Zalai Közlöny, 1925. július-szeptember (65. évfolyam, 144-219. szám)
1925-07-26 / 166. szám
ZALA! KÖZLÖNY A nagykanizsai .keresztényszocialista szervezkedés Az első nagykanizsai kísérletek — A mostani akció A hivatalos közegek jóindulata a mozgalom iránt Sabján polgármester vesszőfutása Nagykanizsa, Julius 25 Aki a magyar keresztényszocialismus múltját ismeri és bölcsejénél személyesen virrasztóit, tudja csak, mily tövises uttörö munkát végeztek, akik ezer akadályon keresztül diadalra vitték a keresztényszocialista zászlót, amely felszabadítást hozott a nemzetköziség jármába hajtott dolgozótömegeknek. Szalánczy Andor, Haller István, Giesswein Sándor, majd a vörösöktől legyilkolt Vermes Gyula szerkesztő, örök nevet biztosítottak maguknak a magyar keresztényszocializmus történetében. A magyar dolgozók addig teljesen ki voltak szolgáltatva a csakis önző érdekeiket szem előtt tartó, a munkásproblémát egoisztikus szemüvegen át néző, az anyagelvüség világnézetét valló és a magyar dolgozók lelkivilágától távol álló szakszervezeteknek, ahol a dolgozók ezerféle problémáival és a szociális kérdéssel üzleti alapon foglalkoztak. Soha nem éltek még igy vissza jelszavakkal, mint azok, akik a nyomorból úri jólétet, a kunyhókból palotákat, a könyekből társadalmi po- zociót és a nincstelenség jajjaiból aranyat tudtak maguknak biztosítani. És mig gyűlt és szaporodott a köny, a nyomor, a jaj a dolgozó társadalom oldalán, mig . leikéből kilopták a hitet, megfosztották tiszta erkölcsétől és gúny tárgyává tették előtte a hármas halmot, a nemzetközi szocializmus magyarországi ügynökei jól tápláltságukkal, anyagi gondtalanságukkal és a közéleti létrán való felkapaszkodásukkal vezettek. Mindenütt ott voltak a dolgozók nevében, de a dolgozóknak nem volt egyetlen szavuk sem vitális érdekeikhez, rabszolgák voltak, telje sen kiszolgáltatva a szakszervezetek kényszerítő erejének. Ekkor lépett ki nyíltan a küzdőtérre a keresztényszocializmus, amely megmagyarázta a járomba fogott dolgozók százezreinek, hogy tévúton járnak, hogy a lobogó amit kezükbe nyomtak hamis lobogó, hogy a szociális kérdésnek ilyetén megoldása nem munkásszabadság, nem felszabadulás, de szabad emberhez méltatlan rabszolgaság, hogy csúnya játék, amit a magyar munkások nevében űznek, hogy nem szükséges a magyar trikolórt sárba tiporni, a hazát kigunyolni, Istennek hadat üzenni, a társadalmi rendet fejtetőre állítani, ha emberhez és becsületes magyar munkáshoz illő tisztességes megélhetést, nagyobb darab és fehérebb kenyeret és szabad emberhez méltó elbánást akarnak maguknak kivívni. És a szeretet által áthatott mozgalom letépte a fanatizált tömegek szeméről a nemzetközi kötést, mely tisztánlátásuktól megfosztotta, a keresztényszocializmus zászlaja tért hódított az országban, behatolt a kis munkásmühelyekb*, a gyártelepekbe, a családi otthonokba, bevonult az irodákba, a közéletbe, a szalonba. Részt kért az iskolaszék, a községi képviselőtestület és a törvényhozás munkájából. És mindenütt ahová bevonult, ahová befogadták — megváltoztatta az arculatot, a védteleneket és jogfosztottakat palástja alá vette és a szociális kérdést a helyes megvilágításba álli'otta a magyar társadalom elé, amely eddig a szocializmus jelzőtől (érthetően) idegenkedett. Nagykanizsán is több Ízben történtek kísérletek a keresztényszociális tábor megszervezésére, azonban sajna, ha sikerült is a tisztikar megválasztásáig és egy rövidke, vértelen életig vinni, mihamar hajótörést szenvedett a nagy nekibuzdulás, ami több körülménynek tudható be, most azonban csak a legutolsó esetre akarunk rámutatni. A nagykanizsai keresztény társadalom nagy rokonszenvvel