Zalai Közlöny, 1925. július-szeptember (65. évfolyam, 144-219. szám)
1925-08-02 / 172. szám
ZALAI KÖZLÖNY 1925 augusztus 2. ebben a kifogásban is igen nagy tévedés van. A balatoni programnak olyannak kell lennie, mely pénzt — jelent. Pénzért építeni mindenesetre könnyebb feladat, mint — nélküle. Milliár- dokon könnyű még a sivár pusztaságra is egész hegyeket és erdőségeket varázsolni s paradicsom-kertet létesíteni a kopár homokpartokra. De milliárdok nélkül olyan valamit alkotni, ami nemcsak nagy horderejű a forgalom és kultúra szempontjából, hanem egymaga is tőkét s hasznot jelent, ebben rejlik annak az egyénnek hivatottsága a Balaton életének irányítására, ki ezt a szerepet vállalja. A Balatonnak körülbelül a fele Zalavármegye területére esik. Községeinek nagyobbik része ehhez a vármegyéhez tartozik. Kétszeres kötelességünk tehát, hogy állandóan figyelemmel kisérjük mindazt, ami körülötte történik. Sajnos, sokkal többet kell keseregnünk azon, hogy hogyan senyved benne az élet, mint amennyit örülni tudunk partjain az igazi fürdőélet lüktetésének! K. B. II naMsai sulii A „Zalai Közlöny“ néhány napig Nagykanizsán tartózkodott hollandiai saját tudósitójának nyílt levele a szerkesztőhöz Balatoni gyorsvonat, julius 30 Igen tisztelt Szerkesztő Ur! Az elmúlt napokban egy már régen esedékes kötelességet óhajtottam leróni akkor, mikor utazásom irányát megváltoztatva, ellátogattam Nagykanizsára is, hogy személyesen ismerkedhessünk meg egymással. Tikkasztóan meleg nyári napon ér- kéztem meg s mint bizonyára még emlékezni fog, legelső kérdésem az volt, hogy hol tudom lebonyolítani a nálam mindennél előbrevaló szabadban való fürdőzést ? Mert a mint méltóztatik tudni, én eddig még minden nyaramat Schevenin- genben töltöttem s életfeltétel reám nézve a néhány hónapig tartó — strandolás. Ön _ Uram — arcán visszatükröződő nem kis aggodalmaskodással mint egyetlenegy lehetőséget a Principális-csatornában való fürdést jelölte meg nekem. Nem tudom, hogy a merőben udvariasságon kivül voltak-e Önnek más szándékai is akkor, mikor azt ajánlotta, hogy bemutat a polgármester urnák s elkéri tőle egy délutánra a város fogatját, mert — mint mondta — egy kissé napos ut vezet a — strandhoz. A polgármester ur szives előzékenységgel bocsátotta rendelkezésemre a fogatját s miután Ön — elfoglaltságára való hivatkozással — elhárította magától az együttes fürdőzés kellemetességét, egy nap délután magam indultam útnak az elegáns hintón a strandfürdő felé. Az uí valóban napos és kissé poros is volt. De egyébként kövezett utón haladtunk. Csak már közvetlenül egy falu alatt (Kiskanizsa értendő alatta. Szerk.) kezdett kissé kezdetleges lenni a strandhoz való hozzáférés. Lehajtottunk a töltésről a mezőkre s oldalt tőlük valami patak folydogált. Már az elején kisebb-nagyobb gyermekek csapdos- ták benne a vizet. A hogyan meglátták a polgármesteri fogatot, százával jöttek ki a partra s egyszerre szájról-szájra járta a hir az egész patak hosszában: Itt van a polgár- mester! Úgy láttam, mintha mindenki fellélegzett volna a polgár- mester szóra s valami remény szállta volna meg a lelkeket a iövőt illetőleg .. . Az ut a kocsi számára egyre járhatatlanabb lévén, kénytelen voltam leszállani róla s a burgonyaföldeken gyalog folytatni azt. Mennél mélyebben hatoltam be a mezőségbe, annál többen fürödtek a meglehetősen szíik, alacsony bokroktól övezett és vizét illetőleg kissé nagy elnézésre szoruló lassan folydogáló vízben. Már jó darabig