Bilkei Irén (szerk.): Zalai évszázadok. Tanulmányok és dokumentumok Zala megye történetéhez 2016. - Zalai gyűjtemény 80. (Zalaegerszeg, 2016)
Foki Ibolya: A városi önkormányzat működése Nagykanizsán, 1849–1900
Láthatjuk, hogy a népes tisztviselői gárda, valamint a kezelő- és szolgaszemélyzet tagjai között beosztástól függően óriási fizetésbeli különbségek voltak. Míg egy írnok például évente 500-550 Ft-ot keresett, addig a közigazgatási előadó 1000 Ft-ot kapott. Egy közrendőr évi fizetése 300 Ft-ot, a rendőrfőkapitányé 1200 Ft-ot tett ki. A jövedelembeli differenciákban természetesen az adott munkakörrel járó felelősségvállalás és az annak ellátásához szükséges szaktudás és iskolai végzettség minősége is tükröződött. Nem szabad viszont elfelejteni, hogy - amiként azt az 1887-es közigazgatási és szervezési szabályrendelet is megállapítja - egyes szaktisztviselők (mint például az ügyész, mérnök, állatorvos, orvosok és szülésznők) munkáját csak egy jelképesnek szánt tiszteletdíjjal honorálták, hiszen nekik köztisztségük ellátása mellett engedélyezték a magánpraxist, s elsősorban ebből, nem pedig fizetésükből tartották fenn magukat. Találunk az alkalmazottak között néhány egészen időskorút is, akiknek megélhetését nyugdíj vagy egyéb ellátás hiányában a birtokolt pozíció biztosította. A hozzájuk hasonlók és az egyéb okból munkaképtelenné váltak sorsáról kívánt gondoskodni a város, amikor 1895-ben létrehozta a Nagykanizsa Városi Tiszti, Segéd-, Kezelő- és Szolgaszemélyzet, valamint azok Özvegyei és Árvái Nyugdíj- intézetét. Ez valójában egy alap volt, amelyből a város szolgálatában állók, illetve azok özvegyei és árvái részesülhettek bizonyos feltételek mellett, ha munkájukat testi vagy szellemi fogyatkozásuk miatt nem tudták már többé elvégezni, állásukat elvesztették, vagy 65. életévüket betöltötték, illetve ha 40 év szolgálati viszonynyal rendelkeztek. Létesítéséhez maga a város 100000 koronával, a tisztségviselők pedig éves fizetésük meghatározott százalékával járultak hozzá. Minden választott és kinevezett, rendszeres fizetéssel rendelkező tisztségviselőnek, valamint a segéd-, kezelő- és szolgaszemélyzethez tatozóknak is kötelezően be kellett lépni. Az alapot a képviselő-testület felügyelte, annak vagyonát pedig egy erre a célra megválasztott választmány kezelte. „A Városi Tiszti, Segéd-, Kezelő- és Szolgaszemélyzet, valamint azok Özvegyei és Árvái Nyugdíjintézetének életbe lépett alapszabályával egy rég óhajtott intézmény létesült, mert ezen alapszabállyal a munkaképtelenné vált egyének, úgy a férj elhaltával a hátramaradott özvegy és árvák további létfenntartása némi biztosítékot nyervén, evvel egy nehéz gond esik le vállainkról" - összegezte a történteket Babochay György polgármester a fenti választmány tagjainak 1895. július 14-i megválasztásakor.160 Abban a korban, amikor az állami hatóságok a szociális védőháló megteremtésében még csak a kezdeti lépéseknél jártak, s a nyugdíjbiztosítás intézményének kialakítása is még igen korai stádiumban volt, mindez valóban előremutató intézkedésnek számított, és Nagykanizsa akkori önkormányzatának felelősségérzetét, az emberi értékek megbecsülése iránti fogékonyságát és az elesettekkel való szolidaritását tanúsítja. A nyugdíjintézeti tagság a város alkalmazottainak kellő biztonságérzetet 160 MNL ZML Nk. tan. ir. 1891:11762. sz.; 1895:11086. sz. 207
