Zalai Közlöny, 1925. január-március (64. évfolyam, 1-72. szám)
1925-03-17 / 62. szám
ZALA! KÖZLÖNY _» _____________ .. .. kö zben azonban betért a begyen egyik ismerősének borpincéjébe, ahol még ketten mulattak. Ismerősei marasztalták és igy ő ott maradt és annyira teleitta magát, hogy a késő délután már alig tudott a lábán állani. Estefelé ezután hazamentek. Ismerősei hazakisérték. Amikor lakására ért, asszonyától vacsorát kért, ez azonban, látva ittas állapotát, azt felelte neki vissza, hogy az az ember nem érdemli meg a vacsorát, aki munka helyett a hegyre megy mulatni, ó erre kétszer arculütöíte az asszonyt. E közben történt — folytatja Kránicz vontatottan és zavarodottan — hogy „meglegyintet- tem" a kislányt. . . Elnök :Csak vallja be úgy, ahogy azt a vizsgálóbíró előtt mondotta, hogy amikor harmadizben megakarta ütni az asszonyt, és a kislány védelmére kelt édesanyjának, maga öklével a fejére csapott. . . Az asszonya helyett a gyermekét találta.. . Vádlott erre azt feleli, hogy maga se tudja, hogyan történt, csak azt látta egyszer, hogy a Rózsika a földön hevert. . . Elnök erre felolvassa a vádlottnak a vizsgálóbíró előtt tett vallomását. »Amikor Kardos Máriát megakarta ütni, a közzéjük jött Rózsikát találta fejen“. Vádlott erre azt feleli, hogy nem tagadja tettét, de nem tudja mi történt, nem tudja hogyan eset á dolog, ami történt. . . Elnök erre tovább olvassa vádlott vallomását, hogy amikor öklével leütött és az asszony kimenekült a lakásból, a megütött leányka jajgatott és kiáltva sietett anyja után, jajveszékelve, hogy a fejére ütöttek. Erre észretért. Magához vette a Rózsikát, dédelgette, de az hányni kezdett, majd minderősebben rosszul lett és hajnal felé meghalt, ó csak másnap jelentette azután a halálesetet. — Szerette maga ezt a kis leányt? Vádlott zokogva:* Hogyne szerettem volna, hiszen az egyetlen leányom volt, a többi fiúgyermek. Sosem verekedett otthon — mondja. Az ujját sem mozgatta soha senki ellen — zokogja fuldoklóan. Kardos Mária tehermentesiteni igyekszik urát Kránicz Ferenc „magyarországi feleségéit hallgatja ki ezután a bíróság. Ismét anyai örömök előtt áll. Sosem volt veszekedése az urával — mondja. Azonban a kérdéses napon ittas állapotban jött haza, amiért nem akart neki vacsorát adni. Kránicz akkor megütötte őt. Harmadszor is megakarta ütni, amikor a gyerekek körülfogták őt, hogy a férfi ne bánthassa. Nem tud tiszta képet nyújtani az esetről. „Nem látott semmit“ — mondja. Vallomása erősen mentesíteni igyekszik Kránicot. A vádlott fiacskája Elnök ezután a vádlott tizenegy éves fiacskáját szólítja a bírói korlát elé. — Akarsz-e vallani fiacskám ? — kérdi tőle az elnök. A kis fiú erre hangos sírásra fakadt. Sokan a hallgatóság között elérzékenyednek. Sirás közben aztán kiböki, hogy vallani akar. Mondja, hogy apja a kérdéses alkalommal őt nem ütötte meg. Mivel a bíróság látja, hogy a kis fiú érthetően elfogult, eltekint kihallgatásától. A többi tanuk kihallgatására kerül ezután a sor. Elnök a vádlott édesanyját, Kránicz Györgynét hallgatja ki. Az öreg, töpörödött asszony elmondja, hogy fia 15 év óta él együtt Kardos Máriával. Az „esetet“ és előzményeit úgy adja elő, ahogy a vádlott előadta. „Fiam kicsikét megverte az asszonyt“ — mondja horvátos kiejtéssel. Ekkor a Rózsika kérlelte az apját, hogy ne bántsa az anyját Utána kiment a kislány és elesett... Szünet alatt... Amikor a bíróság tagjai tiz percnyi szünetre kivonultak a teremből, a vádlott kisfia, aki apja mellé oda ült a vádlottak padjára, egyszerre csak görcsös zokogással oda veti fejét az édesapja ölébe. Kránicz Ferenc erre hangosan felsír, de zokog Kardos Aáória asszony is. És a könnyek átragadnák a megérzéke- nyedett nőhallgatóságra. Előkerülnek a zsebkendők és a szánalom érzése járja át a jelenlevőket. Kránicz szenvedélyesen magához öleli kisfiát, majd fejét simogatja. A komor nézésű fogházőr azonban egy