kisérte az utolsó hónapok akcióját, amely egy ha!almas megyei szervezetet akart létesiteni, Nagykanizsa központtal, amely sokféle intézményt foglalt volna magában. A vezetőség a mély medrü akció megkezdésével egyidejűleg az alapszabályokat felterjesztette az alispánhoz, hogy igy a formálásoknak eleget téve, zavartalanul végezhesse munkáját. Az alispán a fenálló miniszteri rendeletre való utalással bizonyos iratok beküldését kérte pótlólag, amelynek beérkezése után tudomásul vette volna a keresztényszocialisták működését. Történetesen az alispáni határozatra elfeledték rágépelni a kér. szocialisták elnökének neve után a társadalmi álhsát és az „ur“ jelzőt, amin az illető ur érthetetlenül annyira felháborodott, hogy nem vette át a megye aktáját, hanem egyszerűen visszaküldte Néhány nap múlva egyes fővárosi lapokat és nyomukban a vidéki sajtót bejárta az a hir, hogy „Nagykanizsa város vezetősége nem enge- délyezete a keresztényszocialisták megalakulását.“ Bennünket, akik minden eseményt csak a tárgyilagosság szemüvegén át boncolunk, meglepett a tényeknek ilyetén való beállít ísa. Mi akik ismerjük Bődy Zoltán világnézetét, felfogását, akiknek naponta van alkalmunk meggyőződni Nagykanizsa vár, s hivatalos apparátusának, igy Sabján Gyula dr. polgármesternek a jóindulatáról, a keresztény akciók vagy szervezkedés alkalmával is, megdöbbentünk az eseten és csodálkoztunk azon, hogy A Népben olyan sorok láttak napvilágot, melyek Sabján dr. polgármestert valósággal megvesszözik. A nagykanizsai keresztényszocialisták megfogják kapni az engedélyt működésükhöz, akár elfogadja az elnök ur az alispáni iratot, akár nem, mert a hivatalos tényezőink tudják és'ismerik a keresztényszocializmus mibenlétét, de az ilyen elhamarkodott eljárás és a tényeknek ilyetén elferdítése sokat ártott annak a zászlónak, amelyet szolgálni vélt és oly látszatot keltette, mintha a Sabján Gyula dr. polgármester elleni két- hasábos cikk megírására egész más rugók késztették a még ismeretlen cikkírót, mint ez a csekély „harag- szomrád.“ Ahogyan egyéb egyesületek és pártok működhetnek céljaikért, a keresztényszocializmusnak épen úgy szüksége van egy szervezetre Nagykanizsán, amely osztálykülömbség nélkül egyesíti magában ennek az eszmének harcosait. A keresztényszocialisták is részt kérnek maguknak a vármegye törvényhatósági bizottságából, ott akarnak lenni a városházán, az iskola gondnokságban, az egyházközségekben és a különböző bizottságokban, mindenütt, ahol a dolgozó nagykanizsai társadalmat védeni, érdekeikért küzdeni és boldogulásáért sikraszálni kell. Csinálják meg minél előbb, vegyen abba _________________1925 julius 26. Az Alpokból 980 méter a t. sz. f. Asszonyom! Ezerhalszáz-ezernyolcszáz méter tengerszin feletti magasságban járom az Alpokat. Voltak napok, melyeken reggeltől késő alkonyaiig a hegyek között bolyongtam. Akkor kezdtem igazán jól érezni magam, mikor elhagyva a lelkiismeretesen gondozott erdei sétányokat, elhagyatott, keskeny ösvények vezettek fel a magasba. Itt aztán megpihenve a sokszor eléggé nehéz utak fáradalmait, lelkem mélyéből gyönyörködhettem a természet fenséges szépségeiben. Körülöttem mindenütt hegyek, legtöbbje mérges zöld szinü fenyvesekkel boriivá; itt-ott kopár kősziklák rajzolódnak be a maguk lila- szineikkel a hegyek élénken határolt körvonalaiba ; lenn, mélyen lenn alattam csörgedező patak iramlik le a völgybe, hogy elnyelje valamelyik nagyobb folyónak szélesen hullámzó hömpölygő árja. Lenn a völgyekben még csak most nyílnak a rózsák s itt-ott virágzik az akác is. Itt fenn, ezer méteren felüli magasságban, már alig látni egy-egy szerény erdei virágszálat. Madár