mentem, mikor egyre kiváncsiabban nézett végig rajtam a bokrokból s a vízből előkerült közönség és megkérdeztem, hogy — kérem, hol van itt a strandfürdő s messze vannak-e még a kabinok ? Véletlenül egy fürdőző társaságot szólítottam meg. Az egyik nőn sárga fürdősapka és sötét vörös trikó volt; a másikon fekete trikó lila szegéllyel s dús haja Loreley-módra omlott le vállaira; a harmadik baby-frizurát viselt és igen maradi fürdőruha volt rajta. Megláttam rajtuk, hogy kissé zavarba jöttek, de azért egy-két pillanat alatt mindhárman és még két jobban megtermett férfi is kinn termettek a parton. — Ez az kérem — szólt az egyik. Az öltözők ? Valamelyik bokor alja... és huncutul nevetni kezdett. Megcsóváltam a fejemet s őszintén szólva semmi kedvem sem volt a fürdéshez. — Tessék velünk tartani. A mi öltözőnk — s ezzel egy terebélye- sebb füzfabokorra mutatott — elég tágas... invitált a piros dresszes. A A polgármester ur is itt van? — kérdezte a baby-frizurás. — Nem, csak volt szives a kocsiját nekem átengedni. Bemutatkoztam, elővettem a magammal hozott für- dőtrikót s a társaság közé elegyedtem. A vízből azonban csakhamar kiki- vánkoztem s közös megegyezéssel kitelepedlünk a — strandra. Homok és hullámverés ugyan nem volt, de mégis leültünk a meglehetőseu szúrós fűre, lelógattuk lábainkat a parton s rágyújtottunk cigarettákra. Előttünk és körülöttünk pacskolták a vizet, sírtak a patakba bemártott kisebb gyerekek, gyömöszölték az asszonyok egymást a viz alá, beugrándoztak a nagyobb fiuk, heverész- tek a fűben és napkuráztak süldő leánykák, a bokrok tövében vetkőztek és öltözködtek az újabban jött fürdőzők és akik távozóban voltak, egyesek ozsonnáztak hatalmas újság- lepedőkről, szóval igyekeztek a strandnak minden kellemetességét kihasználni. Magam egy kissé keletiesnek találtam a fürdőzésnek ezt a módját s mikor az első ismerkedés percein túl voltam, elgondolkodtam rajta, hogy hát mennyivel másképpen is van ez az északi tengeren ... De mi tagadás benne: érdekesnek tűnt fel ez az állapot, hogy ott Nagykanizsán még mennyire kis igényűek az emberek, mennyire meg tudnak barátkozni egy, talán másfél méter szélességű kis pataknak egészen barna szinü vizének fürdési célokra való felhasználásával és minő nemes egyszerűséggel vetkőznek, fürödnek és öltözködnek az emberek legalább is két kilométer hosszban a patak mentén ! A nap már kezdett nyugovóra szállni, mikor elköszöntem társaságomtól. A kocsi is odajött közelembe. A lovak nyugtalanul kapáltak lábaikkal, nyilván ők is szerettek volna a fürdőzők közé vegyülni. — Kár, hogy a polgármester ur nem jött ki — mondták egyszerre legalább is négyen. — Tolmácsolni fogom neki a szives meghívást — feleltem teljes komolysággal. — Oh, ha csak egyszer jönne ki... — Közkívánatra bizonyára megteszi. Ahogyan én ismerem a polgár- mesterüket, tudomást fog szerezni az óhajukról s itthon való tartózkodása alatt többször is ki fog jönni az Önök strandjára ... — nyugtattam meg a Loreley-haju szőke tündért. Kocsiba ültem s egyenesen a vasúthoz hajtattam. És most robogok nyugat felé, hogy a legelső tavacsálom... Irta: B. Baróti Rya A futó nyári zivatar elmúlt. Távolról halk morgás jelezte, hogy már messze jár... A nap már kisütött, olyan volt a természet arca, mint az előbb még hangosan siró s azután könnyein keresztül kacagó gyermeké. Hüvöskés illatos szellő suhogott meg-meg legyezgetve a zivatartól elalélt virágokat, a betegszobában azonban nyomott és tikkasztó volt a