határozott, ellenmondást nem tűrő intése — mint a szétzavart verébcsaládot — széjjelválasztja őket. Szünet után a vádlott közvetlen szomszédját Kránicz Józsefnét hallgatják ki. Hallotta amint a gyermekek kérték az apát, hogy ne bántsa anyjukat. A vádlott erre azt felelte nekik, hogy őket nem bántja, csak az anyjukat. Utána Kránicz Ilona kiszaladt a szobából és azt mondta, hogy a férfi megverte a leánykát. A férfi is kiszaladt és azt , kiáltotta nő társa felé, hogyha a gyermeknek baja lesz akkor őt üti agyon. Hallotta, hogy a kis Rózsika jajveszékelve hívta az öreg anyját, azzal, hogy jaj, végem van! Nagyon meg van Híve a fejem. Krániczné itt akadozik, nem tudja magát teljesen magyarul kifejezni, pedig a legfontosabb kérdésről van szó: mit mondott a leányka, hogy megvan ütve, megütötte-e az apja, vagy hogy megütötte magát. Elnök erre Kolba nevű horvát tolmács behívását rendeli el. Mig az megérkezik az orvosszakértőket hívja fel jelentésük megtételére. Az orvosszakértők meghallgatása után következett a vád és védbeszéd. Szabó Lajos dr. kir. főügyész vádat emel a Btk. 301. §-ába ütköző és a 306. §. szerint minősülő szándékos emberölés büntette miatt. Hegedűs György dr. védő szerint az ütés az asszonynak volt szánva, de a gyermeket érte, igy szándékon kívül történt az eset. Védence felmentését kéri a bíróságtól. A bíróság azután Ítélethozatalra vissza vonul. Az Ítélet És mig a bíróság tanácskozik a hozandó Ítélet felett, addig Szabó dr. az aranyszívű főügyész megengedi a vádlottnak, hogy hozzátartozóival beszélgessen. Es akkor megismétlődik a megható jelenetek sora. Sirás és zokogás között öleli egymást át a kis család. És velük sir a nőközönség. Izgalmas percek, feszült negyedórák, mig a bíróság bevonul. Kenedi dr. táblabiró, fotdrgyalási elnök kihirdeti a törvényszék Ítéletét, amely a fennforgó nyomatékos enyhítő körülmények figyelembevétele mellett Kránicz Ferencet halált okozó súlyos testisértés bűntettében mondja ki bűnösnek és ezért őt másfél évi börtönre Ítéli. 1925 március 17. Miután úgy a kir. Ügyész mint a a vádlott és védője megnyugodott az ítéletben, az jogerőssé vált. Péczely Béláné festménykiállítása Egy korra nézve egészen fiatal, de már tizenegy éves korában feste- getéssel foglalatoskodott, később Budapesten és Bécsben tanult festő- művésznő, Péczely Béláné született Péczely Piroska állította ki festményeit a helybeli m. kir. fémipari iskola egyik első emeleti termében. Közel negyven festmény díszíti a terem falait, legnagyobbrészt magán- tulajdont képező portrait kiegészítve Ketting Ferencnek és Németh Mihálynak nehány apróbb tollrajzával és festményeikkel. A terem világítása — sajnos — nem épen a legkedvezőbb a kiállított képekre nézve. De ennek dacára nemcsak Ízléses elrendezésük réven is eléggé jól érvényesülnek. Valamennyi szép keretbe van foglalva, ami a kiállítás kellemes hatását nagyban emeli. Ezt a kis tárlatot Péczely Béláné felkéiésére vasárnap délután 4 órakor nyitotta meg Kempelen Béla, lapunk felelős szerkesztője. A termet már jóval négy óra előtt előkelő közönség töltötte meg, mely figyelmesen nézegette a kiállított képeket. Kempelen Béla megnyitójában örömmel hangsúlyozta, hogy ebben a teremben minden képen a régebbi iskolák patinája verődik vissza é* semmi sincs a művészeteknek már- már hitelét vesztett újabb stílusából. Beszélt azokról a követelményekről, melyeket az arcképfestészetnek követnie kell, melyek között első helyen a lélektani jellem visszatükrözését állította oda a közönség elé. Beszéde végén melegen üdvözölte a festő- művésznőt és sikdrt kívánt a kiállításhoz. Szemlét tartva a festmények fölött, megállapítottuk, hogy azok általában magas művészi készségről, jó rajzolási képességről, kiváló anatómiai ismeretekről s gondos ecsetkezelési technikáról tanúskodnak. Plein-air-képei igazolják, hogy igen Feleségemnek Irta: MEZARTHIM A mi lelkünk, én édes társam Két iszalag