sem jár már errefelé; mit is keresne ebben az elhagyatottságban ?! És mégis olyan jó itt órákat, napokat tölteni el ebben a rengetegben. Kiülve egy előrenyuló szikla- padra, elgondolkodni rajta, hogy miféle végtelenül nagy belső erő lehetett az, mely ezeket az óriási hegycsoportokat a föld gyomrából felgyürte s ebbe a magasságba önmagából feltorlaszolta. Miféle előrelátás volt a Természettől, hogy tele ültette fákkal s a hegyek aljában havasi legelőkkel áldotta meg azt a népet, melyet sorsa e vidékre rendelt. És minő jó itt fenn, másfélezer méteres magasságban távol az élet lüktető zajától megpihenni egy kissé. Hová már nem hallatszik fel az emberek kacagása, nem az autók tülkölése; nincs irigység, gáncsos- kodás, szinészkedés; csak néha hangzik fel a völgyből a templom harangjának az erdők rengetegében megtompult, imára hivó szava. Mélységes csend honol itt fenn, tiszta ózondus levegőt szív be á tüdő s néhány futrinca kivételével nincsen itt már más élőlény, mint fák és cserjék milliói. Csodás egy világ ez. A völgyedet még megfekszi az éjjelre innen fenn- ről oda húzódott ködfelhő; egyikmásik távolabbi hegycsúcs még felhőben úszik; a messzeségben már csak halvány körvonalai vehetők ki a hegyeknek s amint néhány lépést teszünk, uj kép tárul szemeink elé: uj hegyek, völgyszorulatok, uj színek és uj gondolatok . . . Amikor aztán a Nap leszáll, lila fátyol ereszkedik le rájuk s lassanként beleolvadnak az éj sö'étjébe . . . Az este olvastam az egyik német újságban egy cikket, melyben szerzője kifejti, hogy miért nem szokott utazni. A világ természeti szépségei le vannak tarolva — irja — s áz egyén érdeklődését lerontotta azoknak közismertsége. Szépségei öpe- reltköltészetté váltak s a közkézen fekvő fényképek megölték az illúziókat. Minden állításnak meg van a maga egyéni létjogosultsága és talán igazsága is. Bejártam egész Magyar- országot, Ausztriát, Németországot, Olaszországot, Svájcot, Franciaországnak és Romániának egy részét, mintegy nyolcezer darab képeslevelezőlap gyűjteményemből ismerem az egész világ tájait, de a természet szépségeiben való gyönyörködésem nem szenvedett csorbát általok. Olyan az egy vidékről adott még oly szép felvétel is, mint egy asz- szonyról készült fénykép: lehet hü, lehet a felismerhetetlenségig rossz, de mindig csak egy adott időben tárja elénk. A természet szépségei sem állandók. Igaz, hogy ezek a hegyek ma is csak ott állanak, hol ezer évvel ezelőtt álltak, de minden percben más a képük s más hangulatot keltenek bennük. Nem igaz, hogy a természeti szépségek hasonlítanának a szemérmetes asszonyhoz, ki szégyenletesen lesüti a szemeit, ha — sokan csodálják s mert azokat is agyon-profanizálták már az emberek, elvesztették varázserejüket. Aki a természet remek alkotásait csak pusztán szemmel nézi, az kevés maradandó gyönyörűséget fog találni benne. Csak aki lelkén át tud gyönyörködni bennök, annak lesz élvezete örökké feledhetetlen. Ön, Asszonyom, a természet barátja, ki az eseményeket a lélek retortáján át tudja desztillálni s az élet kaleidoszkópszerü megnyilvánulásaiból is ki tudja kristályositáni belőle mindazt, ami kevés nemes és szép van benne, tudom az én helyemben nem tudna eléggé betelni annak a gyönyörű panorámának szemléletével, melyben két hét óta itt az Alpokban nekem részem van. Tudom, hogy nem irigyel engem ezért az örömeimért, de mert arról is meg vagyok győződve, hogy e soraim nyomán lelkében át fogja élni egy ilyen magányos útnak mélyen a lélekbe szántó hatását, nem mulaszthattam el az alkalmat, hogy innen, sokszor a fellegek között, legtöbbször azonban a fellegek felett életjelt ne adjak magamról. Kempelen Béla.