levegő. Nehéz álmos csend ült mindenen s ebben a tikkadt merev csöndben a legparányibb mozdulat is bántó zajként hatott; az eső elöl besurranó legyek röpködése föl-alá száguldó pirosló aeroplánok berregéséhez hasonlított. Egy simakontyu, magas homloku leány lassú nesztelen macskaszerü mozdulattal emelkedett föl a betegágy melletti karosszékből, melyben a beteg meg-megrebbenő álmát virrasztóba. Árnyszerü mozdulattal nyújtózott el karcsú keskeny alakjával egészen az ágy előtti asztalkáig, furcsa vékony ujjaival a vázában egy csokor fehérviolát rendezgetett. Az imént az eső után törte le s hozta be; az esőtől még harmatos volt valamennyi. A violák nehéz füszerillata teljesen megtöltötte a szoba gyógyszer- szagu levegőjét s bizonyára a lassú lélegző beteg orrába surrant üde illatuk, mert az lassan felnyitotta szemeit. Rögtön^észrevette a virágokat, fáradt tekintete némán megpihent rajtuk. Mily szépek — suttogta — és milyen szomorúak... Nézd, Katus, ott egy harmatcsepp úgy ragyog, mint egy meghatott könycsepp... Örömkönnyek — mondotta a lány, hogy Te édeském gyógyulsz... A beteg nagyot sóhajtott; elefánt- csontszinü kezei, mint két galambszárny megrebbentek s majd meg csüggedő erőtlenséggel esett rá selyempaplanjára. Ezalatt künn a nyári nap sziporkázva ontotta sugarait. A tovatűnő zivatarnak alig volt nyoma már... jókedvű madár csicsergés s az életlármája hallatszott be a csöndes nehézsóhaju betegszobába. — Hogy aludtál, Loncikám? — kérdi babusgató hangon Katus a beteget. — Figyeltelek, valami izgalmas álmod volt? — az arcod sokféle változatából sejtem... A beteg lassan nővére felé fordítja láztól kitáguló sötét, bánatos szemeit aztán ismét a violákra, Látszik, hogy azokon a fehér fürtökön most nagy utat tesz. Az a fájó viola illat most viszi... viszi... magával. Nehéz sóhajtás tör fel a kebléből. A lány nyugtalan lesz ; végigcikázik rajta az a gondolat, hogy nem kellett volna tán behozni a virágot? Ki tudja milyen emléket hoztak magukkal ide a beteghez ? Hátha most valami viola illatú emlék gyötn? Csakugyan; a beteg a virágokba s azontúl valami meghatározatlan űrbe néz és halk remegő hangon beszélni kezd. — Őróla álmodtam, Katus... beszéltem vele... elbúcsúztam tőle... A leány megriad... a beteg keze után nyúl s mint beteg gyermeket, lágy hangon nyugtatni igyekszik. — Ne izgasd magad, Loncikám. Meg hiszen akkor jól van... Lásd, édeském, minden izgalom vissza- dönthet... Ne gondolj rá, lelkem. Nem érdemli meg... — Ne mond ezt! csak ezt ne mondjátok! Csattan fel a beteg. Ö jó volt hozzám és szeretett és szeret most is. Sejtem, érzem. Ha mást bizonyít is cselekedete, de neki most már nincs — ki-ut. Neki nem lehet visszafordulnia. Mert ő nem fordul vissza soha. — Én fordítottam a leány felé. Ko- miszkodó asszonyi szeszélyből mintegy feléje löktem. Ő azt hitte, magamtól taszítom el; érzékeny leikével, heroikus férfiakarással, büszke daccal fordított hátat s ő ha elindult onnét, nem fordul vissza többé. — Ez Ő Katus! És ezt tudnom kellett volna. Benne minden szent volt... s ezért packázást nem tűrt... bár céltudatossággal indul az egyetlen biztos bázis, az otthon felé, de azért engem szeret — mondja pi- hegve, kimerültén a beteg. — Ne kinozd magad, Loncikám — csitatja a leány. Beszélj az előbbi álmodról — gondolva, hogy más irányba viszi a beszélgetést. Féltette húgát s mégis tudta, hogy nála az érzelmi folyamatokat nem lehet elárkolni; az elmúlt ideglázas éjszakák megtanították erre. (Vége köv.)
