulása elárult mindent. És Kázmérban ujjongott a férfi, de nem ujjongott a festő. Mindennap együtt voltak és az eleinte kurta negyedóráig tartó együtt- létek nemsokára egész órára bővültek ki. De még ez is kevés volt nekik. Most már Lijsje sem jött szégyenkezve és lopakodva, mint eleinte, hanem ragyogó arccal. A néma arc szótlanul is beszédes, de azt az egyszerű beszédet senki sem tudja olvasni, csak az, akivel lelket cseréltünk. Néha-néha egy-egy rövid, lopva váltott csókocska is esett és egy ilyen mámoros pillanatban Lijsje a hófehér, vánkosos, forró karjával szédülten ölelte át a festő nyakát és lázasan lehelte: — Ik léofde gijl... Most már szóval is megmondta, amit a szemek beszéde, az arc ragyogása és sok más apró jel már régen elárultak, hogy szerette a festőt. Kázmér vadul szorította magához és reszketve gondolt arra a napra, a mikor elválnak egymástól és minden bizonnyal örökre. Abból szinesszárnyu, könnyelműn, kacagón szálldozó pillangó fajtából való volt Kázmér, amely szívesen köt uton-utfélen futó szerelmeket, gombostűre gyűjti és emlék magazinba skatulyázza, faj, iz, szin, vidék, égalj, temperamentum és a szerelmi mámor különbözőségei szerint a nőket, de a lelket nem viszi bele soha a tüzbe. Szeretni, imádni egymást, amig a mámor tart, ez volt a hitvallása s azután — elvállni, könnyet nem perme- teztetve, ha üt a pillanat, a soha többé viszont nem látásra... 7. Azonban az a nap is elérkezett, amelyiken a kép a maga tüneményes szépségében készen állott. Lijsje minden fiatal bája, minden csodás szép • sége ott volt másolatban a vásznon és ott volt az ő őszinte, tiszta, virág- szőnyeges lelke is azokban a csillámló azurszin szemekben. Valódi remekmű volt ez a kép és ezt megérezték maguk is abban a szent pillanatban, amikor a festő az utolsó ecsetvonást — már csak lényegtelen javítást — megtette a képen. És ebben a csodás pillanatban, amikor a kezük harmónikusan simult egybe, mint akár a lelkűk, Kázmér maga sem tudta, mely gondolatbotlásból, halkan, tétován súgott valamit a vállára borult Lijsjenek. A leány homlokát hirtelen vérhullám öntötte el; biborszőnyeget borított a tisztaság galambfehér oltárára a szemérem megrianása; majd riadt mozdulatot tett, amit az, aki el akar futni valahonnan, ahol rémes veszély környékezi. De a festő erős karjai acélkapcsokként fonódtak a dereka köré. Nem menekülhetett; rab volt, fogva volt. De már nem is akart menekülni Lijsje. Riadt döbbeneté csak egy szem- pillantásig tartott. Hamar döntött a sorsa felett. Engedelmesen simult a szerelmeséhez: ...Szeretlek... Holnap... Aztán egy észbontóan hosszú, vad csóközön után szédülve futott a falu felé. 8. A festő becsületes ember volt és jól ismerte sajátmagát. Forró szive őrülten kalapált, amikor a leány angyals '.erű arcára, légies termetére és kislányos bájaira gondolt. De lebirta magát. Elővette a súlyzóit és a jó huszonöt kilókkal úgy megdolgozott, hogy hosszan kígyózott le az arcán a veríték sós patakja. Most már nyugodt vérrel látta a helyzetet. Csak a kezét kellene kinyújtania és az övé lenne az a gyönyörű leány. De ez nem történhetik meg! Soha, soha! Múló szeszélyért, egy tulheviüt pillanatban kiejtett szóért nem szabad ezt az áldozatot elfogadnia, amely talán még a halálát is okozhatná a kis törékeny Lijsjenek. A hálát, amelyet ihlet felébresztésével és egy remekmű alkotásával támasztott Lijsje, neki igy visszafizetnie nem szabadi Kázmér küzdött magával, perlekedett, alkudozott és mérlegelt. Hiába. Ö csak rövidlejáratu szerelmekhez volt szokva, de a napnál is világosabb az, hogy ezt a leányt nem szabad ilyen szerelemnek tekintenie. Maradna tehát még egy lehetőség s aztán — tertiuin non datur: feleségül venni Lijsjét. Szereti, az bizonyos, hogy az őrülésig szereti a leányt, mint kisdiák korában a szomszédék polgárista Tildáját, akiért a játékpisztolyával főbe is lőtte magát, de azon a kis lyukon valahogyan csodálatosképpen minden szerelmi komolysága és megbízhatósága —- úgy látszik — örökre elillant. Ah, otthagyni!... Ez a szó ragyogott ki előtte hirtelen, vakító élességgel, mint a tenger éjszakájában valami távoli világítótorony cikkázó erős villanyfénye. 9. Kora reggel, másnap, amikor még ólmos álmok fulladtan sötétleít ki az imbolygó sós párákból a falu, hogy a kampani hajó átjött a szigetre, Kázmér sietve a hóna alá kapta kincsét, a festményt és felsurrant a hajóra. A „Vila“ rikkantva dúdolt egyet s dohogva fúrta orrát a morajló habtarajos öbölvizbe. Egy perccel később már messze maradt mögötte a sziget fövénye és Kázmér nagy magaelégedettséggel, örömujjongós megkönnyebbüléssel nézett vissza Urk karcsú templomtornyára és az alatta elsorakozó száznyi kék, sárga, vörös skatulyaházra. A szeméből csillogva futott alá egy csepp abból a végtelen, drága óceánból, amely minden fájó sebet jóltevőn meggyógyít. (Marken) (Vége.)