az őserdőbe, Száz indával egymást ölelve, Száz gondolattal összenőve. Egy rezdülése a szemednek Többet elmond, mint mások ajka, S én minden búmat elmesélem Neked egy feltörő sóhajba. Megértjük, átérezzük egymást, Csak egy közös lélekben élünk. Te: én vagyok s ugy-e te: én vagy ? Különválva — ml lenne vélünk ? Az ezüst sirály Irta: Baróti Rya Az exotikus zenétől lelkesedő publikum agysejtjeiben bizonyára még ott bujkál a Sajtó-Estélyen hallott hawai-i zenének lágyan zümmögő bus, méla muzsikája. A nagy teremhez talán nagyon is lágy volt, sőt a távolabbi sorokban talán már nem is hallották bus zümmögését, mely közelről úgy hatott, mint egy szorosan lecsukott szájnak lágy dúdolása. Szinte keresi az ember maga körül azt a titokzatos láthatatlan Valakit, ki a hangszerek panaszos hangjait énekével kiséri. Kedves képet nyújtott az apa és leánykája egy előttünk ismeretlen, csodálatos világból magukkal hozott hangszereikkel a színpadon. Liliké, kivel később megismerkedtem, maga is csupa exotikum. Magyar szülők gyermeke, mégis magán viseli egy exotikus égalj idegenszerűségét, mit talán az ott élő népfajtól gyermeki fogékonysággal sajátított el. A figyelő szem ezt rögtön megállapítja róla. Beszélgetek ezzel a kedves gyermekkel, mialatt lelkes sötét nagy szemeiben is valami idegenszerüt Iátok bujkálni... De hiszen idegen is ő, nem is tud — mint meséli — itt közöttünk otthonossá válni. Első pillanatban ez a kijelentése fájóan hat rám, de mikor engedett annak a kérésemnek, hogy beszéljen valamit nekünk a hawai-i csodálatos világról, meg tudtam érteni az ő felfogását is. Olyan szomorú rezignációval emlegeti az elhagyott idegen földet, mint akit paradicsomból sivár, kietlen sivatagba száműztek. — Vágyom vissza — mondja el- titkolhatatlan szomorúsággal, már csak azért is, mert ott szerettem Magyarországot — igazán. Babakoromtól fogva szüleim szüntelen csak az elhagyott hazáról beszéltek. • Az én gyermekkori meséim ezek voltak. — Magyarország volt nekem a tündérország. A magyar nép benne a jóságos tündérek milliói. A magyarokat később is mint félisteneket képzeltem s erről az egész világgal harcoló vitézségük is meggyőzött. Aztán mindig, mindig csak — hazavágytam. — Ott, a hawai-i szigeteken talán csak a honvágy volt az egyetlen fellegünk, a visszatérés kilátása legszebb reményünk. — Aztán visszajöttünk 1920-ban. Liliké itt elhallgatott. Én megpróbálom, hogy visszapillantsak erre az évre, de Liliké szomorú szeme megelőz benne. — Mikor visszatértünk, egy szomorú, feldúlt, kirabolt, megcsufolt, fenekestől felforditotí hazát találtunk itt — folytatta. — Mindenkinek meg volt a maga jajszava; az éhes emberek kígyó- sorai feketéledtek Pest utcáin reggeltől estig, sokszor épen megfordítva. Egy olyan országba kerültünk, melyen egy gonosz átok ült; melyben csak az értékesebb osztály szenvedett, a bizonytalan fajsúlyú társadalmi elemek pedig világukat élték. Ez nagyon lesújtott, nagyon kiábrándított. — Képzeletem tündérországát poz- dorjává össze zúzva találtam; a népe idegen volt nekem s lelkemben mesebeli feketeország lett az én Tündér-Magyarországnak képzelt igazi hazám. A társaság felkérte, hogy játszék valamit. Liliké készséggel tett eleget ennek a felhívásnak és átveszi a cigányprímástól a hegedűt s fekete fürtű fejecskéjét félrehajtva, újai alatt felcsendülnek az érzelmes, bus, idegen melódiák. Elszoruló lélekkel figyelem, hogy tekintete mint távolodik el egyre jobban a messzeségbe tőlünk 1 Ezüst szinü ruhácskájában úgy hat mint egy óceáni ezüst sirály, mely a zene lágy szárnyain száll- száll, menekül az óceánon át ebből a Feketeországból. A misztikus, mélán rezgő hangszeren mintha csak az én lelkem'^ húrjait pengetné. Csendben letörlöm ^ könnyeimet, hogy ne lássa senki őket. Siratom Liliké összeomlott tündér- j országát: az én drága, feketébe öltöz-., tetett, megkorbácsolt és megfeszített , mártír — Magyarországomat.
